10. fejezet

Sungyeol elégedetten dőlt hátra kopott székében. Ha akarta volna sem tudta volna levakarni a vigyort az arcáról. Tény, hogy a bolygó két különböző pontján, de legalább L is itt volt valahol. Ha pedig ő is itt van, legalább Woohyun is itt lesz valahol. Ez pedig már enyhítő körülménynek számít a büntetésnél, amiért elhagyták a 61-est. Most már csak abban bízott, hogy a csapat valamelyik másik, Usquamon lévő tagjával is fel tudja venni a kapcsolatot, és akkor büntetés ide vagy oda, legalább hazamehetnek.

Sungyeolban az öröm mellett más érzések is megjelentek. Kicsit keserű lett a szájíze, ahogy hallotta barátját a mellette levő lánnyal egy földi nyelven beszélni. Myungsoo mindig is nagyon tehetséges volt, nem csak a harcokban vagy az eleme irányításában, de az agya is jól fogott. Egy nyelv megtanulása gyerekjátéknak számított neki – Sungyeol ezt mindig is irigyelte tőle.

Lenézett a mellette mosolygó Sorinára. Így van, ami neki megvolt és Myungsoonak kevésbé, az a szerencse: szerencse, hogy szinte sérülések nélkül megúszta a becsapódást a Földre, és hogy rögtön egy értő és beszélő világtalan boszorkánnyal hozta össze a sors. Nagy hasznát is vették a kislánynak az elkövetkező napokra irányuló tervezésben. Úgy döntöttek ugyanis, hogy Sungyeolnak mindenképpen Myungsoohoz kéne mennie – az nincs rendben, hogy a bolygón szétszóródva vannak, így nem lehet előrébb lépni. Szóval, a lányka, akit L összeszedett Koreában, felvállalta, hogy lebonyolítja és kifizeti az utazásukat. Ezzel már csak annyi volt a gond, hogy Sungyeol egyedül semmi esetre sem mert elindulni – totális eltévedés lett volna a vége. Ha csak Sorina megy vele, az sincsen rendben – azért mégiscsak nyolc éves volt, egyedül nem utazhat vissza Koreából. Szóval, az apukáját is magukkal kell vinniük. Ő azonban csak hétvégente jön haza, tehát péntekig mindenképp várni kell. Az egyetlen nehéz résznek a tervben az apuka meggyőzése számított, még így is, hogy a jegyeket ingyen kapják. Sungyeol felsóhajtott, már csak a gondolata is lefárasztotta.

-     Nagyon szomorú vagy, amiért a barátod is itt van és nem azon a másik bolygón? – kérdezte Sorina.

-     Nem mondanám szomorúságnak… Csak úgy… örülök is, meg nem is. Köszönöm Sorina, hogy ilyen sokat segítettél!

-     Nincs mit – húzódott még szélesebbre a kislány mosolya. – Azt tanították, hogy mindenkinek segíteni kell, aki rászorul! – Sungyeol elmosolyodott és megsimogatta a kislány fejét. Hiányozni fog neki, amikor elmegy.

-     De mondd csak, Sungyeol – folytatta -, neked nem tűnt furcsának az a néni a túloldalon? Azt mondta gazdag, van pénze, ki tudja fizetni a jegyeket, mégis, mintha nagyon mérges lett volna… Sungyeol! Bocsánat, amiért mi ilyen szegények vagyunk… - Sorina mintha szégyellte volna magát, kis híján hirtelen sírásra görbült a szája. Sungyeol megfogta a vállát és a szemébe nézett.

-     Ne butáskodj! Talán nincs annyi pénzed, mint másoknak, de itt – tette a kezét a mellkasára – gazdagabb vagy bárkinél, akivel eddig találkoztam! A néni meg… szerintem nem tűnt mérgesnek! Sőt, a hangjából úgy tűnt, alig várja már, hogy találkozhasson velünk! – kacsintott a végén, Sorina pedig ismét elmosolyodott, egy egyetértő bólintás kíséretében.

Myungsoo megpróbált ügyet sem vetni Sohee szavaira, még csak rá se nézni. Így olybá tűnhetett, mintha bűnösnek érezné magát, de Sohee hadd higgyen, amit akar, ő amúgy sem érzett bűntudatot. A pénz csak pénz, majd lesz másik, nekik viszont nem lesz másik esélyük.

-     Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte a lány, miután megelégelte a falnak beszélést. – Lehet, most azt gondolod, valami hisztis liba vagyok, de akkor is! Tudod, mennyibe kerülnek azok a repülőjegyek a világ másik oldaláról? És még csak nem is egy, hanem rögtön három?!

-     Visszafelé csak kettő lesz – jegyezte meg L.

-     Mintha az sokkal jobb lenne! Mit terveztél, hova teszed a barátodat, miután megérkeznek Szöulba? Hozzám aztán nem fog jönni! Sőt! Téged is kiteszlek innét a megígért három nap letelte után!

Myungsoo arcára gúnyos mosoly ült ki. Azt te csak hiszed, gondolta magában, de inkább nem mondta ki, a lány így is elég mérges volt már. Ismét szüksége lesz a diplomatikai képességeire. Annyira kiismerte már Soheet, hogy tudja, a haragja hamar el fog párologni – alszik rá egyet és már el is felejtette az egész ügyet. Csak addig kell valahogy kibírnia a hiszitjét, ahhoz viszont egyre nagyobb erőfeszítésre volt szüksége…

Gyönyörű napos délelőtt volt, a napsugarak arany fényben fürdették az egész tájat. Ahogy átsütött a zöld lombokon, itt-ott kisebb-nagyobb arany foltokat vetítve a talajra, körülötte árnyékkal szegélyezve, felbecsülhetetlen látványt nyújtott. Sungyeol érezte, ahogy túlteng körülötte a fa és föld típusú energia. Remekül érezte magát. Hallotta a madarak csicsergését, lágy szellő rezegtette a lombokat, a nap pedig melegítette az arcát. Hol nyitott, hol csukott szemmel élvezte az időt, miközben egyre csak sétált előre. Keresett valamit, de nem tudta volna megfogalmazni, mit. Egy érzés vezette, egy sugallat, mely teljesen hatalmába kerítette, mióta kijött az erdőbe. Kézen fogta a gondolat, az energiák apró tündérként ugráltak körülötte. Csak vezették előre és előre, egy láthatatlan, névtelen cél felé. Sungyeol nem gondolt semmire, feje tiszta volt, a harmóniát, ami körbevette, nem zavarta meg semmi sem, teljesen eltöltötte a belsőjét.

És akkor hirtelen mégis megszakadt a varázs. Lépett egyet, és mintha kifutott volna lába alól az út, a föld beszakadt alatta. Sungyeol azonnal magához tért, amint zuhanni kezdett. Sikerült elkapnia egy gyökeret, szóval csak néhány métert csúszott lefelé.

-     Gratulálok, Sungyeol! – sóhajtott fel ironikusan. – Hagytad magad csapdába vezetni, te idióta!

Felnyögött. Nem volt már mit tennie, ki kellett valahogy jutnia a gödörből. Felnézett. Nagyjából öt-hat métert zuhanhatott lefelé, mire sikerült megkapaszkodnia. Lenézett, de bárhogy hunyorgott, nem sikerült kivennie a gödör alját.

-     Mi a csuda…? – húzta össze szemöldökét. Szeme idővel hozzászokott a lenti sötétséghez, akkor látta csak meg a zöld fényt az alján. Ő maga sem értette, hogy nem vehette eddig észre. Több tízméteres mélységből jöhetett, mintha csak a Föld belseje bocsátotta volna ki. Az apró szikra aztán elkezdett nőni, mígnem szinte zölden lángolt már a gödör mélye. A felfelé áramló erős fa típusú energiák vadul arcon csapták – az ilyen szinten tömény, tiszta energiák sosem estek jól, sőt, ha belezuhant volna egy ilyen forrásba, bizonyára meg is halt volna.

Nagyot nyelt, közben megszorította a gyökeret, amibe kapaszkodott. Az azonban nem volt elég erős, hogy ilyen sokáig tartsa Sungyeol egész súlyát. Hamar feladta a harcot és kiszakadt az amúgyis puhának tűnő földből. Sungyeol ismét zuhanni kezdett, közben az energiák is egyre közelítettek felé. Halálfélelem futott végig rajta.

Megpróbált fentről néhány meghosszabbított ágat maga után vetni kötél gyanánt, de azok ahogy közelítettek a zöld fény felé, elburjánzottak és bedugították a gödör tetejét. Sungyeol teljesen kétségbeesett, de nem volt már mit tennie. Egy nagy zöld villanás, és teste belezuhant a tiszta energiákba.

Verejtékben úszva ült fel az ágyban. Még magán érezte az energiák érintését, azt a kínzó fájdalmat, mely hivatott volt átvezetni a halál kapuján. Mély levegőt vett és kifújta. Nagyjából kétszer még megismételte, mire sikerült teljesen megnyugodnia. Csak álom volt.

Sötét csend telepedett a szobára, a rosszul záró zsaluk még így sem engedtek be Sungyeol számára elegendő levegőt. Óvatosan kikelt az ágyból, tett néhány lépést az ajtóként funkcionáló függöny felé, aztán mégis bizonytalanul visszanézett. Az egész szobát belengte az eleme energiája, szinte kézzel fogható volt már. Bár Sungyeol nem volt jó másik elemek energiáinak észlelésében, azt biztosra vette, hogy a levegő elem is jelen van a kicsiny szobában.

Szemét végigfuttatta a még mindig nyugodtan alvó kislány körvonalain. Furcsa érzések kerítették hatalmába. Hirtelen mérhetetlen szeretetet érzett Sorina iránt, észrevette, hogy rendkívül hiányozni fog neki. Talán a gyermeki ártatlansága, gondtalansága és állandóan ragyogó mosolya volt az, amit a leginkább kedvelt benne. Ezek voltak azok, amik a leginkább elválasztották a kislányt attól a gyerektől, aki Sungyeol volt évekkel ezelőtt. Hirtelenjében irigyelte Sorinát, amiért ő ebbe a családba, ebbe az életbe született.

Ő sem volt azonban tökéletes – a világ gonoszságának forrása, az eltiprás eszköze, a varázslat ugyanúgy része volt az ő ártatlan, gyermeki lényének is, mint folt a fehér lapon. Sorina okos és tehetséges volt. Néhány napon belül megtanulta tökéletesen használni értő és beszélő képességét, mindezt ösztönösen. Sungyeol sajnálta, amiért csupán világtalan boszorkány volt. Szívesen elvitte volna egy olyan helyre, ahol megtanították volna az eleme irányítására. Titkos fegyver, híres harcos lehetett volna belőle, amint levetkőzi világtalan boszorkányságát. Sungyeol esze és a belénevelt ösztönök ezt tették volna, szíve mégis ellenezte. Sorina olyan tiszta volt, a sötét folt lényének annyira apró részét képezte, hogy Sungyeol képtelen lett volna belekeverni a világ gonosz forgatagába. Ha valaki, hát hadd maradjon meg legalább ő tisztának a mocsok közepette, egy fehér angyalnak a sötét bukottak között.

Kilépett az utcára. A hűvös éjszakai levegő rendkívül jól esett. Kihalt volt a falu, most még jobban, mint napközben. Ahogy az utcákat rótta, egy-egy kutya félálmosan megugatta, de ahogy továbbállt, visszaállt a csend.

Zavarta az álma, és az utána érzett energialöket. Valami nem volt rendben. Itt kint a friss levegőn nem érezte annyira, mint bent a házban, de még mindig biztos volt benne, hogy túltengnek az energiák. Hiába volt itt az erdő, az nem bocsáthatott ki ilyen mennyiségű tömény erőt.

Céltalanul bolyongott, míg gondolatai pörögtek. Hiányzott most az az erő, az a varázs, mely álmában irányította, mely kiirtotta fejéből a gondokat, a tényeket, csupán egy jóleső, nyugodt érzést hagyva hátra. Talán az energiák mennyisége volt az, amely most vezette lépteit.

A falu határához közeledve egyre erősebben érezte elemét. A medáljához nyúlt. Látta, a faága, mely közelebb járt már az elszáradáshoz, mint a rügyezéshez, most vad burjánzásba kezdett, kis híján kitörte már az üveg falát.

Sungyeol összehúzott szemekkel, aggódóan felnézett az égre. Telihold volt. Az égen császárnőként uralkodott, egy felhő sem piszkított bele szépségébe. Egy szempillantással később, épphogy csak lehunyta és felnyitotta egyszer a szemét, megjelent ismét a zöld fény, és teljesen beterítette a holdat. Ezzel egy időben a medálja is kitört, az ágak pedig vadul nőni kezdtek. Sungyeol gyorsan letépte a nyakából és a földhöz vágta, mégis késő volt már. Az energiák nem csak a tartalékát, hanem őt magát is megfertőzték már. Mérhetetlen fájdalom kényszerítette térdre, mintha valami égett volna a belsejében, mintha valami ki akart volna törni. Fájdalmasan felkiáltott, és őbelőle is ugyanolyan vadul törtek elő az ágak, mint ahogy korábban az üvegcse falát törték át.

Sungyeol nagyot kiáltva ült fel az ágyban. A levegőt szaporán szedte, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Minden porcikája remegett.

-     Sungyeol, jól vagy? – röppent be Sorina a szobába. – Rosszat álmodtál? – könyökölt rá az ágy szélére. Sungyeol nem szólt egy szót sem, még mindig az álom hatása alatt állt, még mindig ugyanannyira rémült volt. Sorina megfogta a kezét.

-     Semmi baj, csak álom volt! – simogatta meg a vállát is. Sungyeol egy nagy levegő után fáradtan rámosolygott a kislányra.

-     Köszönöm, most már jól vagyok! – simogatta meg a fejét és kikelt az ágyból. Sorina vidáman kiugrált a szobából a reggeliről fecsegve valamit. Sungyeol követte, de gondolatai még mindig az álmában jártak. Furcsa volt és ijesztő, egy éjszaka leforgása alatt kétszer is megálmodni a saját halálát. Valami nem stimmelt az álmával, ebben biztos volt. Ritkán szokott álmodni, olyannyira ritkán, hogy néha álomtalannak tartotta magát. Most sem lehetett teljesen természetes az álma, valami állhat a háttérben, ami gyanút keltett benne.

-     Sungyeol, képzeld, mit álmodtam az éjjel! – ült le mellé a kislány az asztalhoz. Ahhoz képest, hogy nemrég kelhetett fel, már pörgött. Neki biztosan nem voltak ilyen rémálmai, jegyezte meg magában. – Képzeld, álmomban az erdőben sétáltam. Jó messze kerültem a falutól, jó mélyre a fák közé és akkor ott volt egy templom. Jó régi lehetett, a teteje be volt törve és benőtte a gaz. Furcsa volt. De képzeld, olyan ijesztő volt! Valaki volt ott a templomban és folyton a nevemet mondogatta! Annyira féltem! Közben mintha a te kiabálásodat is hallottam volna… El akartam futni, hogy megkeresselek és segítsek, de valami elkapta a ruhámat! És akkor a hang megint szólt hozzám és azt akarta, hogy segítsek neki! De közben elkezdett beborulni és dörögni az ég. Erre azt mondta a hang, hogy nincs sok ideje, úgyhogy gyorsan kell átadnia az üzenetet. Valami ilyesmit mondott: „A forrást beszennyezték. Segítenetek kell megtisztítani!” És vége volt… egy villám belecsapott a templomba, a hang eltűnt, én pedig felébredtem. Sungyeol annyira ijesztő volt! Még jó, hogy csak álom volt, igaz? – mosolygott.

Sungyeol orra gyanút szimatolt. Nem, Sorina álma sem tűnt normálisnak – valami nem volt rendben a környéken. Kettejük álmának biztosan volt valami köze egymáshoz, csak éppen azt nem tudta még, mi. De a forrás említése…

És ezen a ponton összeállt Sungyeol fejében a kép. Hogy lehetett ilyen buta? A mérhetetlen tömény energia álmában, a vadul burjánzó ágak, a zöld fény, mind-mind egy forrás jelenlétére utalt.

-     Tényleg mázlim van, hogy a fa forrásnál értem földet!

-     Micsoda?

-     Sorina! Mást nem láttál vagy nem mondott még neked a hang? – fordult gyorsan a kislány felé. A forrást beszennyezték – ez nem volt jó hír, nagyon nem. Ha valóban ez történt, rémálmai könnyen valósággá válhatnak.

-     Nem emlékszem másra… - gondolkodott el egy pillanatra. – Miért?

-     Sorina! – fogta meg Sungyeol a kislány vállát. – Meg kell keresnünk azt a helyet, amit álmodban láttál! Könnyen lehet, hogy nem csak álom volt az egész!

Sunggyut autóval vitték végig a városon. Fogalma sem volt, hova viszik, de nem ellenkezett. Hagyta magát sodorni az eseményekkel, közben viszont gyanúval figyelt mindenkit maga körül. A még a kórházban összerakott terve továbbra is ott kattogott az agyában, és úgy tervezte, kelljen bármilyen módszert is bevetnie, de Dewant rá fogja bírni, hogy segítsen neki. Egyelőre ő tűnt az egyetlen biztos pontnak, még ha benne sem bízott meg teljesen.

A város, ahova hozták, nem volt gazdag, sőt, kimondottan a szegényebbek közé sorolta volna. Lehet csak azért volt ez, mert hozzászokott az otthoni városok fényűzéséhez, mindenesetre azt le tudta olvasni, hogy maga az ország sem tartozhat a gazdagabbak közé.

Amíg bent haladtak a városban, útjukat régi, lerobbant betonépületek szegélyezték, koszos táblákkal, melyek egy-egy éttermet vagy boltot jeleztek, villanyoszlopokkal és az övékhez hasonló terepjárókkal. Egy helyen, ahol az épületek szorosan épültek egymás mellé, egy csomó színes ernyőt zsúfoltak egymás mellé. Alattuk emberek sürögtek-forogtak, fadobozokban és műanyag ládákban árultak gyümölcsöket. Sunggyut lenyűgözte a látvány. Otthon a piacok teljesen máshogy néztek ki. Úgy összességében az egész város más volt, még a kisugárzása, a levegője is, mint az otthonnak.

Amikor a folyón keltek át, Sunggyu meglepődve szemlélte, hogy a házak kis híján beleépültek a folyóba, annyira szorosan álltak a partján. Másrészt az is meglepte, hogy a folyóra nem épültek hidak, hanem ladikokkal és kisebb-nagyobb hajókkal lehetett átkelni rajta. A sekélyebb részeken sötétbőrű gyerekek ugráltak apró fatákolmányokról a vízbe, másutt emberek dolgoztak a hajókon.

Miközben jöttek át a folyón, Sunggyu már akkor kiszúrt a túloldalon egy furcsa, tornyos építményt. A part teljesen tiszta volt előtte, kifejezetten olyan hatása volt, mintha a kerítés a vizet választaná el az épület kertjétől. Nem messze ettől az épülettől léptek ismét szárazra. Innét aztán gyalog mentek tovább a tornyos építmény felé. Szóval ide hoztatok!

Se Dewan, se a másik két kísérője nem szólt Sunggyuhoz egész úton egy szót se. Igaz, sokat nem értek volna a beszéddel, elvégre nem értették egymást, mégis jobban örült volna, ha legalább tájékoztatják, hova jönnek. Az épülethez érve viszont már sejtette, hogy valami nagy emberhez jöttek.

Magából az épületből ilyen közelről nem sok látszott, a hatalmas, lakóháznak tűnő kapuja eltakarta az építmény központi részét a bámészkodók elől. A díszes főkapu mögül azonban elő-előtűnt egy-egy torony, valószínűleg őrtornyok, olyanok, melyek ezt a kaput is szegélyezték.

Mielőtt beléptek volna a kapun, Dewan megtorpant, és hosszú idő után először szólt Sunggyuhoz:

-     Én ide nem mehetek be veled. Nem tudom pontosan, mit szeretnének tőled, mindenesetre légy óvatos! Nem lehetek tiszteletlen, de manapság furcsa pletykák keringenek a szultánról.

Sunggyu csupán vállat vont, ezúttal nem értett semmit, de nem is próbálta meg megérteni. Igaz, egész idáig azt várta, hogy hozzászóljanak végre, most viszont eltöltötte az izgalom. Érzett valamit bentről, valamit, ami elütött az egész hely, az egész bolygó hangulatától. Valami ismerős áradt ki a nyitott kapun és vonzotta magához. Orra bajt is szimatolt, szóval megpróbálta óvatosságra inteni magát és csökkenteni izgalmát, de izgatott mosolyát nem tudta véka alá rejteni, miközben, immáron egyedül átlépte a kaput.

A főkapun belépve egy rendezett, gondosan kialakított kertben találta magát. Mesterségesen kialakított, pálmafákkal és díszcserjékkel szegélyezett ösvény vezetett a terület szívében álló, kétemeletes, palotaszerű építmény felé. Szép épület volt. Mindkét szintjén oszlopsoros folyosó húzódott végig. Az épület alapszíne fehér volt, a sarkok és szegélyek arannyal voltak díszítve, a tető pedig sötét bádogból lehetett. Középtájt egy nagy kupola emelkedett ki a tető többi részéből.

Az ösvény közvetlenül a középen lévő bejárathoz vezette. Két őr állt az ajtó két oldalán, díszes ruhában. Rá sem pillantottak Sunggyura, úgy nyitottak neki ajtót. Az épületbe belépve kellemes hűvös csapta meg. Odakint nagyon meleg és párás volt levegő, a nap pedig vadul tűzött, szóval jól esett a terem hűvöse. Ahogy belépett, rögtön négy őr szegődött mellé és kísérték tovább.

Az épület belseje sem okozott csalódást. Apró ablaknyílások voltak rá vágva, de mindet áttört, díszes „fatáblák” borították. A tető viszonylag alacsonyan helyezkedett el, mégis, a sok-sok oszlop miatt sokkal nagyobbnak tűnt. A falak hol aprólékos festéssel voltak díszítve, elsősorban zöld, piros és arany színekkel, hol óriási, mesés jeleneteket ábrázoló faliszőnyegek fedték. Sunggyu azt sem tudta, merre vezetik, annyira belemerült a bámészkodásba.

Akkor eszmélt csak fel, amikor megálltak egy függönyökkel szegélyezett, faragásokkal és berakással díszített hatalmas kétszárnyú ajtó előtt. Az őt kísérő őrök tisztelegtek az ajtót őrzőknek, majd meghajoltak és elmentek.

-     Szóval innentől egyedül megyek? – tette fel magának a kérdést.

A hatalmas ajtó pillanatokon belül kinyílt előtte. Sunggyu nagy levegőt vett és belépett. Ez a terem lehetett a trónterem. Kupolaboltozatos teteje jóval magasabb volt az összes eddigi teremnél, és a díszítése is sokkal aprólékosabb volt.  Hosszú szőnyeg vezetett előre a hűvös márványpadlón, egészen a terem végében emelkedő trónusig. A hatalmas terem két oldalán oszlopok húzódtak végig; az oszlopok mögötti részen növények, függönyök és talán helyi istenségeket ábrázoló szobrok díszelegtek. Az egész termet kellemes hűvös és félhomály lepte, a füstölők és az istenszobrokra aggatott virágok illata áthatott mindent.

Ahogy közelebb ért a trónhoz, észrevette, hogy rajta kívül egy lélek sincs a teremben, mégsem hatott kihaltnak. Furcsa energiák kergetőztek benn, míg ki nem szaladtak a magasan elhelyezkedő ablaknyílásokon a szabadba, s nyomuk nem veszett. Sunggyu jól figyelt minden energianyalábra, amely elszaladt mellette. Tisztán érezte, hogy ez ugyanaz a mágia, amit ő is birtokolt, ugyanaz az erő, a Földanya ajándéka. Most már csak az volt a kérdés, hol van a varázstudó, akiből az erő áramlik.

Nem sokkal az után, hogy megállt a trón előtt, valamelyik fülkében megcsörrent egy csengő és a függönyök tengeréből három, hosszú leplekbe és fátylakba öltözött alak libbent be, két őr kíséretében. Az őrök megálltak a trónra vezető lépcsők tövében, míg a többiek egy-egy lépcsőfokon, illetve a középső a trónon foglalt helyet. Mesés hangulata volt az egésznek. A három alak eltakarta az arcát, szóval sokat nem lehetett leolvasni róluk. A középső idősebbnek tűnt, már javában élete őszében járhatott. Az ő ruhája narancssárga és zöld volt, a fátylak közül egyedül szeme látszott ki. Az éles volt és bölcs, tekintetébe mégis mintha könyörtelenség vegyült volna. A trón jobbján álló ember ruhája sötétkék volt, arany csillagokkal díszítve. Szeme alapján Sunggyu középkorúnak saccolta, pillantása villogott és kiismerhetetlen volt. A harmadik, bal oldali személy bíbor- és zöldszínű ruhát hordott, szeme erőteljesebben volt kifestve, mint a másik kettőnek. Ő tűnt a legfiatalabbnak hármójuk közül, tekintete vad volt és kalandvágyó, mégis egzotikus és tekintélyt parancsoló. Ruhája alatt mintha egy rövidkard lett volna elrejtve.

Összességében hármójuk lenyűgöző látványt nyújtott, erőteljes illatuk és kisugárzásuk kis híján megbabonázta Sunggyut. Erősen kellett koncentrálnia, hogy megőrizze higgadtságát és tiszta fejjel tudjon gondolkodni.

-     Üdvözlünk a Palotánkban, Földönkívüli – szólalt meg a kékruhás. Mély, mégis kellemes, simogató hangja volt. Megnyerő, jó kiállású személynek tűnt. De a legmeglepőbb mégis az volt Sunggyu számára, hogy értette, amit mond.

-     Szóval beszélő vagy? – válaszolt. Nem volt ínyére a kerítés, a lényeget szerette volna hallani. – Úgy tűnik, a Földön is vannak még világtalan boszorkányok.

-     Igen keveset tudhatsz a Földről, ha így vélekedsz. Mondd, melyik bolygóról jöttél? – A férfi mézesmázos szavai mögött Sunggyu rejtett szándékot sejtett.

-     Értő is vagy? Még az én bolygómon, ahol a mágia erősen jelen van, is ritkák az egyszerre értők és beszélők. Nem gondoltam volna, hogy rögtön összefutok eggyel a Földön. – Beszéd közben szája önkéntelenül is gúnyos vigyorra húzódott. Nem tetszett neki a helyzet, gyanútól bűzlött minden.

-     Nem feleltél a kérdésemre – jegyezte meg a férfi. – De nem számít. Térjünk a lényegre. Bárhogy is állt eddig szándékodban, nem hagyhatod el az országot, sőt, a várost sem.

-     Ki mondja ezt? – húzta fel a szemöldökét. Nem tetszett neki a gondolat, hogy itt kell maradnia. Még ha volt is olyan pillanat, amikor a város jobban tetszett neki az otthonnál, csak átmeneti volt, visszavágyott. Legfőképp pedig a csapata miatt akart visszatérni. Büntetés ide vagy oda, még ha le is mond kapitányi posztjáról, akkor is szeretne megmaradni az I-ben, a többiekkel, a családjával.

Sunggyu még egyszer végignézett a hármason. A középső lehetett az uralkodó, a kékruhás pedig a szószólójának tűnt. A harmadikat végig gyanúsan méregette, de az uralkodót is furcsának találta. Mindhárman legalább világtalan boszorkányok, ebben biztos volt, de az elemüket és a képességüket nem tudta betippelni. Ha L itt lett volna, már könnyűszerrel kiderítette volna hármójuk elemét. L különleges volt, még ha gyengék is voltak az energiák, akkor is képes volt érzékelni őket. Számtalanszor nagy hasznukra volt a küldetéseik során. Most is szüksége volt rá.

-     Sintang szultánja, Pangeran Ratu Sri Kesuma Sumara – hajtott fejet, miközben kezével a trónon ülő férfi felé intett. Sunggyu felhorkant. Nem tetszettek neki, főleg az nem, ahogy rögtön az elején megpróbálták megbabonázni. Általában tisztelettudó szokott lenni, de ezúttal megtagadta a behódolást a szultán előtt.

-     A képességeid, kapitány uram, messze felülmúlják a mi tudásunkat. – A kapitány szót szándékosan kihangsúlyozta, mire Sunggyunak ismét felszaladt a szemöldöke. - Sintang uralkodó családja már a kezdetektől fogva mágiával bírt, ez határozta meg az öröklődést is. Nagy szultánunk azonban különbözik az átlagos varázslóktól. Ő nem csupán különleges képességgel rendelkezik, hanem a természet elemeit is képes irányítani. Hatalmát azonban a mai világ nem ismeri el, csupán szimbolikusan létezik, mint szultán.

-     Kitalálom: azt szeretnétek, ha segítenék visszaállítani a szultán hatalmát?

-     Hosszú idő óta gyűjtjük magunk köré a különleges képességekkel rendelkező fiatalokat. Sajnos nem tudunk nekik megfelelő kiképzést nyújtani képességeik kezeléséhez. Neked viszont, kapitány uram, van gyakorlatod az ilyen emberek kiképzésében, jól mondom?

Sunggyu összehúzta a szemét. Többet tudnak, mint amennyit elárult nekik, és talán még annál is többet, mint amennyit eddig elárultak. Biztosan kell lenni közöttük egy olvasónak, aki minden rejtett részletet kiolvasott Sunggyu fejéből. De vajon melyikük lehet az? Nem a kékruhás, abban biztos volt. Ránézett a bíborruhásra. Tekintete, arca változatlan volt, amióta beléptek. Azt hinné az ember, lélekben nincs is jelen, amíg nem látná meg éberen figyelő szemeit.

A szultánra nézett. Öregnek tűnt, mégis Sunggyu érezte, hogy nem szabad alábecsülnie. Harcos termete volt, valószínűleg még mindig olyan jól bánhatott a fegyverrel, mint fiatal korában. De melyikük lehet az olvasó? Melyikükből áramlik ki energia, miközben a képességét használja?

-     Nem kell azonnal válaszolnod. Még a sérüléseidből sem gyógyultál fel, adunk egy kis időt. Négy nap múlva ilyenkor újra magunkhoz hívatunk, addig gondold át. Vedd számításba azt is, hogy válaszodtól függetlenül nem hagyhatod el a helyet! Most pedig menj és épülj fel!

Sunggyu felhorkant, de nem mondott semmit. Hátulról két őr érkezett mellé, akik készségesen kivezették. Mielőtt kilépett volna a trónteremből, még egy utolsó pillantást vetett a szultánra, egyenesen a szemébe nézett. Nincs helyed, ott ahonnét jöttél. Sehonnét jöttél, a helyről, ahol nincs nyugalmad. Ha itt maradsz, garantáltan elfeledjük régi bűneid és szabadon szerethetsz!

Amikor kilépett a kertbe, még mindig fejében csengtek a hideg, mégis jóval kecsegtető szavak, még mindig maga előtt látta a szultán átható tekintetét. Most már biztosra vette, hogy az öreg volt az olvasó, ahogy azt is, hogy elméjének legeldugottabb zugait is bejárta, mialatt ő semmit nem vett észre. Komolyan gondolták a dolgot, olyannyira komolyan, hogy ha nemet mond, megpróbálták volna megölni. Hiába volt náluk képzettebb, nem tudhatta, milyen képességekkel kell szembenéznie. Ha van köztük bábmester vagy igéző, ami elég valószínű volt, könnyedén elkaphatták volna akár álmában is. Egyelőre, az elkövetkező négy napban viszont még biztonságban volt. Ez idő alatt ki kell találnia, hogyan fog megszökni innét.

A nap ugyanolyan gyönyörűen sütött, apró drágaköveket képezve, ahogy átragyogott a fák lombjain, ugyanúgy csiripeltek a madarak és ugyanolyan melegen érték arcát a napsugarak, mint álmában. Fogadni mert volna, hogy még az erdő ezen része is hasonló az álombelihez. Egyedül egy valami hiányzott: a megbabonázó erő, amely idáig vezette volna őt. Helyette Sorina próbált valahogy visszaemlékezni a saját álmára, a tájra, amit ő látott. Sungyeol aggódott a kislányért, elvégre azt mondta, ilyen messze még soha nem jött el a falutól. Ha valaki, hát ő biztosan vissza tudná vezetni, az aggodalom azonban ragadós volt.

Már jócskán délfelé járt az idő, de még mindig nem találtak semmit.

-     Nem fog menni, Sungyeol! Nem tudom, merre kell menni… és azt hiszem, eltévedtünk! – huppant le a földre feladóan Sorina. Sungyeol felsóhajtott.

-     Akkor csak egy valamit tehetünk… Kérlek, ne ijedj meg!

Hirtelen recsegni, ropogni kezdtek a fák, néhány ág meghosszabbodott és vészesen közel nyúlt hozzájuk, de nem értük nyújtóztak. Össze- és összefonódtak, míg végül elváltak törzsüktől és megszilárdulva emberi alakot formáztak. Sungyeol három klónt csinált magából, bízott benne, hogy ennyi talán elegendő lesz. Nem szeretett egyszerre sokat csinálni, mert ha sok volt belőlük, az állandó fecsegésük hamar idegesítővé vált. Eleinte, amikor kezdte kitanulni a képességét, csak a saját személyisége mintájára tudott klónokat létrehozni, idővel azonban kitanulta, pontos koncentrációval hogy lehet gondolatok, érzelmek nélküli, csak a kiadott parancsra összpontosító robotokat létrehozni. Ehhez tényleg nagyon sok koncentráció kellett, nehogy egy cseppnyi érzelem vagy gondolat, ami épp átfut a fejében, belekerüljön a klónokba. Általában nem is törekedett erre, csakis a kiemelkedően fontos ügyeknél, tehát szinte mindig változatos személyiségekkel megáldott klónok kerültek ki a kezei közül.

A ma létrehozottak sem tűntek kivételnek. Ahogy elkészültek és agyuk munkába kezdett, megmutatkoztak személyiségjegyeik. Egyikük fáradtan, mégis hisztire készen a földre vetette magát, egy másik gyanús szemmel méregetett mindent, ami körülötte volt: fákat, bogarakat, de még a tulajdon gazdáját is – szerencse, hogy a klónok nem tudtak ellene fordulni, abban a pillanatban, hogy megpróbáltak volna ártani neki, szétestek volna. A harmadik ijedt arcot vágott, szemében mégis megvolt az elhatározás, félénksége ellenére is. Sungyeol a tenyerébe temette arcát. Csak egy normálisat sikerült volna csinálnom, csak egyet!

-     Jól van, fiúk! – szólt hozzájuk, erre mind engedelmesen felkapta a fejét, kis híján tisztelegni kezdtek. – Fontos feladatom van számotokra! Egy templomot keresünk itt az erdőben. Arra vissza a falu felé ne menjetek, azt leszámítva minden irány szabad! De legyetek óvatosak, a forrás itt van valahol a közelben, a talaj pedig nem biztos, hogy olyan szilárd, mint amilyennek tűnik! – Ez utóbbi megjegyzést nem nagyon értették, ezt leszámítva engedelmesen bólintottak és pillanatok alatt szétszéledtek. Sorina csak ámulva nézett utánuk. – Gyere, menjünk mi is! – intett a lánynak.

Hosszú órákon keresztül bolyongtak az erdőben, megállás nélkül. Sorinát néha be kellett várni, sőt, néha Sungyeol a hátán cipelte, de a kislány is feltűnően jól bírta. Sungyeol már kezdte azt hinni, soha nem fogják megtalálni se a templomot, se a forrást. A feladás határán járt már, amikor messze a fák ritkulni kezdtek, és egy szürke, romos kőtorony emelkedett közöttük a magasba.

Sungyeol szeme felcsillant. Korábbi óvatosságát levetkőzve, lendületes léptekkel indult meg a templom felé. És akkor történt meg. Egy lépte nyomán a föld beszakadt alatta és ő zuhanni kezdett. Nagy nehezen sikerült megkapaszkodnia egy kiálló gyökérben, mégis halálfélelem futott végig rajta. Pont, mint álmomban! Izzadni kezdett, tenyere egyenesen verejtékben úszott. Hallotta, ahogy fentről Sorina a nevét kiabálja, de nem látott semmit, úgy tűzött a nap. Lefelé nézve ott volt a zöld fény, a forrásból áramló tiszta energia.

Sungyeol teljesen kétségbeesett. Nem tudott tovább higgadtan gondolkodni. Megpróbált fentről néhány ágat küldeni maga után, hogy kihúzza magát, de azok elburjánzottak és betakarták a gödör száját abban a pillanatban, ahogy beértek. Sungyeol hangosan káromkodott. A gyökér ereje engedett, a tenyere csúszott, végül összehúzott szemekkel és egy hangos kiáltással alázuhant a zöld fénybe, az energiák tengerébe.