11. fejezet

Reggel kilenc óra körül kötött ki a hajó Dakar partjainál. A tengeren érzett kellemes, meleg, mégis kellőképp hűsítő időjárást felváltotta a hőség. A tűző nap elől kevés menekvésül szolgáló zöld pont látszott ki a város beton- és acélrengetéből.

Sungjong továbbra is a teraszon ücsörgött, a korlát mellett. Két napja nem mozdult el innét, nem evett, nem ivott, sőt, még aludni is alig aludt. Fáradt volt az állandó keresgéléstől és kialvatlanságtól – szemei alatt sötét karikák gyülekeztek. Hiába, éjszaka volt a legjobb használni a képességét. Amikor az utasok nagy része már aludni tért, sokkal kevesebb gondolatot kellett kiszűrnie. Emellett, a bolygó időeltolódásának tudatában, abban sem volt biztos, mikor érheti el a többieket, szóval a nap huszonnégy órájában készen kellett lennie. Ez viszont rettenetesen leszívta az erejét, érezte, ha fel kellett volna állnia, valószínűleg hamar összecsuklott volna.

Körülötte lassan éledezni kezdett a hajó népsége. Fentről egyre több beszélgetés- és nevetésfoszlány ért el hozzá, a tányérok és evőeszközök csörgése a reggelihez hívta az ébredezőket. Sungjong gyomra is megkordult a gondolatra, de nem engedhetett a csábításnak. Várt még néhány percet, kicsit pihentette a szemét, aztán újult erővel esett neki tudata kiterjesztésének. Abban a pillanatban, hogy ezt megtette, valami erős érzés csapta meg hátulról. Annyira erős volt, hogy muszáj volt leállnia.

Hátranézett. Legnagyobb meglepetésére Serah állt mögötte. Sungjongnak egy pillanatra szabályosan tátva maradt a szája, ahogy végignézett a lányon. Egy rövidnadrág és egy hasát szabadon hagyó fölső volt rajta valami műanyagnak tűnő, az alatta lévő dolgokat csupán sejtető második felsővel. Az arca ki volt festve, haja pedig egy copfba volt összefogva. Gyönyörű volt.

Sungjong nyelt egyet és félrefordította tekintetét a lány fedetlenül hagyott lábairól. Hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, olyan érzések jelentek meg benne, amikkel eddig soha nem találkozott.

-     Bocsánat, ha megijesztettelek – szólt Serah. – Csak… csak tudni szerettem volna, nem gondoltad-e meg magad… hogy nem szeretnél-e mégis elnézni a városba… - Hangja bizonytalannak tűnt, ahogy gondolataiból is szégyenlősség sugárzott. Sungjong érezte, hogy a lány igazából nem érti a saját tetteit se, nem érti, miért jött ide a fiúhoz még egyszer, amikor az tegnap egyértelműen visszautasította.

Sungjong ismét dilemmába került. Annyi dolga volt, annyi mindent kellett volna kiderítenie, de olyan szívesen ment volna a lánnyal. Itt volt végre egy teljesen másik világban, teljesen egyedül, ahol végre semmiféle szabály nem kötötte meg, mit tehet, és nem is figyelték lépéseit. Szabadnak érezhette volna magát, ha nem tartotta volna magát még mindig a régi szabályokhoz. Ismét fellángolt benne az érzés, hogy nem akar visszamenni Usquamra. Egyre inkább érett benne a döntés, miszerint amíg nem keresik, addig ő sem jelentkezik. Csapattársai miatt továbbra is aggódott, de ezúttal úgy döntött, egyszer ő is jól érezheti magát.

Belekapaszkodott a korlátba és annak segítségével felállt, majd ismét a lányra nézve, egy kedves mosoly kíséretében bólintott. Serah is elmosolyodott és ugrott egyet örömében.

-     Akkor irány Dakar! – mutatott előre és a fiúba karolva elindult befelé.

Mielőtt még kimentek volna a városba, Serah elvitte Sungjongot reggelizni. A fiú valóban nem volt valami jó állapotban, a hőség pedig csak nehezítette a helyzetét. Szavakkal leírhatatlan, mennyire jól esett neki végre valami étel.

Dakar a tenger és a sivatag találkozóhelyén épült város volt. A sivatag felől áramló hőséget ellensúlyozták az óceán felől érkező sós fuvallatok, így az időjárás egészen elviselhetővé vált, ettől függetlenül a nap erősen tűzött.

A hajóról leszállva az erős tengeri széltől kísérve sétáltak végig a kikötő dokkján, majd elindultak egy tetszőleges irányba. Egy szót sem szóltak egymáshoz út közben, bár Sungjong tudta, hogy Serah gondolatai folyamatosan pörögtek. A lány izgatottsága és derűs hangulata rá is átragadt, úgy döntött, legalább erre a pár órára megfeledkezik arról, ki is ő valójában és mi lenne a feladata, és szórakozik egy kicsit. Sajnálta, hogy nem tudott beszélni a lánnyal, de még a gesztusaival is vigyáznia kellett, nem szerette volna a tudatára adni, hogy végig tudta, miről beszélt vagy mit gondolt. A gondolatolvasással ez volt az egyetlen gond: nehéz volt elkülöníteni, hogy mit olvastál ki a gondolatokból és ténylegesen mit mondott ki az adott illető. Sungjong sokkal többet tudott már Serahról, mint azt a lány gondolta volna. Nem akarta magát leleplezni előtte, azt szerette volna, hogy tekintse őt továbbra is egy különleges, mégis átlagos, szuperképességek és varázserő nélküli fiúnak. Ez viszont azt jelentette, hogy nem tudnak kommunikálni egymással, ezt az egyet nagyon sajnálta.

A kikötőt elhagyva a tengerparton sétáltak tovább. Nem túl messze a kikötőtől helyezkedett el a strand, melynek külső peremét színes bazárok rengetege szegélyezte. Serah arca felcsillant a sátrak látványán, és Sungjong karját elkapva egyből arra vette az irányt. Nagyon sok mindent árultak az ilyen bazárokban, a ruháktól kezdve a vízi játékokon keresztül az ételekig, mindent. Serah játékosan próbálgatott néhány kalapot az egyik sátornál, néhányat Sungjong fejére is rátéve, majd a következőnél ugyanezt eljátszották a ruhákkal. Játék volt az egész, Sungjong pedig nagyon élvezte. Egy alkalomra sem tudott visszaemlékezni, amikor ilyen felszabadultan szórakozott volna.

Ahogy haladtak előre, egyre több apró dísztárgyakat és műanyag kacatokat áruló sátor jött szembe velük. Az egyiknél megakadt a szeme egy nagyjából tenyér nagyságú kis gömbön. A belseje a tengert idézte, buborékok és kékes-zöldes árnyalatban csillogó víz volt benne, hínárokat, halakat, kagylókat és tengeri csillagokat ábrázoló apró szobrokkal. Ahogy a nap felé tartotta, teljesen visszaadta azt az érzést, amikor a víz alól nézett felfelé a napra. Sungjongot megbabonázta a kis játékszer, úgy érezte, ha ez vele lenne, még a legforróbb sivatagban is képes lenne maga elé idézni a tenger mélyét, a számára oly otthonos és kellemes környezetet.

-     Mit találtál? – ugrott mellé Serah, majd a gömböt látva Sungjongra nézett. – Úgy látom, nagyon tetszik neked! Szeretnéd, hogy megvegyem? – A kérdést hallva Sungjong rögtön visszatette a játékszert, majd bólintott az eladónak köszönetképp és továbbindult. Rettenetesen tetszett neki, de nem akarta, hogy Serah rá költsön, úgyhogy inkább eljátszotta, hogy nem érti, és gyorsan továbbállt. Hiába tette ezt, látta, hogy a lány lemarad tőle és mégis visszafordul, hogy megvegye. Felsóhajtott, és egy hálás mosolyt küldött a lány felé.

Elég hosszú időbe telt, mire végignézték az egész bazárt. Már dél is elmúlt, mire befordultak a városba. A tűző nap ellen Serah vett magának egy kalapot. Sungjongnak is vett volna szívesen, de a fiú az ellen már kézzel-lábbal tiltakozott.

A délután folyamán a városban sétáltak, fényképeket készítettek, Serah felvázolt néhány épületet és látképet, ami különösen tetszett neki, és még egy étterembe is betértek megkóstolni a helyi specialitásokat. Komolyabb kommunikáció híján is mindketten nagyon jól érezték magukat, Sungjong számára kifejezetten felejthetetlen élménnyé lett a dakari kirándulás.

-     Várj egy picit, mindjárt jövök! – szólt Serah és visszaszaladt az utcába, amiből korábban jöttek ki. Sungjong csak vállat vont és egy épület árnyékába beállva várt a lányra.

Késő délután lehetett már, a nap ereje alábbhagyott, az utcákat pedig egyre több ember népesítette be. Sungjong érdeklődő tekintettel nézett végig az embereken, akik elhaladtak előtte. A ruháikat, a hajviseletüket és egyáltalán a viselkedésüket tanulmányozta. Annyira más volt minden, mint otthon, de még az itt látott emberek között is elég nagy különbségeket vélt felfedezni. Biztos volt benne, hogy nagyrészük nem helyi, hanem hozzájuk hasonlóan csak kirándulni van itt.

A járókelők ugyanúgy megbámulták Sungjongot, mint ő őket, de ő nem éppen olyan tekinteteket kapott, mint amilyenre számított. Voltak érdeklődő, csodálkozó pillantások, de sokkal több volt az undorodó, sőt, az ijedt arckifejezés is. Nem értette a dolgot, úgyhogy végignézett magán. Ruhája valóban nem épp az itteni divatideál megtestesítője volt, kifejezetten kitűnt benne az emberek közül. Az egyértelmű lehetett mindenki számára, hogy katonai egyenruhát hord – valószínűleg ezért lehettek az utálkozó tekintetek. Talán errefelé nem volt megszokott, hogy katonák járkálnak a turisták között. Most, hogy jobban belegondolt, feléjük sem volt ez mindenhol megszokott.

Éles késként nyilallt belé egy emlékkép. Vérben fekvő holttestek és haldoklók, kétségbeesett segélykérések és gyűlölettől izzó tekintetek. Aztán egy lövés hangja és még egy, halálhörgés és kimúló, fájdalmas sóhajok. Idővel minden elmúlt körülötte, csak éppen a gyűlölködő tekintetek vörös izzása nem akart abbamaradni.

Sungjong kis híján elkiáltotta magát, de ajkába harapott, így sikerült még időben elfojtania. A fájdalom hatására kiszabadult emlékei fogságából. Nagyot sóhajtott, még a víz is leverte pusztán a gondolatra. Voltak dolgok, amikre utált visszaemlékezni, azok mégis ott lapultak az árnyakban mögötte, és bekúsztak az álmaiba lidérces pokollá változtatva azokat. Számtalanszor volt szüksége Woohyunra, hogy felügyelje álmait, különben nem tudott volna aludni. Talán azért volt, mert ő túl jó volt, vagy csak túlságosan hitt az emberekben.

Legyintett egyet, és ezzel együtt igyekezett elsöpörni aggasztó gondolatait is. Nem akart többé arra gondolni, főleg nem akkor, amikor szórakozni jött.

Felnézett a napra. Fogadni mert volna, hogy Serah már több mint fél órája elment. Aggódni kezdett, a lány gondolatait kereste. Hamarosan meg is találta őket, ám nem nyugodhatott meg. Igaza volt. Félelmet érzett a lány felől, félelmet, melyet kegyetlenség és erőszak fog közre. Sungjong egy percig sem tétovázott, futni kezdett, hogy megmentse a lányt.

Woohyun élete leggyötrelmesebb napjait élte át. Annyira szörnyű volt, és a sok beléfecskendezett nyugtatótól és érzéstelenítőtől annyira valószerűtlennek, látomásszerűnek tűnt az egész, hogy néha kis híján elhitte, csupán álmodja az egészet. Minden nap fehér köpenybe öltözött orvosok jöttek be hozzá, és a lehető legfurcsább vizsgálatokat és kísérleteket végezték el testének minden pontján. Volt, hogy erős fájdalmai voltak, melyeket az érzéstelenítők sem tudtak elnyomni, vagy csupán csak nem figyeltek oda rá, mikor is múlik el a gyógyszer hatása. Éjjelre soha nem kapott fájdalomcsillapítót, olyankor kábultan, fájdalmak közt vergődött a deszkáján. Sokszor őrült kiabálásba és őrjöngésbe kezdett, de hiába, egy újabb adag nyugtatón kívül semmit nem ért el vele.

A fogvatartója, ahogy a körülötte lévők beszédéből kivette, bizonyos Lisovskii, is többször tiszteletét tette nála. Woohyun egyenesen gyűlölte annak a férfinak a tekintetét. Gúnyosan lenéző volt, mégis valami eszelős kíváncsiság vezérelte, indulatait pedig kíváncsisága tárgyán, Woohyunon vezette le. Ő pedig csak tűrte, mást nem tudott tenni. Az őt ért sérelmeknek azonban minden egyes darabkáját mélyen elraktározta magában, és csupán csak kívánni tudta, hogy soha ne kerüljenek kezei közé Lisovskii és az emberei, különben olyat tehet velük, amit egész életében bánni fog.

Nem, Woohyun soha nem volt az a típus, akit szabadon lehetett sértegetni. Amíg viccesnek gondolta, tűrte, de hamar betelt nála a pohár és akkor jelenetet rendezett. Többször verekedett már össze csapattársaival is, elsősorban a lobbanékony Dongwooval és a nagyszájú Sungyeollal. Persze azok csak apróságok voltak, úgyhogy elképzelni sem akarta, miket művelne, ha most szabadon engednék. Éjjelente azonban, amikor álmatlanul forgolódott és a fájdalom égette a testét, milliószor elképzelte, hogyan kínozná meg Lisovskiit vagy az orvosokat.

Ahányszor a hadnagy megjelent előtte, hiába volt benyugtatózva, mindig vadállat módjára kezdte el tépni szoros kötelékeit, szemei vérben forogtak, csak kevés választotta el attól, hogy erejét használva ártson neki. Ezt viszont nem volt szabad megtennie – csak további vizsgálatoknak nyitott volna teret vele -, úgyhogy kénytelen volt elviselni a büntetését minden ilyen kitöréséért. Hiába fájt utána, mégis jobban érezte magát. Egyszer sikerült beleharapnia a hadnagy kezébe, másszor pedig kis híján betörte az orrát. Bármennyire csekélységek voltak, fényes diadalnak számítottak ebben a helyzetben.

Ezekben a kínokkal teli napokban egyetlen szórakozása az volt, amikor éber éjszakáin eljátszott kínzóinak álmaival, hol égő pokollá, hol fagyos lidércnyomássá változtatva azokat. Kárörvendően, gonoszul felnevetett, ahányszor meghallotta az emberek rémálomból ébredő fájdalmas kiáltását.

Nagyjából egy hétig tartott ez az intenzív kínzás, utána változás állt be a mindennapjaiban. Koradélután volt, az el nem fogyasztott, reggelijének szánt moslékot csak nemrég vitték ki. Woohyun csak ritkán evett abból, amit adtak neki, ezért fogvatartói sem igyekeztek betartani az összes étkezést. Ebédet szinte soha nem kapott.

Éppen egy fájdalmas vizsgálaton volt túl, a beléfecskendezett gyógyszerek hatása lassan múlni kezdett, így fajdalom és valami különös éberség tört rá. Ahogy a nyugtatók gyengültek benne, úgy vált hirtelen színesebbé, élesebbé a világ. Még gondolkodni is sokkal jobban tudott, így elkerülhette a kitörni készülő eszelős megnyilvánulásokat.

Léptek hangját hallotta a folyosóról. Nem voltak különösebben sietősek, közömbösen, szabályos időközökben koppant a magassarkú a kövön. Woohyun fogadni mert volna, hogy Lisovskii akarja megint az idegeit húzni, de a magassarkú kopogása megzavarta. Arra azonban nem volt ideje, hogy végiggondolja a dolgot – cellaajtaja pillanatok alatt kitárult. Ketten léptek be rajta: az egyik Lisovskii talpnyalója – jobb keze volt, a másik pedig… egy nő?

Woohyun szája akaratlanul is mosolyra húzódott. Minek hoztak ide egy nőt? Végignézett rajta. Viszonylag alacsony, vékonyka nő volt, hosszú fekete hajjal, amit gondosan hátratűzött, és mandulavágású sötét szemekkel. Apró, kerek arca egy kislányéra emlékeztette, alakja viszont igyekezte meggyőzni arról minden őt bámulót, hogy igenis felnőtt nő már. Egy sima fehér inget és egy térdig érő fekete szoknyát viselt, kezében könyveket tartott. Woohyun gondolatai túlságosan éberek voltak ahhoz, hogy elfantáziáljon a nőn. Talán csak az elmúlt hét szenvedései miatt volt, de hirtelen tetszett neki a nő. Szívesen elfogadta volna partnerének, még ha csak egy alkalomra is.

Otthon Usquamon gyakran járt az úgynevezett találkozóhelyekre. Nagyjából az összes protektorátus felhozatalát ismerte, tudta, hol vannak a legjobb helyek, a legjobb partnerjelöltek. Leginkább Myungsooval vagy Dongwooval töltötték szabadidejüket az ilyen helyeken, levezetve a felgyülemlett érzéseket, vágyakat. Teljesen normális volt ez náluk, ott, egy olyan világban, ahol az érzelmek, mint a szerelem vagy családi szeretet, teljesen ismeretlenek. Woohyunnak is csak azért volt róla tudomása, mert jártas volt különböző bolygók kultúráiban, illetve megtanították nekik a legfontosabb különbségeket az usquami pórnép és elittársadalom között. De nem is hiányoztak neki ezek a dolgok, jól érezte magát úgy, ahogy volt. Főleg, miután látta, mennyi szenvedéssel jár, ha megpróbál közelebbi kapcsolatba kerülni ezekkel az érzésekkel.

A nő csak egy futó pillantással illette Woohyunt, majd helyet foglalt a katona által behozott széken a rozoga asztal mellett. Váltottak még pár szót, aztán az távozott, magára hagyva őt Woohyunnal. Ó, tényleg komolyan gondolják ezt?

Most, hogy csak ketten maradtak, a nő végigmérte Woohyunt. Pillantása hosszan elidőzött kötelékein, egy pillanatra ráharapott hüvelykujján a körme hegyére, majd egy sóhajtás kíséretében felállt. Megfogta a rozoga asztalt és közelebb húzta Woohyun deszkájához – és csodák csodájára, az asztal egyben maradt! A maga székét is odahúzta az asztalhoz, majd kiterítette az általa cipelt könyveket. Woohyun összehúzott szemöldökkel, gyanúsan nézett hol a könyvekre, hol a nőre.

-     Én Moon Jae Hee vagyok – mutatott magára, szépen artikulálva a szavakat, Woohyun mégsem értett semmit. Értett a nyelvekhez, az feltűnt neki, hogy a nő nem ugyanolyan nyelven szólt hozzá, mint ahogy a katonák beszélgettek körülötte, mégis idegen volt még számára. Ahogy lenézett a könyvekre, támadt egy olyan megérzése, hogy ez nem sokáig marad így.

-     Jae Hee – ismételte, és továbbra is magára mutatott. – Téged hogy hívnak? – És most Woohyunra mutatott. Woohyun értetlenül meredt rá, bár sejtette, mit akar. Szemében felfedezhetők voltak a düh és bosszú jelei is, mert tényleg megfordult a fejében, hogy bántja a nőt, de végül elvetette az ötletet, válaszolni viszont továbbra sem válaszolt.

Jae Hee mormogott valamit az orra alatt, egy pillanatra megint ráharapott a körmére, de aztán kissé szigorúbb hangnemben megint beszélni kezdett, közben kinyitotta az egyik könyvet.

Ezzel vette kezdetét a „tanítsuk meg a kutyát emberül beszélni” program, legalábbis Woohyun így nevezte magában. Szerencsére a nyelvtanulás nem okozott neki gondot. Ő és L voltak azok, akik a legkönnyebben megtanulták a különböző nyelveket. Utálta beismerni, de L kicsivel jobb volt nála – neki elég volt két nap intenzív tanulás arra, hogy kisebb hibákkal, szinte tökéletesen megtanuljon egy nyelvet, míg Woohyunnak nagyjából öt-hat napra volt szüksége. Utánuk következett Sunggyu, aki elemének hála sokkal előbb meg tudta érteni az idegen nyelveket, mint bármelyikük, és persze Sungjong, akinek nem is kellett semmit tennie, csak kiolvasta a szándékokat a másik fejéből. Ahányszor ezt így végiggondolta, mindig irigység szökött belé. Szinte haraggal vegyített féltékenységet érzett a többiek iránt, amiért nekik minden természetesen megadatott, ellentétben vele, akinek keményen kellett dolgoznia azért is, hogy megállja helyét az elitkatonák között. Elitkatonának születni kell, mondogatták neki mindig, s a mondat rémálomként kísértette hosszú-hosszú ideig.

Woohyun legyintett egyet, és ezzel a legyintéssel igyekezte félresöpörni a gondolatait is. Kezdtek előjönni régi sérelmei, és ha azok az újakkal keveredtek volna, bizony képtelen lett volna pókerarcot varázsolni magára és csendben tűrni.

A nyelvtanulás alatt persze nem szűntek meg a kísérletek és vizsgálatok, de feltűnően megritkultak. Woohyunnak egyre több szabadideje lett gondolkodni és végre összeszedni magát. Még csak most tűnt fel neki, hogy igazából fogalma sem volt, hol lehet. A többiekről sem volt semmi információja, azt sem tudta, élnek-e vagy halnak. Az adóvevőjének, ami ha túl is élte a „megérkezését”, nyoma sem volt, a körülötte lévőkben pedig egy percig sem mert volna megbízni. Néha teljesen reménytelennek érezte a helyzetet, máskor látott némi reményt még szökésre is. Esélytelen volt, hogy az adóvevőjét visszaszerezze, úgyhogy más kommunikációs módon gondolkodott, amivel felvehetné a kapcsolatot legalább a bolygólyával.

Sokat agyalt azon is, hogy a csudába kerülhetett ebbe a helyzetbe. Az eleinte oly homályos képek és elmosódott érzések lassan kezdtek kitisztulni és értelmet nyerni. Emlékezett már a 61-esben történtekre és a robbanásra is, ami elszakította őt csapattársaitól. Abból ítélve, hogy a gondolkodást kísérő fejfájás idővel elmúlt, átmeneti amnéziára következtetett. Tisztában volt már azzal is, hogy a Földön van, most már csak az volt a kérdés, hogy a többiek túlélték-e a becsapódást. Úgy rémlett neki, Dongwoo, Hoya és Sungjong is katapultáltak hajójukból, mielőtt összeütköztek. Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy a szökevény túlélte-e a robbanást vagy a becsapódást. Ha a legoptimistábban állt hozzá, úgy számolta, mind a nyolcan szétszóródtak valahol a Földön, ahogy a robbanás eltaszította őket és különböző helyeken bekerültek a bolygó légkörébe. Valahogy muszáj lesz felvennie a kapcsolatot a többiekkel, másképp nincs sok esélye.

-     Figyelsz te rám? – szólalt meg hirtelen Jae Hee, kilépve eddigi monoton magyarázásából, visszarántva ezzel Woohyunt a valóságba. A fiú szája széle egy pillanatra felfelé görbült, ezzel válaszolva a kérdésre, szólni viszont még mindig nem szólt semmit. Nem bízott meg annyira a nőben, hogy a szükségesnél több szót pazaroljon rá. Még a nevét sem mondta el neki, ezért az elnevezte őt Hyunnak. Woohyunnak fogalma sem volt, honnét talált a nő ennyire az övéhez hasonló nevet, és ez aggasztotta.

Woohyun tekintete egy pillanattal tovább időzött Jae Heen a szokásosnál. Az elmúlt pár napban egészen megkedvelte őt, már amennyire megkedvelheti fogvatartóit az ember. Talán a bizalom apró morzsáit is képes lett volna érezni – már csak abból kifolyólag, hogy a nő szemmel látathatóan nem tartozott szorosan Lisovskii táborához. Woohyunnak muszáj volt kockáztatnia, máskülönben nem járhat sikerrel.

-     Te… - kezdte. Hangja rekedt volt és halk a hosszú hallgatástól, úgyhogy megköszörülte a torkát és újrakezdte. – Te barát vagy, vagy ellenség? – Jae Hee egy pillanatra elhallgatott és maga elé bámult.

-     Attól függ, mi számít barátnak és mi ellenségnek – felelte nyugodt hangon. Woohyun vállat vont. Feltámadt benne a vágy, hogy elszórakozzon kicsit a nővel, mint amikor rabot kell kifaggatnia. Nehezére esett mérsékelnie magát, még ha ilyen komoly dologról is volt szó.

-     Csak annyi, hogy ártani vagy segíteni akarsz nekem. – Hiába próbálta, izgatott mosolyát nem tudta letörölni az arcáról.

-     Jobb tanár lehetek, mint gondoltam. Nagyon jól beszéled már a nyelvet! – Jae Hee próbálta terelni a témát, Woohyun látta, hogy kezd ideges lenni. A körmére harapott, mint mindig, ha frusztrált volt. Nem lesz nehéz megtörni.

-     Mondjuk úgy, hogy két választásod van: segítesz nekem, vagy… hát, lehet jobb, ha nem mondom ki, mi történhet veled – folytatta, figyelmen kívül hagyva a nő kijelentését. Tudta, gyilkos, mégis szórakozott tekintete és játékosan fenyegető hangneme nem elég ahhoz, hogy teljesen ráijesszen a nőre. Amíg meg van kötve a keze, úgy sejti, semmit nem tehet vele. Most kell megmutatnia, hogy a láncok csak azért tartották vissza, mert ő úgy akarta.

Megropogtatta elgémberedett ujjait és csuklóját, majd egy könnyed mozdulattal kihúzta jobb kezét a bilincsből, és végigsimított Jae Hee arcélén. A nő szemmel láthatóan felfogta, mi a helyzet. Eddigi nyugodt álarca teljesen darabokra tört; ijedten ugrott hátra a helyétől és Woohyuntól, addig, amíg a fal meg nem akadályozta.

-     Ne bántson, kérem! – esedezett, a hangját szerencsére nem emelte meg. Woohyun gyorsan az ajtó felé sandított, de az őrök eddig semmit nem hallottak. Talán a szerencse ezúttal neki fog kedvezni.

-     Tudtam én, hogy segíteni fogsz – mosolyodott el. – Most jól figyelj! Két dologra van szükségem: először is egy rádióra vagy bármilyen távkommunikációs eszközre, amivel rádióhullámokra tudok kapcsolódni. A másik pedig… majd megmondom, ha megkaptam az elsőt. Világos? – És egy újabb ragyogó, álbarátságos mosoly. Jae Hee csak rémülten bólintott.

-     Ó, és még valami! Ha szólni mersz erről bárkinek, akár a párbeszédünkről, akár erről – mutatta fel szabad karját -, nem foglak megkímélni téged sem!

Jae Hee engedelmesen bólintott. Woohyun még mindig nem érezte úgy, hogy teljesen sikerült megnyernie a nőt – talán a kedves, szívtipró szerepet kellett volna bevetnie? -, de kezdetnek tökéletes volt. Mára az idejük „sajnos” lejárt már, úgyhogy kénytelen volt holnapig várni. Biztos volt benne, hogy a nő segíteni fog neki, de a biztonság kedvéért adott neki egy kis motivációt.

Éjszaka ezúttal kivételesen nem a fájdalmaktól, hanem az izgalomtól nem tudott aludni. Már nem is annyira bosszúból, mint inkább megszokásból, ismét meglátogatta néhány katona álmát, rémálmokat hintve szét az egész táborban. Ezen az éjszakán a fiatal tanárnő, Moon Jae Hee sem jelentett kivételt. Woohyun hangosan felnevetett, ahogy a férfihangok közé egy női sikoly vegyült, mikor megszabadultak fájdalmas rémképeiktől.

Sungjong fejvesztve rohant végig a szűk utcán. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy történhetett ez, hogy eshetett valami baja a lánynak, holott csak egy pillanatra hagyta magára. Még mindig hallotta a lány gondolatait; ahogy egyre közelebb ért hozzá, úgy lett egyre hangosabb a hangja: Segítség! Mentsen meg valaki! Sungjong érezte, Serah az ő segítségére számít a leginkább.

Ahogy egy, az eddiginél is szűkebb kis sikátor széléhez ért, hirtelen megtorpant. Egy másodpercen múlott, hogy nem szaladt be mindennemű terv nélkül az elrablók közé. Hátát nekivetette a falnak és úgy leskelődött be. Hárman fogták közre Seraht, egy negyedik nem messze tőle őrködött. Tudta, hogy legalább még három ember van valahol a környéken, hallotta a gondolataikat. Ketten tartották a lányt – egyiknél fegyver volt, míg a harmadik, egy nagydarab, füstös képű, a táskájában kutakodott. Néhány horzsoláson és ütésnyomon kívül úgy tűnt, Serahnak nem esett baja. Sungjong felsóhajtott.

Lehunyta a szemét és vett még egy nagy levegőt, közben az elrablók szándékait fürkészte. Ha Serah nem ellenkezik, nem fogják bántani, egyedül a pénzére fáj a foguk. Egyikőjük fejében egy ennél sötétebb szándék is megjelent – ő nem elégedett volna meg azzal, hogy érintetlenül elengedjék a lányt. A legrosszabb az volt, hogy ő tűnt a vezetőnek, szóval a többiek nem akadályozták volna semmiben. Sungjongban kezdett felmenni a pumpa.

-     Ne, kérem, azt ne vegyék el! – hallotta meg hirtelen a lány kétségbeesett hangját. Kilesett a fal mögül. A nagydarab épp a nemrég vett gömböt nézegette, amit Sungjong is kinézett magának a bazárban. – Kérem, vigyék a pénzemet, vagy bármit, csak azt ne!

A tolvajoknak nem tetszett, hogy Serah ellenkezik. Visszahúzták a földre és néhány ütéssel jutalmazták erőlködését. Serah könnyei kicsordultak, és lehajtott fejjel, elcsukló hanggal továbbra is a férfit kérlelte. Sungjongnak elege lett. Habozás nélkül, terv nélkül kiugrott rejtekhelyéről. Egy pillanat alatt elintézte a férfit, aki őrködött, ezzel felhívva magára a többiek figyelmét. Serah szemében felcsillant a remény, ahogy megpillantotta a fiút.

-     Kapjátok el! – intett a nagydarab a Seraht tartó két férfinak, ő pedig a gömböt a táskába visszaejtve átvette a lányt.

Sungjong arcára démoni mosoly kúszott. Nem igazán volt oda azért, ha ok nélkül bántania kellett másokat, most viszont nagyon is jó okot szolgáltattak neki. Agyát elborította a düh, vadállat módjára ment neki a két tolvajnak. Bármilyen jó harcos is volt Sungjong, a másik kettő is egészen jónak bizonyult. Egy óvatlan pillanatban kigáncsolták őt, és sikerült a földön tartaniuk. Egy perccel később szinte a semmiből bukkant elő a másik három is, kettőnél pisztoly volt. Komolyabb volt a helyzet, mint ahogy Sungjong gondolta.

Serahra nézett. A lány megint sírt, kétségbeesetten kiáltozta a fiú nevét. Hirtelen egy jelenet játszódott le a szemei előtt. Látta, ahogy felküzdi magát a földről és Serahért indul, amikor hirtelen eldördül egy pisztoly, és a lány élettelenül hullik a földre, könnyek és saját vére tengerébe.

Sungjong megrázta a fejét és pislogott egyet. Serah még mindig ugyanúgy ott állt a nagydarab férfi szorításában, és Sungjong is a földön feküdt. Mégis, az iménti jelenet olyannyira valóságosnak tűnt, hogy kis híján a könnyei is kicsordultak már a lány elvesztésének gondolatára. Nem tudta, mit látott az előbb – vajon csak a hőség hatására látott ilyeneket vagy valóban egy lehetséges jövőkép villant fel előtte -, mindenesetre úgy döntött, másként fog cselekedni. Nem érdekelte már, hogy mit fog gondolni róla a lány – amíg életben volt és biztonságban, addig nem is számított. Ismét behunyta a szemét, majd egy elszánt tekintet és egy gonosz mosoly kíséretében segítségül hívta elemét.

Hirtelen a semmiből tűnt fel egy óriási hullám, mely végigsöpört az egész sikátoron, majd az utca végi falba ütközve megtört, és két kisebb hullámmá válva még egyszer végigszántotta az utcát. Sungjong ügyelt rá, hogy Seraht közben ügyesen elválassza fogvatartójától és biztonságban maga mellett tudja.

Nem telt bele hosszú időbe, mire a víz, ugyanúgy, ahogy jött, el is tűnt. A földön ott feküdtek a tolvajok, mind eszméletlenül vagy levegőért kapkodva. Serah a rémülettől csukott szemmel kapaszkodott Sungjongba olyan erősen, mintha bármelyik pillanatban elválaszthatnák őket egymástól. Ettől azonban már nem kellett félnie.

Sungjong elégedetten nézett végig a földön fekvő ellenfelein. Összeszámolta, hányan fekszenek szétszórva a kis utcában, de valahogy akárhányszor nézte, egy hiányzott közülük. Megpróbálta kimerültségére és korábbi gyengeségére fogni, a védelmét mégsem eresztette le teljesen. Ahogy teljesen felszívódott a víz, a levegő szörnyen párássá, a hőség pedig szinte elviselhetetlenné vált – még egy lapáttal rátéve Sungjong rosszullétére.

Serah csak lassan merte felnyitni a szemét, de ahogy megtette, az első, amit meglátott, Sungjong kedvesen mosolygó arca volt.

-     Meg-megmentettél – mondta akadozva. A félelem és az azt követő megkönnyebbülés igen kimerítő tud lenni, Sungjong csodálta, hogy a lány nem ájult még el. – Te… te csináltad ezt az előbb? Ezt a hullámot? – Hangja még mindig remegett. Sungjong elgondolkodott, feleljen-e őszintén. Vajon hogy reagálna rá a lány? Szörnyetegnek tartaná és ijedten elszaladna előle? Vagy képes lenne őt így is elfogadni? Tudta, ha tovább titkolózik, talán csak jobban fog fájni az igazság, szóval úgy döntött, teljesen leleplezi magát.

-     Igen, én voltam. – Szája nem mozdult, a lány csak a fejében hallotta Sungjong szavait. Először nem is tudta eldönteni, tényleg hallja-e, vagy csak érzi, hogy a fiú ezt akarja mondani neki.

-     Te… érted, amit mondok? Tudsz hozzám beszélni? – Szemei elkerekedtek csodálkozásában.

-     Sajnálom, hogy nem szóltam korábban. Féltem… féltem, hogy megijednél tőlem. – Sungjong lesütötte a szemét. Még mindig félt a lány reakciójától.

-     Hát… nem semmi vagy, az biztos – felelt a lány. Lassan elengedte Sungjongot, már érzett elég bátorságot ahhoz, hogy egy lépéssel hátrébb álljon, kilépve a fiú komfortzónájából. – De valahogy végig sejtettem, hogy ez a helyzet… Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak ott kuporogni a korlát mellett, tudtam, hogy különleges vagy. Amit pedig a vízzel csináltál… - Elhallgatott, az ajkába harapott. – Igazából nagyon menő volt! A hajón is mintha láttam volna, hogy a vízzel játszol, ahogy különféle formákba rendezed a hullámokat vagy delfin formában fel-felugratod a vizet magad mellé, de akkor nem hittem valóságosnak. – Most Sungjong harapott az ajkába. Bízott benne, hogy senki nem látta, amikor a keresgélést szünetelve a vízzel játszott, de ezek szerint Serah régebb óta és többet figyelte, mint ő azt gondolta.

-     Köszönöm, hogy megmentettél! – mosolygott rá a lány. – Ezt pedig… - Szünetet tartott, türelmetlenül végignézett a földön, majd egy könnyed szökkenéssel felszedte a táskáját. Egy kis ideig kutakodott benne, majd fellélegzett és mosolyogva nyújtotta a gömböt Sungjongnak. – Láttam, hogy nagyon tetszett, úgyhogy megvettem neked. Tudom, nem sok, de fogadd el hálám jeléül!

Sungjong lelkéről mintha ezer év aggodalma szakadt volna le egy pillanat alatt. Serah nem félt tőle! Elfogadta olyannak, amilyen, sőt, még kimondottan tetszett is neki! Ennél jobb dolog nem is történhetett volna ma. Most már biztosan érezte Sungjong, hogy nem akar visszamenni a bolygójára, nem akar újra katona lenni, hanem szeretne itt maradni Serah-val, és boldogan élni vele.

Bár Sungjong azt hitte, elérték a nap tetőpontját, az még csak most következett. Ahogy ugyanis átvette a gömböt a lánytól, az egy hirtelen mozdulattal közelebb ugrott hozzá és egy szoros, mégis érzelmekkel teli ölelést adott a fiúnak. Sungjong hirtelen azt sem tudta, mit kéne tennie. Soha nem volt még ilyen helyzetben, soha nem érezte még azt, amit most, szíve azonban majd kiugrott a helyéről. Talán ez lenne a szerelem?

-     Lassan vissza kéne mennünk! – szólalt meg aztán a lány, véget vetve a szép pillanatnak. Lassan elengedte Sungjongot, majd egy gyors puszit nyomva az arcára előreszaladt. Sungjong automatikusan az arcához kapott, biztos volt benne, hogy teljesen elvörösödött. Csak állt ott egy helyben és a lány után bámult, de nem látott semmit. – Gyere már! – intett aztán a lány és még előrébb ment.

Lassan Sungjongnak is sikerült összeszednie magát, és gyorsan beérte Seraht. Egymásra mosolyogtak és boldogan sétáltak tovább a kikötő felé. Valami azonban nem stimmelt, és Sungjong túl későn vette észre. Hibázott, az ő hibája volt minden, de ezt csak később ismerte fel. Ha korábban nagyobb figyelmet fordított volna arra a hiányra, talán nem történt volna ez.

Már majdnem teljesen maguk mögött hagyták a kis utcát, amikor eldördült egy lövés. Valaki mögöttük elsütött egy fegyvert. Sungjong fájdalmat érzett – fájt a szíve. Egy pillanat alatt realizálódott benne a helyzet: a hiányzó ember a tolvajok közül, aki valahogy megúszta a hullámot, most bosszúra szomjazva rájuk lőtt. Félrefordított a fejét. Serah szemei tágra nyíltak, arcára fájdalom ült ki. Egy pillanat alatt elsápadt, szája szélén vékony vércsík kígyózott, aztán tehetetlenül a földre zuhant. Még az idő is megállt Sungjong számára, ahogy végignézte ezt a jelenetet. Csak állt ott és a lányt nézte, közben a szívében érzett fájdalom egyre csak erősödött.

A fegyver újabb dörrenése rántotta vissza a valóságba, és a fájdalom, amit utána a bal vállában érzett. Lassan hátrafordította a fejét. Ott állt a nagydarab férfi a pisztollyal a kezében. Csurom vizes volt, még mindig szaporán vette a levegőt, de ezt leszámítva semmi baja nem volt. Sungjongnak elképzelése sem volt, hogyan élhette túl a támadását, hogyan tudta egy egyszerű ember felülírni az ő akaratát. Minden porcikáját átjárta a düh, és olyan erővel lángolt benne, mint még talán soha.

Arca hideg lett, semmilyen érzelmet nem lehetett róla leolvasni, miközben nyugodt, kimért léptekkel közelíteni kezdett a férfihez. Az persze megrémült a fiúból áradó hideg kegyetlenség hatására, de futás helyett ismét a pisztolyához nyúlt, és még néhány lövést leadott. Kettő elvétette Sungjongot, a harmadik viszont eltalálta. Ez egy pillanatra sem tudta megakadályozni, még csak meg sem rezzent a gyomrába hasító fájdalomra. Egy újabb nagy, sötét hullámot varázsolt maga mögé és gondolkodás nélkül a férfira zúdította. A fegyver elúszott, a férfi pedig levegőért kapkodva ült fel, ahogy az első hullám visszahúzódott. Sungjong nem hagyott neki időt, hogy teleszívja tüdejét levegővel, újabb áradatot zúdított rá. Még számtalanszor megismételte ezt, mire a férfi kegyelemért kezdett könyörögni. Sungjong gúnyosan elmosolyodott. Esze ágában sem volt megkegyelmezni neki, de a halálát sem kívánta megkönnyíteni. Egy viszonylag kicsi vízburokba zárta és hidegen végignézte, ahogy a férfi megfullad odabenn. Egy csepp bűntudatot sem érzett, még csak kegyetlenségként sem gondolt tetteire – megérdemelte, amiért ártatlanoknak ártott, amiért neki ártott.

Amint biztosra vette, hogy a férfi már nem él, kipukkasztotta a burkot és visszaszaladt Serah-hoz. A férfi teste élettelenül, nagy hanggal csapódott a földnek.

A lány rettenetes állapotban volt, alig pihegett már. Szemei résnyire nyitva voltak, folyamatosan felfelé bámult velük. Sungjong óvatosan megemelte a fejét, és a térdére helyezte.

-     Serah! Hallod, amit mondok? Hallasz engem? – kérdezte kétségbeesetten. A lány megpróbálta beszívni a beszédhez szükséges levegőt, de végül minden hang nélkül távozott száján. Még egy próbát tett, közben behunyta szemeit.

-     Anyu… hol vagy? – Egy könnycsepp folyt végig a lány arcán. Sungjongnak erősen szívébe markolt a fájdalom. Ismét egy olyan dologgal állt szemben, amivel ő soha nem találkozott. Egy kislány, aki a halál torkában az édesanyját hívja. Az édesanyját…

Sungjong csalódott. Az előbb még őt szerette nagyon, akkor miért az anyját hívja most? Ő volt az, aki megmentette, nem az anyja! Egyáltalán mi az az „anya”, hogy ennyire hiányzik neki? Mi olyat tudna tenni, ami most segítene rajta?

Sungjong visszafektette Seraht a földre. Az érzései annyira vegyesek voltak, annyira sok minden cikázott a fejében, hogy hirtelen nem tudott mit kezdeni velük. Soha nem érzett még ilyet senki iránt, egyszerűen nem tudta kezelni a helyzetet. Egy fájdalmas kiáltás szakadt ki a torkából, majd kétségbeesetten, fejét rázva hátrálni kezdett, és elszaladt. El, minél messzebbre a hajótól, a kikötőtől, el jó messzire az anyáktól és a messzebbnél is messzebb Serahtól.