1. fejezet

A sötét éjszakai eget egy hatalmas villanás világította be. Egy fénylő pont jelent meg az égen, mely tüzes csóvát húzva maga után fénysebesen hullott alá, akár egy hullócsillag. Pillanatok alatt földet ért. A zuhanás ereje még akkora volt, hogy jó néhány métert hátrébb tolta a zuhanót a földön, míg végül egy vastag fa fogta fel. Ahogy elült a felszálló por is, egy füstölgő, sötét emberi alak vált láthatóvá. Életnek semmi jelét nem mutatta, eszméletlenül dőlt előre, mint aki alszik, holott légzése gyenge volt, szíve alig-alig dobbant egyet. Csak ült ott előrehajtott fejjel, cseppet sem küzdve, cseppet sem mozdulva, akár egy szobor…

A dübörgő zene kemény akkordjai fokozatosan halkultak el, ahogy egyre távolabb értek az éjszakai klubtól. SoHee szorosabbra húzta magán a kabátját. Augusztus végéhez képest egész hűvös volt az idő, most mindenesetre jól esett. Józanítóan hatott rá, ahogy a hajnali frissességben hazafelé indult. A buli, amit éppen maga mögött hagyott, még javában tombolt, neki mégsem volt kedve tovább maradni. Egy életre elég idegesítő, részeg fazont sodort elé a sors, nem bírta már tovább. A barátja, JiHo készségesen felajánlotta, hogy hazakíséri. Hálás volt a fiúnak, belül azonban el is várta tőle, hogy ezt tegye.

Egyre fáradtabbnak érezte magát, ahogy a néptelen utcákon sétáltak hazafelé. A fáradtság nála egyet jelentett a fázással is. Közelebb bújt JiHohoz, hogy a fiú melege átáradjon az ő testébe is.

-    Biztos, ne fogjak egy taxit? – kérdezte.

-    Biztos. Jól esik gyalogolni, legalább addig is összeszedem magam, hogy megtaláljam a „bejáratot” a sövényünkön – kuncogott a lány. A fiú csak megsimogatta a fejét és átkarolta a vállát.

SoHee nem lakott messze a klubtól, amibe rendszeresen járni szoktak, így hamar haza értek. Hatalmas házban lakott, csaknem egy kastély volt. Le sem tagadhatta volna gazdag családját, de nem is akarta. A telket egy két méteres sövénykerítés futotta körbe, az egyetlen bejárat egy kovácsoltvas kapu volt az északi oldalon. Ezt a kaput azonban most messze el kellett kerülniük.

SoHee szülei nem szerették, ha lányuk bulikra és alkoholra költötte a pénzét, így mindig titokban lógott ki. Már profi volt benne, megvolt a maga kis külön bejárata a sövényen. Ez azonban csak az ő titka volt, még JiHonak sem mutatta meg soha.

Nem messze a bejárati kaputól álltak meg. JiHo szembefordította magával a lányt és egy puszit nyomott a homlokára.

-    Nem gondoltad meg magad? Nem szeretnél mégis nálam aludni? – nézett a lányra kérlelő tekintettel.

-    Nem, akkor feltűnne, hogy ellógtam itthonról. Majd máskor bepótoljuk – mosolygott a fiúra. Nagyon szerette JiHot. A világ legédesebb és legrendesebb fiúját tudhatta maga mellett, aki nem csak jól nézett ki, de okos is volt és kiválóan focizott. Bármit megtett volna SoHee-ért, és ez az érzés kölcsönös volt.

-    Legyen… - sóhajtott fel. - Akkor, majd később beszélünk! Szép álmokat, kicsim! – Még egyszer megcsókolta a lányt, aztán intett egyet és elindult ő is haza.

SoHee mosolyogva figyelte, ahogy a fiú beleveszik a távolba. Amint látótávolságon kívülre került, a sövénykerítés felé fordult és az egyetlen picike lyukon, ami árválkodott rajta, bemászott az udvarukba.

Igyekezett a lehető leghalkabban átszelni a hatalmas udvart, hogy aztán a hátsó ajtón keresztül bejuthasson a házba, ahonnét a szülei szobáját messze elkerülve beérhet a sajátjába és ledőlhet a puha ágyikójába. Mit meg nem adott volna már az ágya melegéért!

Ahogy a kerten vágott át, valami furcsa érzése támadt. Mintha valami nem stimmelne. Ahelyett, hogy belépett volna a hátsó ajtón, a hatalmas kert szíve felé vette az irányt. Félelem futotta át, ahogy szeme elé tárult a látvány. A gyep egy hosszú csíkon fel volt túrva, mintha egy markoló felkotorta volna az egészet. Itt meg mi történt?, kérdezte magában folyamatosan, míg a feltúrt földcsíkot követte. Az egyik tölgyfájuknál ért véget a földcsík. A fa tövében mintha látott volna valamit, valami füstölgő, sötét alakot. Szíve a torkában dobogott már, azon gondolkodott, vajon ki lenne még rajta kívül ekkora bolond, hogy egyedül odamegy?

A fa tövében minden kétséget kizáróan egy ember ült. SoHee ahogy közelebbről megnézte, azt is be tudta azonosítani, hogy egy fiatal fiú az. Furcsa, katonai stílusú ruhát viselt, jobb kézfején pedig valami még furcsább ékszer díszelgett. SoHee hirtelen nem tudta, azért féljen-e, mert egy betörővel van dolga, vagy pedig azért, mert a fiú halott. Végül úgy döntött, megpróbál beszélni vele.

Még szinte hozzá sem ért a fiú vállához, még egy szót sem szólt, amikor az hirtelen felpattant, nekilökte őt a szemközti fának, és szorosan a fához szorítva a karján lévő ékszert fenyegetően SoHee torkához tartotta. A fiú arca szintén fenyegető volt, hideg kegyetlenséget, mégis cseppnyi rémületet tükrözött. Ha más helyzetben lettek volna, SoHee még egész helyesnek is tartotta volna, most azonban csak a kegyetlenséget látta, magában pedig a mérhetetlen félelmet érezte. Sikítani próbált, de mintha hirtelen nem lett volna hangja.

-    Bo-bocsánat – próbált értelmes szavakat kinyögni. – Én nem akartam bántani…

A fiú változatlanul ugyanúgy bámult rá, mintha egy szót sem értett volna abból, amit mondott neki.

-    Rew tsib ud!? – szólalt meg végül ő is, keményen, parancsolóan, mint aki azonnali választ vár. – Ow dnis riw?

SoHee értetlenül bámult a fiúra. Mégis milyen nyelven beszél ez? Az idegen türelmetlen, fenyegető hangja azonban még inkább megijesztette. Mintha az elvárta volna tőle, hogy megértse, amit mond.

-    So-sorry – próbált valami értelmeset kinyögni. – I don’t understand… - Jobb ötlete híján angolul próbált vele beszélni. Az angolt az egész világon megértik többé-kevésbé, nemde? A fiú arckifejezése mégis ennek ellenkezőjéről árulkodott. Gúnyos mosolyra szaladt a szája SoHee szavai nyomán, majd fejét oldalra döntve egy „most ugye viccelsz” tekintettel közelebb tolta fegyverét a lány nyakához.

-    Kérem, ne bántson… - Szabályos halálfélelme támadt. Szemeit összeszorította, hogy előre felkészüljön az esetleges fájdalomra. Agya közben folyamatosan pörgött, folyamatosan magát átkozta: miért kellett neki egyedül idejönnie, miért nem ment be egyből a házba vagy fogadta el JiHo ajánlatát. Legszívesebben a fiúért kiáltott volna, de megszólalni is alig bírt a félelemtől. Aztán olyan dolog történt, amire nem számított.

Hirtelen felkapcsolódott az udvari lámpájuk és a házvezetőnőjük, aki velük lakott és általában SoHeenek falazott, amikor az bulizni ment, lépett ki a hátsó ajtón.

-    SoHee, te vagy az? – kérdezte félhangosan. A fiú, ahogy meghallotta a nő hangját, rémülten oldalra kapta a fejét, majd egy szempillantás alatt eltűnt, mintha ott sem lett volna.

SoHee minden porcikája remegett a félelemtől, és ahogy a fiú eltűnt, egyből a földre rogyott.

-    Szóval tényleg te voltál az! – lépett elé a nő, akire második anyjaként tekintett. – Mit csinálsz itt és miért sikoltottál? Ha így folytatod, még a végén felébred az uraság és akkor…

-    Ahjumma! Megölelhetnélek? – nyögte ki a lány, miközben igyekezett lenyelni minden egyes előtörni vágyó könnycseppet.

-    Mi történt, mi a baj? – kérdezte a nő meglepetten és szorosan magához ölelte a lányt.

-    Egy pillanatra azt hittem, meghalok… - suttogta. – Azt hiszem, kicsit sokat ittam ma és képzelődöm – folytatta aztán hangosan, ahogy összeszedte magát valamelyest. – Le kéne feküdnöm…

-    Minden rendben kisasszony! Az ágyat már be is vetettem!

SoHee csak egy hálás pillantást küldött a nő felé, majd eltűnt a hátsó ajtó mögött. Amilyen gyorsan csak tudott, felszaladt az emeleti szobájába és bebújt védelmező takarója alá.

-    Csak képzeltem volna? – kérdezgette magától. Az ahjumma úgy viselkedett, mintha semmit sem látott volna, pedig őt majdnem megölték! Ki lehetett az a fiú és mitől ijedhetett meg annyira?

Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a fiú szeméből tükröződő félelmet. Olyan volt, mint amikor az állatok idegen helyre kerülnek, pontosan ugyanaz a riadtság áradt belőle.

-    Talán tényleg csak sokat ittam… Ki tudja, lehet, belekevertek valamit az italomba! – vetett végül véget gondolatainak és igyekezett minél hamarabb elaludni, hogy elfelejthesse, vagy legalábbis kipihenhesse ezt a „kis hajnali kalandot”.

0. fejezet

A magányos épület hetykén magasodott a sivár táj fölé. Csend volt mindenfelé, a levegő állt, a környéken semmi élet jelét nem lehetett kivenni. A nap erőteljesen tűzött, a kisebb-nagyobb homokbuckák fölött szinte hullámzott a levegő a hőségtől. A hetyke épület árnyékában néhol mintha meg-megmoccant volna valami a homokban, de könnyen azt hihette az ember, hogy csak képzelete szórakozik vele. Maga az épület hatalmas téglatest alakú erődítmény volt, sehol egy ablak nem volt rajta, csupán egy hatalmas, kopott fekete kapu szakította meg egyhangú tompa homokszínét. Valaha élénk téglaszínben pompázhatott, mostanra azonban a nap szinte teljesen kiszívta élénkségét és a festés is lepattogott.

Csend volt. Mint valami éles kés hasította át a csend fátyolát egy szúrós, vörös hang. Egy sziréna hangja. Tompa volt, az épületből alig jutott ki valamennyi belőle. A szirénát hamarosan néhány eltérő nagyságú robbanás követte, mígnem a homokból fel nem emelkedett egy óriási fekete hasáb, és el nem tűnt az égen. Nem telt bele sok időbe, míg kettő másik ilyen „hasáb” is követte, hogy aztán ők is eltűnjenek az égben, és ismét hatalomra kerülhessen a helyen az az ijesztő sivárság, az élettelen nyugalom.

A 61-es börtön- és büntetőegység, a bolygó, de csaknem a galaxis legjobb börtöne is volt. Itt tartották fogva a legveszélyesebb bűnözőket, valamint a kivégzésre várókat. Ha valaki egyszer ide bekerült, aligha látta meg a napvilágot ismét. Ezért is nevezték – okkal – Sivatagi Pokolnak, vagy a Halál Kamrájának. Soha senki nem jutott még ki innét. Ez egyrészt köszönhető volt az első osztályú biztonsági rendszernek, másrészt a kiváló, elit katonáknak, akik a helyet őrizték.

Soha senki nem jutott még ki innét élve. A mendemondák szerint azért volt fekete a börtön kapuja, mert a szökni próbálok vérével itatták át mintegy elrettentésképp, ami aztán a napon megfeketedett. A börtönnek már csak az említése is félelmet keltett az emberben.

Soha senki nem jutott még ki innét. Most mégis egyszeriben felhangzottak az épület szirénái. Mintha hangjuk rekedtes lett volna, hosszú évek óta pihenhettek csendben.

-    Vészhelyzet! A 258-as szektorban szökés történt! A 12-es rab elhagyta a celláját! Ismétlem, vészhelyzet! A 258-as szektorban… - ismételgette a gépi hang.

A 258-as szektort őrző katonák egyből munkába lendültek. Régen volt már, hogy utoljára valami izgalmas feladatot kaptak volna. Csaknem hat hónapja itt dekkoltak már a 61-esben, ahogy azt röviden emlegetni szokták, a szolgálati idejük fele letelt, de még semmi nem történt. Igazából ez volt a normális, mégis valami izgalomra vágytak. Eltöltötte őket az izgalom, fel sem fogták teljesen, mekkora vészhelyzet uralkodott.

A rabokat különféle veszélyességi fokozatokba sorolták és ez alapján rendszerezték, rangsorolták őket. Magától értetődő tehát, hogy az egyes fokozatúak a legveszélyesebbek – azaz minél alacsonyabb valakinek a börtöni száma, annál veszélyesebb. A 11-es számított a legveszélyesebbnek az egész börtönben.

-    Itt Woohyun az I-nek – szólt bele a fiú karján lévő adóvevőbe. – Jelenleg én vagyok a legközelebb a 12-es cellájához. Azonnal a nyomába eredek!

-    Itt Sunggyu – válaszolt egy hang. – Légy óvatos! A 12-es nem játék! Amilyen gyorsan tudunk, mind ott leszünk! Addig is számítok rád!

Woohyun csak bólintott egyet és azonnal futásnak eredt. A keresendő cella csupán néhány sarokra volt tőle, így hamar odaért. Ott azonban olyan meglepetés várta, amire nem számított. Épphogy az acélfalon tátongó nagy lyukhoz ért, valahogy beindított egy újabb robbanást. Nem sokon múlott, hogy sikerült képességei segítségével megkeményítenie bőrét és kivédenie a halálos meglepetést. Fél szemmel látta, hogy a füst okozta homályban egy árny suhan el mellette. Gondolkodás nélkül vetette magát az árny után.

Mire azonban kiért az átkötő folyosóra, már sehol nem volt senki. Egy pillanatra megállt, lehunyta szemét és igyekezett fülére hagyatkozni. A rabokra olyan ruhákat adnak, amelyek blokkolják az esetleges különleges képességeiket, így láthatatlanná nem válhatott, az biztos. Hála az acélfolyosóknak és lépcsőknek, hang nélkül biztosan nem tud átmenni a helyen.

Nem is telt bele hosszú időbe, mire meghallotta az alatta lévő folyosóról a lábdobogást. Átvetette magát a korláton és a szökevény után szaladt. Legbelül irigyelte most azokat, akik szupergyorsan tudtak futni – úgy sokkal könnyebben utolérhette volna. Egyelőre azonban meg kellett elégednie a maga képességeivel.

Átfutottak három hosszú folyosón, közben jobbra-balra kanyarogtak az elágazásoknál. Woohyun szerencsére jól ismerte az épület tervrajzát, így már sejtette, hová tart a szökevény. Mielőtt azonban szólni tudott volna a többieknek, ismét egy bombába futott. Szerencsésen blokkolta ezt a „meglepetést” is, a látásviszonyok azonban jelentősen rosszabbodtak. A füst csípni kezdte a szemét és kikezdte a tüdejét.

-    Szóval így játszunk? – tette fel magában a kérdést. – Hol a csudában vannak már a többiek?

Köhögve sikerült kitámolyognia a füstburokból. Ismételten egy árnyat vett észre maga előtt. Zsebéből már készült előkapni egy tőrt, de az illető megadóan az égre emelte a kezét.

-    Nyugalom, csak én vagyok!

-    Végre, Sungyeol! Láttad, merre ment? – A fiú bólintott.

-    Két klónomat máris ráállítottam az ügyre. Jól vagy?

-    Megvagyok! Egy ilyen kis robbanás nem foghat ki rajtam! – csapott rá még mindig acélosan fénylő bőrére. – Gyerünk utána!

A két fiú egymásra nézve bólintott, és ismét futásnak eredt. Útközben Woohyun tájékoztatta a csapat többi felét, hogy a szökevény nagy valószínűséggel a hangárba igyekszik, hogy egy gépet ellopva elszökhessen innét.

-    Szép munka – szólt elismerően Sunggyu az adóvevőből. - A hangárban találkozunk!

-    Nagyon remélem, hogy Hoya meleg fogadtatásban részesíti őt! – kuncogott Sungyeol.

-    Az az én terepem, nem? – szólt Dongwoo az adóvevőből, mire mind elmosolyodtak.

Az üldözés folytatódott. Mostanra már legalább két irányból ráálltak a szökevényre, Woohyun szinte biztos volt a sikerükben. Ahogy egyre közelebb értek a hangárhoz, hirtelen elsüvített mellettük valami, felkavarva a leülepedett port a folyosókon. L most már biztosan odaér, nyugtázta magában és gyorsított egy kicsit tempóján.

A hangárban sötét csend honolt. Nagyjából három rája formájú, kisebb cirkáló állt benn, valamint két raj vadászgép, arra várva, mikor lesz rájuk ismét szükség. Kívülről szépen ki voltak fényesítve, úgy festettek, mintha vadiújak lennének.

A hatalmas gépek között egy árny haladt rendkívül óvatos léptekkel. A hozzá legközelebb eső vadászgépet vette célba. Óvatosan körültekintett még egyszer, hogy megbizonyosodjon a felől, senki nincs rajta kívül a hangárban, majd felszállt a hajóra. Egyből a pilótafülkébe vette az irányt. Otthonosan helyet foglalt, mintha egész korábbi életét egy ilyen ülésben töltötte volna, és beindította a gépet.

A hangár a föld alatt helyezkedett el. Normál esetben engedélyező kódot kellett volna kérni a központtól a felszálláshoz, ő azonban pillanatok alatt feltörte ezt a kódot. A hangár teteje hangos recsegéssel kettévált. Meg sem várta, amíg teljesen kinyílik, hanem a még alászálló homokban felszállt. Ahogy elhagyta a bolygó légkörét és kikerült az űrbe, felsóhajtott. Sikerült megszöknie.

-    Itt Sunggyu az I-nek! Elhagytuk az Usquam bolygót és betértünk az első féregjáratba. Hamarosan kint vagyunk belőle, a koordinátákat akkor küldöm. Igyekezzetek utánunk! Addig megpróbálom feltartani! – szólalt meg a fiú félhangosan a navigátor székéből. Eddig nem vette őt észre a szökevény, holott ott ült mögötte. Imádta ilyenkor a képességét, hogy láthatatlanná tudott válni. A legjobb az egészben, hogy még a hangja sem volt ilyenkor hallható, mégis fokozott óvatossággal beszélt.

Csakis a megfelelő alkalomra várt, hogy felfedhesse magát a szökevény előtt. Ehhez azonban az kellett, hogy a többiek is ideérjenek, egyedül nem volt benne biztos, hogy meg tudja állítani a rabot. Nem volt hát mit tennie, csak várhatott a szökevény mögött ücsörögve, mikor érik be őket a többiek.

Néhány pillanat alatt átjutottak a féreglyukon és a végtelen űr egy új, Sunggyu számára idegen helyén bukkantak ki. Szembe velük egy viszonylag kicsi, kék színű bolygó lebegett. Ahogy egyre közelebb értek hozzá, a fiún átfutott a felismerés. A Föld.

Hát ez lenne az a Föld, az a galaxis, ahol ugyanolyan emberi lények élnek, mint odaát náluk? Csak kósza regék és mondák szóltak náluk, az univerzum másik felében a Földről, soha nem gondolta volna, hogy egyszer látni fogja.

Egy pillanatra megtorpantak a gondolatai. Mégis miért igyekszik a 12-es rab a Földre? Mi lehet a szándéka? Bármi is, semmi jóra nem számíthattak, azt pedig végképp el kell kerülniük, hogy még egy bolygót belevonjanak a maguk ügyeibe. Hol késlekednek a többiek?

Alig értek közelebb a Földhöz, amikor egy lövés találta el a gépüket. A szökevény hangosan káromkodott egyet, bár a rajta lévő ruha, mely tetőtől talpig borította, torzította a hangokat. Sunggyu elégedetten elmosolyodott. Már rég kikapcsolta a védőpajzsokat, csak erre a találatra várt. Arra azonban nem számított, hogy ennyire pontosan céloznak majd. A lövés egyenesen a bal oldali hajtóműveket találta el, ennek következtében csaknem az összes vészlámpa kigyulladt. A gép irányítása egyre nehezebbé vált. A szökevény egy pillanat alatt megfordította a gépet, hogy szembenézhessen üldözőivel. Az ő helyéről ugyanis csak az előrenéző lézerágyúkat tudta kezelni, így nem volt más választása.

Űrfogócska kezdődött. Egymásra tüzeltek és tértek ki folyamatosan a lövések elől. Sunggyu feszülten figyelt, egyre azt a pillanatot várta, amikor végre felfedheti magát. Amikor a hajójuk eltalálta az I egyik hajójának hajtóművét is, végre elérkezettnek látta a pillanatot.

Megszüntette láthatatlanságát és hátulról egy tőrt szorított a szökevény torkához.

-    Itt a vége, szökevény uram – mondta kimért, hideg hangon. – Most visszajön velünk a börtönbe és szépen úgy teszünk, mintha mi sem történt volna!

-    Negatív – mormogta az, és kitépte magát Sunggyu karjai közül. Rögtön, ahogy sikerült megfordulnia, egy jól irányzott rúgással hátralökte a fiút a két ülés közé. Sunggyu igyekezett minél hamarabb felállni, de nem volt képes. Egy pillanatra minden megfagyott körülötte, ahogy a szökevény egy lézerfegyvert húzott elő a műszerfal alól. Nagyot nyelt, rögtön B-terveken kezdett gondolkodni, de késő volt. A szökevény elsütötte a fegyverét. Sunggyu abban a pillanatban láthatatlanná vált, így bizonyos mértékben sikerült kitérnie a lövés elől – az csak a bal karját találta telibe.

A szökevény ismét káromkodott egyet, aztán visszafordult a lézerágyukhoz, hogy leszerelhesse a két másik hajót. Bevitt egy újabb sikeres találatot abba, melynek előtte az egyik hajtóművét leszedte. Szemével azonnal keresni kezdte a másik vadászgépet is. Hamarosan rájött, hol van: összekapcsolódott az övével, hogy minél hamarabb visszavihessék.

-    Azért nem adom ilyen könnyen magam – mondta ki félhangosan, és azzal a lendülettel belekormányozta a maga hajóját az üldözőébe, magával rántva a rákapcsolódott gépet is.

Hatalmas robbanás. Sunggyu alig emlékezett rá, mi történt. Még épp az utolsó pillanatban sikerült kikatapultálnia magát a gépből, a robbanás ereje azonban akkora volt, hogy ellökte magától távolra. Olyan közel voltak már ekkor a Földhöz, hogy belekerült annak gravitációs mezejébe. Azt látta még, hogy a másik két hajóról is néhány pont szerterepül az űrben, de hamarosan erőt vett rajta a sötétség, és átadta magát a végtelen zuhanásnak.