1. fejezet

A sötét éjszakai eget egy hatalmas villanás világította be. Egy fénylő pont jelent meg az égen, mely tüzes csóvát húzva maga után fénysebesen hullott alá, akár egy hullócsillag. Pillanatok alatt földet ért. A zuhanás ereje még akkora volt, hogy jó néhány métert hátrébb tolta a zuhanót a földön, míg végül egy vastag fa fogta fel. Ahogy elült a felszálló por is, egy füstölgő, sötét emberi alak vált láthatóvá. Életnek semmi jelét nem mutatta, eszméletlenül dőlt előre, mint aki alszik, holott légzése gyenge volt, szíve alig-alig dobbant egyet. Csak ült ott előrehajtott fejjel, cseppet sem küzdve, cseppet sem mozdulva, akár egy szobor…

A dübörgő zene kemény akkordjai fokozatosan halkultak el, ahogy egyre távolabb értek az éjszakai klubtól. SoHee szorosabbra húzta magán a kabátját. Augusztus végéhez képest egész hűvös volt az idő, most mindenesetre jól esett. Józanítóan hatott rá, ahogy a hajnali frissességben hazafelé indult. A buli, amit éppen maga mögött hagyott, még javában tombolt, neki mégsem volt kedve tovább maradni. Egy életre elég idegesítő, részeg fazont sodort elé a sors, nem bírta már tovább. A barátja, JiHo készségesen felajánlotta, hogy hazakíséri. Hálás volt a fiúnak, belül azonban el is várta tőle, hogy ezt tegye.

Egyre fáradtabbnak érezte magát, ahogy a néptelen utcákon sétáltak hazafelé. A fáradtság nála egyet jelentett a fázással is. Közelebb bújt JiHohoz, hogy a fiú melege átáradjon az ő testébe is.

-    Biztos, ne fogjak egy taxit? – kérdezte.

-    Biztos. Jól esik gyalogolni, legalább addig is összeszedem magam, hogy megtaláljam a „bejáratot” a sövényünkön – kuncogott a lány. A fiú csak megsimogatta a fejét és átkarolta a vállát.

SoHee nem lakott messze a klubtól, amibe rendszeresen járni szoktak, így hamar haza értek. Hatalmas házban lakott, csaknem egy kastély volt. Le sem tagadhatta volna gazdag családját, de nem is akarta. A telket egy két méteres sövénykerítés futotta körbe, az egyetlen bejárat egy kovácsoltvas kapu volt az északi oldalon. Ezt a kaput azonban most messze el kellett kerülniük.

SoHee szülei nem szerették, ha lányuk bulikra és alkoholra költötte a pénzét, így mindig titokban lógott ki. Már profi volt benne, megvolt a maga kis külön bejárata a sövényen. Ez azonban csak az ő titka volt, még JiHonak sem mutatta meg soha.

Nem messze a bejárati kaputól álltak meg. JiHo szembefordította magával a lányt és egy puszit nyomott a homlokára.

-    Nem gondoltad meg magad? Nem szeretnél mégis nálam aludni? – nézett a lányra kérlelő tekintettel.

-    Nem, akkor feltűnne, hogy ellógtam itthonról. Majd máskor bepótoljuk – mosolygott a fiúra. Nagyon szerette JiHot. A világ legédesebb és legrendesebb fiúját tudhatta maga mellett, aki nem csak jól nézett ki, de okos is volt és kiválóan focizott. Bármit megtett volna SoHee-ért, és ez az érzés kölcsönös volt.

-    Legyen… - sóhajtott fel. - Akkor, majd később beszélünk! Szép álmokat, kicsim! – Még egyszer megcsókolta a lányt, aztán intett egyet és elindult ő is haza.

SoHee mosolyogva figyelte, ahogy a fiú beleveszik a távolba. Amint látótávolságon kívülre került, a sövénykerítés felé fordult és az egyetlen picike lyukon, ami árválkodott rajta, bemászott az udvarukba.

Igyekezett a lehető leghalkabban átszelni a hatalmas udvart, hogy aztán a hátsó ajtón keresztül bejuthasson a házba, ahonnét a szülei szobáját messze elkerülve beérhet a sajátjába és ledőlhet a puha ágyikójába. Mit meg nem adott volna már az ágya melegéért!

Ahogy a kerten vágott át, valami furcsa érzése támadt. Mintha valami nem stimmelne. Ahelyett, hogy belépett volna a hátsó ajtón, a hatalmas kert szíve felé vette az irányt. Félelem futotta át, ahogy szeme elé tárult a látvány. A gyep egy hosszú csíkon fel volt túrva, mintha egy markoló felkotorta volna az egészet. Itt meg mi történt?, kérdezte magában folyamatosan, míg a feltúrt földcsíkot követte. Az egyik tölgyfájuknál ért véget a földcsík. A fa tövében mintha látott volna valamit, valami füstölgő, sötét alakot. Szíve a torkában dobogott már, azon gondolkodott, vajon ki lenne még rajta kívül ekkora bolond, hogy egyedül odamegy?

A fa tövében minden kétséget kizáróan egy ember ült. SoHee ahogy közelebbről megnézte, azt is be tudta azonosítani, hogy egy fiatal fiú az. Furcsa, katonai stílusú ruhát viselt, jobb kézfején pedig valami még furcsább ékszer díszelgett. SoHee hirtelen nem tudta, azért féljen-e, mert egy betörővel van dolga, vagy pedig azért, mert a fiú halott. Végül úgy döntött, megpróbál beszélni vele.

Még szinte hozzá sem ért a fiú vállához, még egy szót sem szólt, amikor az hirtelen felpattant, nekilökte őt a szemközti fának, és szorosan a fához szorítva a karján lévő ékszert fenyegetően SoHee torkához tartotta. A fiú arca szintén fenyegető volt, hideg kegyetlenséget, mégis cseppnyi rémületet tükrözött. Ha más helyzetben lettek volna, SoHee még egész helyesnek is tartotta volna, most azonban csak a kegyetlenséget látta, magában pedig a mérhetetlen félelmet érezte. Sikítani próbált, de mintha hirtelen nem lett volna hangja.

-    Bo-bocsánat – próbált értelmes szavakat kinyögni. – Én nem akartam bántani…

A fiú változatlanul ugyanúgy bámult rá, mintha egy szót sem értett volna abból, amit mondott neki.

-    Rew tsib ud!? – szólalt meg végül ő is, keményen, parancsolóan, mint aki azonnali választ vár. – Ow dnis riw?

SoHee értetlenül bámult a fiúra. Mégis milyen nyelven beszél ez? Az idegen türelmetlen, fenyegető hangja azonban még inkább megijesztette. Mintha az elvárta volna tőle, hogy megértse, amit mond.

-    So-sorry – próbált valami értelmeset kinyögni. – I don’t understand… - Jobb ötlete híján angolul próbált vele beszélni. Az angolt az egész világon megértik többé-kevésbé, nemde? A fiú arckifejezése mégis ennek ellenkezőjéről árulkodott. Gúnyos mosolyra szaladt a szája SoHee szavai nyomán, majd fejét oldalra döntve egy „most ugye viccelsz” tekintettel közelebb tolta fegyverét a lány nyakához.

-    Kérem, ne bántson… - Szabályos halálfélelme támadt. Szemeit összeszorította, hogy előre felkészüljön az esetleges fájdalomra. Agya közben folyamatosan pörgött, folyamatosan magát átkozta: miért kellett neki egyedül idejönnie, miért nem ment be egyből a házba vagy fogadta el JiHo ajánlatát. Legszívesebben a fiúért kiáltott volna, de megszólalni is alig bírt a félelemtől. Aztán olyan dolog történt, amire nem számított.

Hirtelen felkapcsolódott az udvari lámpájuk és a házvezetőnőjük, aki velük lakott és általában SoHeenek falazott, amikor az bulizni ment, lépett ki a hátsó ajtón.

-    SoHee, te vagy az? – kérdezte félhangosan. A fiú, ahogy meghallotta a nő hangját, rémülten oldalra kapta a fejét, majd egy szempillantás alatt eltűnt, mintha ott sem lett volna.

SoHee minden porcikája remegett a félelemtől, és ahogy a fiú eltűnt, egyből a földre rogyott.

-    Szóval tényleg te voltál az! – lépett elé a nő, akire második anyjaként tekintett. – Mit csinálsz itt és miért sikoltottál? Ha így folytatod, még a végén felébred az uraság és akkor…

-    Ahjumma! Megölelhetnélek? – nyögte ki a lány, miközben igyekezett lenyelni minden egyes előtörni vágyó könnycseppet.

-    Mi történt, mi a baj? – kérdezte a nő meglepetten és szorosan magához ölelte a lányt.

-    Egy pillanatra azt hittem, meghalok… - suttogta. – Azt hiszem, kicsit sokat ittam ma és képzelődöm – folytatta aztán hangosan, ahogy összeszedte magát valamelyest. – Le kéne feküdnöm…

-    Minden rendben kisasszony! Az ágyat már be is vetettem!

SoHee csak egy hálás pillantást küldött a nő felé, majd eltűnt a hátsó ajtó mögött. Amilyen gyorsan csak tudott, felszaladt az emeleti szobájába és bebújt védelmező takarója alá.

-    Csak képzeltem volna? – kérdezgette magától. Az ahjumma úgy viselkedett, mintha semmit sem látott volna, pedig őt majdnem megölték! Ki lehetett az a fiú és mitől ijedhetett meg annyira?

Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a fiú szeméből tükröződő félelmet. Olyan volt, mint amikor az állatok idegen helyre kerülnek, pontosan ugyanaz a riadtság áradt belőle.

-    Talán tényleg csak sokat ittam… Ki tudja, lehet, belekevertek valamit az italomba! – vetett végül véget gondolatainak és igyekezett minél hamarabb elaludni, hogy elfelejthesse, vagy legalábbis kipihenhesse ezt a „kis hajnali kalandot”.