2014. május 13., kedd

9. fejezet



Aznap két csillag fénye világította be az éjszakai égboltot. Mindkettő fényesebb volt az átlagos csillagoknál. Egy pillanatig tartott tán, míg fényesen ragyogtak, utána hosszú csóvát húzva maguk után két eltérő irányba hullottak alá – és az ég ismét olyan volt, mint általában.
Alig kapott levegőt zuhanás közben, de ami mégis bejutott, tűzként perzselte a tüdejét. Úgy érezte, lángnyelvek nyaldossák testét kívülről is, a fájdalom pedig elviselhetetlen volt. Érezte, ahogy védőruhája leég a testéről, majd bőre és húsa is perzselődni kezd. Rendkívüli önuralomra volt szüksége hozzá, hogy ne veszítse el az eszméletét. A percek szélsebesen szálltak el mellette, ő pedig csak zuhant és zuhant. A nyomásváltozás kikészítette a fülét, már sípolást sem hallott, de a nagy szél amúgy sem engedte a hangokat a közelébe.
Egy pillanat volt csak – összpontosított, és a lángok és a nyomás eltűntek. Nagyot koppant valami vasfedélen, aztán viszonylag puha tárgyak fogadták maguk közé és ölelték át. Feje zúgott, füleiből vér csordogált, teste erősen megégett, de a csontjai nagyrészt épek maradtak. És élt, ez volt a legfontosabb.
Amikor utólag visszagondolt ezekre a kínnal teli órákra, számos dolgot nem tudott felidézni – ilyenkor valószínűleg elveszthette az eszméletét. Amikor magánál volt, amolyan kárörvendő gondolatok tették élvezetessé szenvedését. Még hogy lehetetlen megszökni! Eddig nyilván azért nem sikerült senkinek, mert rosszul próbálkoztak. Történelmet írt, már pusztán azzal, hogy eddig túlélt. Most már nem adhatja fel, a játszma csak most kezdődik igazán!
Csak feküdt ott a bűzölgő holmik ölelésében, mint valami félredobott, elhasznált játékszer. Égett húsának szaga sokszor elnyomta a szemét bűzét is, bár furcsa volt saját magáról éreznie. Folyamatosan az járt az eszében, hogyha meglenne a medálja, már rég meggyógyíthatta volna magát, már rég nekikezdhetett volna a terve kivitelezésének. Most egyelőre viszont csak feküdni tudott és várni, hogy legyen elég ereje meggyógyulni.
Egy éjszaka – ennyi elegendő volt számára ahhoz, hogy mozgásra képes állapotba hozza magát. Állkapcsa volt az, amit legelőször meg tudott mozdítani. Ahogy bőre szépen lassan visszaépült testének többi részére is, úgy szerezte vissza az irányítást végtagjai felett is. Amikor már biztosra vette, hogy képes lenne lábra állni, lépésre szánta magát. Jobb karját felcsapva fogást keresett a szemetes konténer oldalán, és egy tompa nyögéssel ülő helyzetbe rántotta magát. Lábát átvetette a szélén és kint volt – ott állt a sötét sikátor hideg kövén, teljesen pucéran, összeaszott bőrrel, de életben. A nap második szökése, gondolta magában egy elégedett, fáradt mosoly kíséretében.
Tett egy lépést, de lábai összecsuklottak alatta. Esése visszhangot vert a magas házak között. A konténer oldalába kapaszkodva ismét tett egy próbát. Recsegtek-ropogtak a csontjai, bőre húzódott és fel-felszakadozott minden lépésnél, de sikeresen kijutott a néptelen utca éjszakai fényére. Egy kóbor macska szaladt el előtte, néhány kutya először megugatta, majd farkukat behúzva inaltak el, amilyen gyorsan csak tudtak. Egy hajléktalan elájult, másik hangosan ordítozott utána valamit, de ő semmivel sem törődött, csak ment előre, ahogy erejéből telt. Nagyokat szippantott a levegőből – a friss levegőből, a szabadság illatából.

A sűrű dzsungelben utazni nem épp gyerekjáték, még egy Földhasználónak, mint Hoya, sem. Kitaposott ösvényeknek nyoma sem volt ezen a valószínűleg emberek által nem igazán feltárt részen. A növények olyan buján nőttek, olyan szorosan fonódtak össze előtte, hogy csak késsel tudott utat vágni magának. Ez viszont rendkívül fáradságos munka volt, főleg az ő „félsérült” állapotában. A párás levegőtől amúgy is patakokban folyt róla a víz, de a növényzettel való hadakozás még inkább leszívta az erejét. Arról már ne is beszéljünk, hogy izzadt teste és még viszonylag friss sérülései aranyként vonzották a szúnyogokat és mindenféle hasonló élősködőt. Egy idő után már fel is adta, hogy megpróbálja elhajtani őket – kénytelen volt hagyni, hogy testéből lakmározzanak.
Ami azt illeti, Hoya is szívesen lakmározott volna már valamiből. A dzsungel bőségesen ellátja lakóit élelemmel, csak tudni kell, hol keresse az ember. Vizet akárhonnét nem mert inni, nehogy összeszedjen még valami betegséget. Itt-ott az árnyékos helyeken a nagy esőzések után megáll a víz a nagyobb leveleken – ezek pedig kitűnően oltják a szomjat, rövidtávon. Hosszabb távon kénytelen volt beérni a gyümölcsök húsával és levével, de valljuk be, ez nem volt valami használható üzemanyag. Az egész napos vagdalkozásban és menetelésben hamar kifáradt és a gyümölcsök által elfedett éhség is hamar a felszínre tört.
Aznap, amikor kiderítette a forrás helyét, négynapi utat saccolt. Mostanra be kellett látnia, hogy ez akár a kétszeresére, sőt, háromszorosára is nőhet az állapotától függően. Földhasználó lévén jól kellett volna éreznie magát a dzsungelben, egy ilyen helyen, ahol túlteng a föld típusú energia, ő azonban sosem így képzelte el az ideális helyét. Számára egy békés erdő volt az álomhely, valahol távol a civilizációtól, embertől érintetlenül, ahol a béke és harmónia más értelmet nyer. Tágas ligetek, sűrű, sötét farengetegek – mindkettő jobban tetszett, mint ez az esőerdő. Az elképzelései közel álltak a Fahasználókéihoz, ilyenkor mindig kicsit selejtként gondolt magára, de mosolygott a tényen.
Az útvonalat többé-kevésbé megjegyezte, de többször kellett felmásznia a faóriások tetejére, hogy viszonyítási pontot találjon. Volt, hogy néhány kilométert a fák tetején tett meg. Itt sokkal gyorsabban tudott haladni, de sokkal kimerítőbb is volt.
Hosszú ideig egy széles, bővizű folyót követett. Nem mert közel férkőzni a partvidékéhez, tudta jól, hogy a jaguárokon és szúnyogokon kívül ott még számtalan más vadállat is leselkedett volna rá. A víz látványa amúgy is csak fájdította volna a szívét. Hoya különben sem az az ember volt, aki sokáig ellen tudott állni a csábításnak, úgyhogy biztos volt benne, hogy előbb-utóbb ivott volna a vízből, sőt, akár bele is vetette volna magát, hogy felfrissüljön.
Amikor útközben kisebb pihenőket tartott, mindig két tenyerét a talajra fektetve figyelte, mit árulhat el neki a föld. Így tartotta a folyó vonalát is, és így kerülte ki a legtöbb veszedelmet. Életében először érezte magát szerencsésnek, amiért Földhasználó.
Miközben haladt előre, igyekezett mindenféle aggályos gondolatot kiszorítani a fejéből. Ilyenkor csak az útra koncentrált és az erőtartalékaira, hogy minél tovább bírja. Pihenő közben azonban megtámadták a máskor mellőzött gondolatok és apró, pókhoz hasonló lábakkal szelték át elméjét. Utálta magát, amiért aggódós típus volt. Ritkán adott hangot gondolatainak, de fejében mindig ott bujkált a bizonytalanság, a kétkedés, ami miatt nem tudott felhőtlenül mulatni, sokszor még racionálisan gondolkodni sem. Büszke volt magára, amiért nem uralkodott el rajta a pánik, amikor a két jaguár között találta magát az ismeretlen közepén.
Napközben csupán rövid pihenőket tartott, minél inkább ki kellett használnia a rendelkezésére álló időt. Éjszaka, sötétben nem utazott. Nem volt nála semmi világító eszköz, tüzet pedig nem akart gyújtani, úgyhogy inkább pihent ilyenkor. Reggel viszont a nap első sugaraival kelt és folytatta útját.
Legtöbbször a fákon, egy-egy vaskosabb ágon töltötte az éjszakát, de álma itt sem volt nyugodt. A mai nap kivétel volt. A napok óta tartó kimerültség elérte a mélypontját – már nem volt ereje fellőni magát több méteres magasságba. Egy bokrokkal jól védett, rejtett kis zugot keresett magának és ott tért nyugovóra. Valószínűleg a kimerültség miatt, mélyen aludt, még álmodott is.
Álmában újra ott állt a laborban, ahol a háromhavonta szükséges vizsgálataikat bonyolították le. Nyolc éves lehetett ekkor, szívében érezte azt a még gyermeki örömöt és izgalmat, amit azóta az évek már kitöröltek emlékezetéből. Izgatottan kerülgette a nagy asztalokat, míg neki nem ment egy fehérköpenyes alaknak. Az orvos volt az, akit Hoya a világon a legjobban szeretett. Ő ugyanis nemcsak egy megvizsgálandó alanyként vagy egy agyatlan katonatanoncként tekintett rá, hanem szerető kedvességgel fordult felé mind ahányszor dolga volt vele; emberszámba vette. A vizsgálatok végeztével, amikor mindkettejüknek volt egy kis ideje, gyakran játszottak is együtt. Olyan volt ő Hoya számára, amilyennek egy apát elképzelt, ezért elkeresztelte Dr. Apának. Nyíltan nem hívhatta így, de amikor kettesben voltak vagy rá gondolt, mindig Dr. Apa volt.
Ez a nap azonban más volt. Csak azt hitte, hogy Dr. Apának ment neki. Amikor az illető hátrafordult, Hoya arcáról lefagyott a mosoly. A főprofesszor volt az, aki a laboratóriumok ezen szegmensét vezette – Dr. Apa főnöke. Ijesztő óriásként tornyosult a nyolc éves Hoya fölé a valóságban nem is olyan magas ember.
-     Kihez jöttél, Hoya? – kérdezte mély hangján, melyet visszahangoztak a falak.
-     Dr. Apá- Dr. Norrowhoz, hogy vizsgáljon meg. – Bízott benne, kis híján már imára kulcsolta a kezét azért, hogy a főprofesszor ne vegye észre vagy csak nyelvbotlásnak gondolja az imént mondottakat. Nekik nem voltak megengedve sem a szülők, sem az érzelmek. Ha kiderült volna, milyen kapcsolatban van Hoya Dr. Apával, valamelyikőjüket, ha nem mindkettejüket, biztosan megbüntették volna.
-     Szóval Dr. Apát keresed – mondta gonosz vigyorral az arcán. – Tekints hát magad mögé Hoya, és nézd meg, mit tettél a szeretett Dr. Apával!
Szavai valósággal mennydörögtek. Hoya félve, lassan fordította meg a fejét. Nem akart hinni a szemének. Két katona fogta közre Dr. Apát, arca tele volt kék-zöld foltokkal, egyik szeme feldagadt, orrából, homlokából és szája sarkából még viszonylag frissen csordogált a vér. Kérdő tekintettel fordult vissza a főprofesszor felé.
-     Látod, Hoya – mondta az -, ezt teszi az emberrel a szeretet. Meg kell értened, hogy nem kötődhetsz senkihez. Törődés, szeretet, érzelmek – ezek mind-mind felesleges dolgok, amire neked nincs szükséged! Csak bemocskolják az ártatlan gyermeki szíved. Vésd az eszedbe, Hoya, Dr. Apa arcát és jól emlékezz: a kötelékeket el kell vágni! – Miközben ezt mondta, egy kést csúsztatott a fiú kezébe. Annak szörnyülködő, rémült tekintete a főprofesszor, Dr. Apa és a kés között cikázott. Tehetetlennek érezte magát és félt, leírhatatlanul félt.
-     Gyerünk, Hoya – bátorította a férfi, közben ösztönzően enyhén meglökte a hátát -, a kötelékeidet csak te tudod elvágni!
Hoya tudta, hogy nincs más választása. Nyolc éves fejjel sok mindent nem fogott még fel, de ezt tisztán látta. Utólag rájött már, hogyha akkor nem teszi meg, valószínűleg válogatott kínzások vártak volna mindkettejükre és más módszerrel faragták volna belé a fájdalmas leckét. De arra is rájött, hogy ezzel Dr. Apának nagy fájdalmat okozott. Ott volt a kezében a megváltás pengéje, ő mégsem az egyszerű utat választotta. Már nyolc évesen tudta jól, melyik ponton kell eltalálni az embert ahhoz, hogy hamar, minimális fájdalommal haljon meg. Ebben a pillanatban azonban annyira hatalmába kerítette a kétségbeesés, hogy nem tudott tisztán gondolkodni.
Kis híján már fuldoklott hulló könnyeitől, miközben remegő lábaitól lassú léptekkel, előre szegezett pengével közelített az orvos felé. Annak arcán megjelent valami bátorító mosoly, vagy legalábbis ő annak szerette volna látni.
Amikor már csak egy hajszál választotta el Dr. Apától, a könnyei hirtelen elapadtak. Kezében ijedt táncot járt a kés, ahogy remegett. Felnézett még egyszer Dr. Apa arcára. Nem kapálózott, nem akart elszökni, csak állt ott és várta a halált. Szemei könnyektől csillogtak, arcáról pedig hamar eltűnt az a bátorítás. Hoya behunyta szemeit, és pengéjét belemélyesztette a férfi gyomrába. Az irtóztató érzést, ahogy a kés átszakítja a bőrt, áthalad az izmokon és inakon, míg végül a markolat feltartóztatja, máig sem feledte el.
Sokkolta a dolog. Csak nézett tágra nyílt szemekkel hol véres kezére, hol Dr. Apa fájdalom torzította arcára. Hirtelen elhatalmasodott rajta valami újfajta erő, melynek tüzét a harag táplálta. Kirántotta Dr. Apa hasából a kést és a nyakába döfte. Eltalálta az egyik ütőeret, így amikor innét is kihúzta, a vér mindenfelé spriccelni kezdett. Vörösre festette Dr. Apa fehér köpenyét, a tiszta műszereket, de vörösre festette Hoya egész lényét is, kívülről-belülről.
A halál nagyon csúnya dolog, semmi szépség nincs rajta, mint ahogy sokszor ábrázolják. Hoya végignézte, ahogy Dr. Apa teste rongybabaként csuklik össze, és lehetetlen pozícióban landol. Végignézte, ahogy a vér tócsába gyűlik körülötte, és beszivárog a feje és a teste alá is. Dr. Apa arca nem volt megnyugtató a halála pillanatában. Szemei kigúvadtak, felfelé néztek, de semmit nem láttak; arcát fájdalom torzította, szája tátva maradt, nyelve kilógott.
Hoya az eddigieknél is jobban remegni kezdett, érezte, hogy gyülemlik benne minden elképzelhető érzelem, melyek, mint a vulkánkitörés, távozni akarnak. Kitört. Felordított, olyan fájdalmasan, mint még soha és többé soha, és a fájdalomtól térdre zuhant, majd őrjöngeni kezdett.
Hirtelen megrándult a teste, ahogy a lidérces álomból visszaesett a valóságba. Ezt követően erős csípést érzett jobb karján. Félálomban volt még, azt hitte, nyugtatóinjekciót kap az őrjöngésére, de ahogy vékony, szőrös lábak szaladtak végig a karján, tudatosult benne, hogy az csak álom volt, a csípés pedig igenis valóságos. Sötét volt még, nem tudta, mi támadta meg, úgyhogy ösztöneire hagyatkozva dobta el kését a sötétben. Biztos volt benne, hogy eltalált valamit, de most nem akart foglalkozni vele. Ha eltalálta, még reggel is ott lesz, majd akkor megnézi.
Ahogy ezt eldöntötte magában, egyszeriben minden oldalról visszaszivárgott lidércnyomása, s mint egy sötét árnyék, megülte a szívét. Nekidöntötte fejét a legközelebbi fának, miközben könnyeivel küszködött. Soha egy pillanatra sem tudta elfelejteni azt a napot, sem az utána következő fájdalmas időszakot. Három hétig feküdt a laktanyában teljesen beszámíthatatlanul, állandó rémálmokkal és szellemekkel hadakozva, utána egy újabb hétig csak lézengett a többi tanonc között. Kis híján lemondtak már róla, hogy bármi is lehet belőle, de csapattársai kedvességének és nevelői keménységének hála sikerült valamelyest összeszednie magát.
Hoya tudta, hogy akkor gyenge volt, a kedvessége tette gyengévé. Azt is tudta, hogy ezt a gyengeségét még mindig nem tudta levakarni magáról. Ezért volt az, hogy képtelen volt ölni. Ahányszor kését belemélyesztette valamilyen ellenségbe, mindig rárontott az érzés, amikor Dr. Apával tette ugyanezt. Eleinte küzdött még, de mostanra már elfogadta, hogy ezek a szellemek egész életében kísérteni fogják. Nem volt jövőbelátó, de az érzékei azt súgták neki, ő is hasonlóan fog meghalni, büntetésként. Ki tudja, talán ő is ugyanúgy fogadja majd, mint Dr. Apa: nem menekül, csak elébe áll a sorsának, és csúnyán végzi be. De az is lehet, hogy az ő arcán akkor ott lesz az a bátorító mosoly, a megbocsátás, ami hiányzott Dr. Apa arcáról. Akkor talán ő nem fogja lidércként kísérteni gyilkosát annak egész életében.
Nem telt bele sok időbe, mire hajnalodni kezdett. A nap első sugarai megkönnyebbülést hoztak bűntudattal teli szívének is. Gondolatait sikerült átterelnie valami másra – ebben pedig igen nagy szerepe volt a nőttön növő égető fájdalomnak is a jobb karjában. A csípés pont a felkarja hátulján érte, ott, ahova nem látott el jól. A korai halvány napfénynél szemügyre vehette támadóját is: egy nagyjából 15 cm átmérőjű óriáspókot. Bár a földi fajokkal nem volt tisztában, az szinte ordított az állatról, hogy csípése rendkívül veszélyes az emberre nézve. Megpróbált még egyszer a csípés közelébe férkőzni. El kellett volna távolítania a mérget, de sehogy sem érte el. Felsóhajtott. Szóval ez lesz a vége, igaz?
Csupán egyetlen reménye maradt. Hogyha idejében eljut a forráshoz, még esetleg segíthetnek rajta. Tudta, hogy már nem járhat messze, de azt is tudta, hogy nincs sok ideje addig, míg a méreg hatni kezd. Letépett ruhájáról egy kisebb darabot és bekötözte a csípést, nem is, inkább harapást; szerzett néhány gyümölcsöt reggeli gyanánt, majd útnak indult.
Nem telt bele egy órába sem, mire érezni kezdte a pókméreg hatását. Végtagjai zsibbadni kezdtek. Ennél rosszabb már nem is lehetne, gondolta magában számtalanszor. Előhúzta a medálját. Kis növénykéje teljesen el volt már száradva – tartaléka teljesen kimerült. E nélkül képtelen lesz használni a föld energiáit ahogy rosszabbodik az állapota, még így is, hogy szinte kézzel lehet tapintani körülötte az erőt. Ironikusan elmosolyodott. Vajon ő is úgy fogja végezni, mint ez a kis növényke?
Talán egy újabb óra telt el, mire az állapota még rosszabb lett. Az állandó mozgás és az egyre emelkedő hőmérséklet valószínűleg felgyorsíthatta a méreg terjedését. Végtagjait alig érezte már, csak a csodán múlott, hogy tudott még előre haladni. A légzés is kezdett egyre nehezebbé válni számára, és a nadrágjában is kényelmetlen érzése volt. De nem adta fel, csak ment előre, a fáknak és bozótoknak támaszkodva. Olyan volt, mint egy labda, ami visszapattan a falról, amelynek nekimegy.
Hamarosan elérkezett a végpont. Lábai felmondták a szolgálatot és a földre huppant. Nem landolt túl kényelmes pozícióban, biztosra vette, hogy eltörte a lábát, de semmit nem érzett. A karjaiban volt még egy kicsi erő, azzal próbálta előrébb küzdeni magát. Zihálva vette a levegőt, akárhogy igyekezett, nem sikerült elég oxigént juttatni tüdejébe.
Rövid ideig tartott csak, míg karjával sikerült előrehúznia magát. Mivel hason feküdt, még nehezebben kapott levegőt, úgyhogy inkább feladta és a hátára küzdötte magát. Már tudta jól, hogy itt fogja bevégezni. Elképzelése sem volt, hol lehet az I többi tagja, de csak remélni tudta, hogy őket valami kellemesebb helyre sodorta a sors. Ahogy felfelé nézett és levegőért kapkodott, egyre inkább kezdett elmúlni a kétségbeesése és pánikja. Valahogy a fák és a magasság látványa nyugtatólag hatott rá.
Egy esőcsepp landolt az arcán és folyt végig rajta, mint egy könny, mellyel elvesző életét siratja. Hamarosan még egy és még egy koppant rajta, míg végül leszakadt az ég. A zuhogó eső befolyt Hoya tátott száján, fuldoklott. Oldalra fordította hát fejét, hogy legalább ennyivel könnyebb halála legyen.
Ahogy oldalra nézett, Dr. Apa holttestét pillantotta meg maga mellett. Eszébe jutott minden, amit eddig igyekezett elfelejteni, és a bűntudat újabb tőrdöféssel tért vissza belé. A halál soha nem szép, gondolta magában, még akkor sem, ha másért halsz meg. Az ő jelenlegi helyzetében kimondottan undorító. Csak nézte Dr. Apa kidagadt szemeit, kilógó nyelvét, vértől bemocskolt arcát és ruháit, csak nézte és nézte, míg végül többé már semmit nem látott…