12. fejezet

Sungyeol nagy huppanással ért földet. Hangosan felszisszent – a bal karjára esett, ami a többi testrészénél jobban megérezte az érkezést. Lassan felkászálódott és felnézett. Jó tizenöt métert zuhanhatott lefelé. Ha esés közben nem próbálja megtartani magát gyökerekkel és végtagjaival, rosszabbul is végződhetett volna egy esetleges törésnél. Sokkal rosszabbul kellett volna végződnie.

Egyszerűen nem tudta megérteni, mi történt pontosan. Itt volt alatta a zöld fény, a tömény fa típusú energia, de ahogy leért, egy pillanat alatt eltűnt az egész. Természetesen örült, hogy nem halt meg, mégis furcsa volt neki. Csak valami illúzióra tudott következtetni, egy eléggé valószerű illúzióra. Kezébe vette a medálját. Annyira valószerű illúzió volt, hogy még a kis ágacskája is burjánzásnak indult. Attól szerencsére nem kellett tartania, hogy áttöri az üveget, mint álmában, de bizonyítéknak elég volt arra, hogy ténylegesen volt itt valami alatta.

Körbetapogatózott a nagyjából két és fél méter átmérőjű gödörben. Körbe puha földet tapintott, amin nem lesz egyszerű kimásznia. A tetejében még sötét is volt lent – a fentről jövő fényt teljesen elzárta a lyukat betömítő ágcsomó.

Amint Sungyeol szeme hozzászokott a sötétséghez, elkezdett komolyabban vizsgálódni odalent. Ahogy tapogatta a falat körülötte, az egyik helyen vékonyabbnak érezte. Kaparni, ásni kezdett hát, míg végül az egyik fal teljesen beomlott, egy végeláthatatlan sötét lyukat tárva fel maga mögött. Sungyeol elmosolyodott. Mégiscsak lesz itt valami!

-     Sorina! Ott vagy még fent? – kiáltott fel a lánynak. Válasz helyett csak valami sírással és aggodalommal kevert nyögés érkezett. Sungyeol belegondolni sem akart, mennyire megrémíthette a kislányt. – Figyelj rám! Mindjárt ideér az egyik klónom, menj el vele a templomba! Ne aggódj, ugyanúgy fog rád vigyázni, mint ahogy én tenném! Ha jól sejtem, ott találkozunk majd, rendben? Nem kell félned!

-     Te jól vagy, Sungyeol? – Sorina még mindig érte aggódott.

-     Persze, ne aggódj! Ez a kis esés nekem semmi, tudod, az űrből érkeztem! – Még kacsintott is mellé, bár a kislány ezt nem láthatta.

Végül sikerült meggyőznie Sorinát, ugyanis hamarosan hallotta, ahogy a klónnal beszélget. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Igazából nem volt annyira jól, mint amennyire beállította. A bal karja biztosan eltört, úgyhogy ha harcra kerülne a sor, hátránnyal indulna. Amikor felállít, észrevette, hogy ugyancsak bal bokájára sem tud ráállni, valószínűleg akkor sérülhetett meg, amikor megpróbálta megállítani magát esés közben. Ahogy átvizsgálta testét, még számtalan kisebb horzsolást és zúzódást talált, de ezektől el lehetett tekinteni. Ha akarta volna, meggyógyíthatta volna magát a fa típusú energiákkal vagy a tartalékával, de nem merte megkockáztatni. Ha a forrást valóban beszennyezték, az már megfertőzte a tartalékát is és álmában látta, mi történne, ha őt is megfertőznék az energiák. Amíg nem használja a képességét, addig minden rendben van, addig nincs veszélyben, viszont ez már alapból hátrányt jelentett számára. Csupán az volt kérdéses még, hogy a becsapódását követően, amikor az energiák mentették meg és hozták vissza a halál pereméről, nem fertőződött-e már meg. Mivel ennek eddig semmi jelét nem tapasztalta, el is vetette az ötletet.

Visszafordult a falon tátongó lyuk felé. Ha jól emlékezett, a templom is abban az irányban volt, amerre a lyuk nyílt. Azt innét nem tudta megmondani, vajon nem is kanyarodik-e el valamerre másfelé, de meg kellett próbálnia. Jelenleg ez volt az egyetlen esélye a kijutásra, hacsak nem akart megfertőződni.

A teljes sötétségben való előrehaladást mégsem díjazta. Nem tudhatta, leselkedik-e rá valami veszély a járatban. Bármikor útjába kerülhetett egy újabb lyuk vagy bármikor beszakadhatott alatta – vagy akár fölötte – a talaj, úgyhogy úgy döntött, mégis használja az energiákat, de csupán minimálisan. Volt lenn mellette számtalan törött ág és gyökérdarab, amit magával rántott esés közben. Ezeket összeillesztette, és a tiszta levegővel leérkező energiákkal megnyújtotta őket. Bízott benne, hogy sikerült elég hosszú nyomvezetőt készítenie megfertőződés nélkül. Az erdőből ugyanis áradt a tiszta fa típusú energia, ami eltért némileg a forrásból származótól – erről valószínűleg annak bemocskolódása tehetett. Mégis, annyira kis mennyiségben volt a természetes energia jelen, hogy Sungyeolnak nehezére esett szétválasztani. Ha csak egy csepp is belekerült a forrásból, akkor megfertőződhetett, ezt a kockázatot azonban vállalnia kellett.

A hosszú ágat előrevetette az alagútban, majd egy nagy levegővétel után elindult a sötétségben. Óvatosan, négykézláb haladt előre, közben jobb kezével folyamatosan tapogatózott körbe, bal kezét pedig az ágon tartotta. Nem volt túlságosan megbékélve a helyzetével – azaz hogy vagy tizenöt méternyi földréteg nehezedik rá. A fa volt az eleme, sokkal jobban szerette a friss levegőt, a napfény érintését és a kék ég látványát a sötét, hideg, férgekkel teli talajnál. Az maradjon meg a Földhasználóknak, mindennemű negatív gondolat nélkül.

Jó tíz perce mászott már előre négykézláb a szűk járatban, mire némileg frissebb levegőt és zöld fényt pillantott meg minden bizonnyal a járat végén. Bár fájt még a karja és a bokája is, megtett minden tőle telhetőt és növelte a sebességét, de továbbra is óvatos maradt – nem szeretett volna még egyszer beleesni ugyanabba a hibába, mint aminek köszönhetően most itt volt lent.

Ahogy kiért az alagútból, egy tágas, magas teremben találta magát. A falak furcsa írásjelekkel voltak borítva, néhol szabályos mintázatokat alkotva. Oszlopok sokasága tagolta a nagy helyiséget, középen pedig, zöld tűz módjára, lángolt a forrás. Sungyeol egy pillanatra elámult. Természetesen több bolygó forrásánál is megfordult már, de ez az itteni sokkal ősibbnek, sokkal misztikusabbnak érződött. Olyan érzése volt, mintha belekerült volna az idő folyamába, de oly módon, hogy visszatekinthet a múltba, sőt akár még a jövőt is láthatja.

Olyan volt, mintha a forrást egy láthatatlan fal tartotta volna vissza. A központi részből elágazások ezrei nyúltak ki és ütődtek neki a láthatatlan akadálynak, mely nem engedte ki őket. Valóban megfertőződött – ez volt az első dolog, ami átfutott Sungyeol agyán. A források központi része mindig nyugodt, mintha egy meghatározott mederben folyna felfelé, majd vissza lefelé, mint egy szökőkút. Ez azonban vad volt és burjánzott, mégis olyan erővel kecsegtetett, mellyel semelyik másik forrás nem szolgálhatott.

Sungyeol tett egy lépést közelebb, és még egyet és még egyet, teljesen megbabonázta a látvány. Már el is felejtette, hogy kevesebb, mint egy órája ugyanez a forrás végzett vele majdnem. Aztán mégis megállította valami. A nyakában hordott ágacska olyan vad burjánzásnak indult, hogy kitörte az üveget. Néhány gally belefúródott a mellkasába, de sikerült letépnie, még mielőtt komolyabb sérülést okozhatott volna neki. Hátrált egy lépést, majdnem fellélegzett, amikor két tőr süvített el az orra előtt. Ijedten ugrott hátra, kis híján el is esett – egy oszlopnak támasztotta a hátát és úgy nézett a tőrök irányába.

Egy nő állt vele szemben. Hosszú szőke haját befonta, a hajfonat pedig koronaként tekeredett körbe a fején. Gyönyörű mélykék szemei voltak, szigorú, parancsoló tekintettel. Bőre olyan fehér volt, mint egy porcelánbabáé, ajka pedig halványpirosan tündöklött. Hosszú szürke ruhát viselt, melyet fuvallatokhoz hasonló mintázat díszített. A jobb oldalon magasan fel volt hasítva, megmutatva a nő hosszú lábait és a combjára erősített késeket. Karcsú derekát egy öv ölelte át, melyről szintén számtalan fegyver lógott. A nő csataállásba állt, mindkét kezében egy tőrrel, így méregette Sungyeolt.

-     Ki vagy és mi dolgod itt? – kérdezte szigorúan. Tekintete és hanghordozása elárulta, hogy nem fogad el kifogásokat, ha Sungyeolnak nem lenne jó indoka, szemrebbenés nélkül végezne vele.

Tudta, kivel állt szemben: a forrás őrzőjével. Minden forrásnak legalább kettő, de a forgalmasabb, nagyobb helyeknek akár több tucat őrzője is lehetett. Mind világtalan boszorkányok voltak, akik bár elemüket nem tudták irányítani, képességüknek urai voltak. Mind okosak voltak és erősek, a harcművészetekben pedig igen jártasak voltak, legyen szó akár fegyverekről, akár pusztakezes harcról. Egy jó őrző kezében bármi halálos fegyverré válhatott, akár maga az ellenfél is. Természetesen az adott forrásnak megfelelő elemű boszorkány sohasem válhatott őrzővé, mindig más eleműeket választottak. Ez amolyan biztonsági eljárás volt és „megóvta” az őrzőket is attól, hogy elcsábítsák őket az energiák – azaz hogy elsajátítsák elemük irányítását.

A bolygóközi közlekedésre való tekintettel minden forrásnál volt egy értő és beszélő, ha nem is egy személyben, de külön-külön egy. Abból kiindulva, hogy Sungyeol értette a nő szavait, biztosra vette, hogy ő lehetett itt a tolmács. Ez előnyt jelentett neki, hisz el tudta magyarázni, miért jött és talán a harcot is elkerülhette.

-     Azért jöttem, mert – kezdte volna a magyarázatot a fiú, de ahogy kinyitotta a száját, egy újabb tőr süvített el mellette. Csodálkozva nézett a nőre. Mégis hogy gondolja ezt? Ha már megkérdezte, az lenne a legkevesebb, ha meg is hallgatná a mondanivalóját!

A nő azonban továbbra is harcra készen fürkészte. Lassan, kimért léptekkel közeledni kezdett felé és Sungyeol már tudta: nem kerülheti el a harcot.

Sohee a pultnak támaszkodva, háttal a bejáratnak pihent. A kezében volt a telefonja, gondolatait aggodalom nehezítette. Megpróbálta kiszámolni, pontosan mennyi pénzt költött eddig egy idegenre, és mennyi maradt még neki. A legegyszerűbb annak meghatározása volt, mennyi fog megtérülni ebből – semennyi. Felsóhajtott. A telefont a pultra ejtette, arcát a tenyerébe temette. Bár nem volt semmi konkrét célja a gyűjtéssel, mégis jó érzéssel töltötte el, hogy magától képes volt ilyen sok pénzt keresni az elmúlt évek során. Most pedig minden egy hét leforgása alatt a semmivé lett, neki pedig semmi haszna nem lett belőle. Az érzés, hogy másokon segít ezzel, már rég kihalt belőle, sokkal inkább irritálta Myungsoo és az egész meséje. Azt viszont még mindig nem tudta eldönteni, hogy tényleg igazat beszélt-e, vagy csak egy őrült.

-     Ne szomorkodj, Sohee! A pénz csak pénz! – ült le mellé MiHee. Sohee halványan elmosolyodott. Barátnője mindig naprakészen állt, ha őt kellett vigasztalni, most azonban valahogy olyan erőtlennek tűntek a szavai.

-     Tudom, de… ez olyan más! Olyan, mintha az eddigi kemény munkám adtam volna ki a kezemből egy idegennek. Ez zavar a legjobban…

-     Hova tűnt az a Sohee, aki az összes hajléktalannak az utcán pénzt dobott a poharába? – húzta fel a szemöldökét a lány. Sohee nem válaszolt, csak meredt maga elé. Miheenek igaza volt. Ő maga sem tudta, mikor vált ilyen kicsinyessé, de aztán bevillant előtte Myungsoo arca, és már tudta is a választ. Azért volt minden, mert utálta azt, akire a rengeteg pénzt költötte. Most már csak annyi reménye maradt, hogy nem volt felesleges a pénzkidobás, és végre hazamehet a fiú, akár egy másik városba, akár egy másik bolygóra.

Mihee észrevette, hogy ez a téma igencsak érzékenyen érinti Soheet, úgyhogy inkább próbálta terelni. Jobban mondva teret adott kíváncsiságának, abban bízva, hogy a szomorúság és csalódottság helyett valami más érzést tud elvetni barátnőjében.

-     És mi újság az „unokatestvéreddel”? Nem meséltél róla a napokban, csak azt, hogy megint pénzt kellett költened rá. – Sohee felhorkant. Ez sem volt sokkal kívánatosabb téma, de legalább a feszültségét levezethette.

-     Mert nem történt sok minden… Sikerült megjavítania az adóvevőjét és felvette a kapcsolatot valamelyik társával. Csakhogy kiderült, hogy ő sem azon a másik bolygón van, hanem Európában, szóval most arra kell a pénz, hogy a srácot és még két embert vele ideutaztassak Szöulba. – Sohee hidegen és érzelemmentesen sorolta fel a tényeket. Nem volt kedve már Myungsoon mérgelődni sem.

-     Áá, értem… Még mindig a gardróbba zárva tartod? – Mihee kuncogni kezdett. – Olyan ez, mint valamelyik videoklipben volt! Amikor a csaj a szekrénybe zárva tartotta a férfiakat.

-     Kan MiYeon klipjére gondolsz? – Sohee is elmosolyodott.

-     Igen-igen! Majd te is kikötözöd az ágyadhoz, és eljátsszátok az esküvőtöket! – Mihee túlságosan izgatott lett a gondolatra, Sohee csak a száját húzta, bár kétségkívül viccesnek találta a dolgot. – Mi az? Nem azt mondtad, hogy jól néz ki a srác? Na, Sohee! Tudom, milyen vagy, ha jóképű fiúk vannak a közeledben! – sejtelmesen nézett barátnőjére, közben egy picit meg is bökte a vállával.

-     Azért annyira nem jóképű, mint Lee Joon, szóval esélye sincs nálam! – vont vállat Sohee. A látszatot fenntartva próbált komolyan beszélni, de a végére mindketten elnevették magukat. Máris jobban érezte magát, hogy egy kicsit viccelődtek.

A beszélgetésükből kintről érkező sikolyok zökkentették ki őket. Mindketten egyből hátrafordultak és nyakukat nyújtogatva az ablakokon leskelődtek ki.

-     Mi folyik itt? – szólt először Sohee. – Valami híresség van itt?

Mihee ekkorra már az ablaknál állt, és őrá is átragadt a kinti lányok hangulata. Sohee egyszerűen nem tudta megérteni, mi a csuda történt, hogy barátnője is ennyire sikongatni kezdett, holott nem volt az a típus, úgyhogy közelebb sétált az üvegajtóhoz, hogy ő is kilessen. Pont abban a pillanatban nyílt ki az ajtó és lépett be egy ismerős idegen. A lány egy pillanatra meglepődött, aztán lehunyta a szemét és már készült arra, hogy mérgesen elkiáltsa magát, ugyanis Myungsoo állt vele szemben.

-     Kérlek, engedj be! – A fiú tekintetében ezúttal őszinte ijedtség és tanácstalanság bujkált, ahogy kiejtette ezeket a szavakat. Sohee annyira lefagyott a fiú könyörgő hangnemétől, hogy mozdulni sem bírt, így az csak félrelökte és becsukta maga után az ajtót. Ez azonban a gondot egy pillanatig sem oldotta meg. A sikítozó lánytömeg, ami körbevette – és valószínűleg már jó ideje követte -, megindult utána. A kis kávézó pillanatokon belül megtelt, akik pedig nem fértek be, odakint várakoztak vagy az ablakokra tapadva leskelődtek be.

Régen volt már ilyen, hogy teltház lett volna. A két lánynak ezúttal nem volt ideje lazsálni – még soha nem kellett ennyi rendelést egyszerre elkészíteniük. Soheenek az agya közben folyton Myungsoon járt. Mégis mi a csudának jött ide, a munkahelyére? Követte volna egészen idáig? Vagy csak egészen véletlenül… Nem, ez utóbbi teljesen valószerűtlen volt. Akkor vajon miért?

Sohee lelkiismeretből engedte ki Myungsoot. Rengeteget kockáztatott már azzal, hogy otthon tartotta. Nagyon félt attól, hogyha kiengedné, belebotlana valakibe, akibe nem kéne, és komoly gondokat okozna a csaknem tökéletesen felépített életébe. De mégis be kellett látnia, hogy L is élő, emberi lény, még ha egy kicsit furcsább is az átlagnál. Nem tarthatta őt folyton bezárva a sötét gardróbba, mint valami háziállatot.

Döntését az is segítette, hogy a napokban befuccsolt a gardróbba zárós taktikája is, amikor a húga megtalálta a fiút. Szerencsére őt még sikerült elhallgattatnia egy-két megalázó engedménnyel és néhány ajándékkal, viszont ha a szülei találtak volna rá, vagy netalán JiHo… nos, akkor mindennek vége lenne. Szóval biztonságosabbnak gondolta, ha napközben inkább Myungsoo sincs otthon, így nem is okozhat bajt. Korábban látta már a fiút többször villámgyorsan suhanni a szobában. Ezt a jelenséget továbbra sem tudta megmagyarázni, viszont elhitte, hogy tényleg valami szuperképessége van, és így abban is hitt, hogy képes feltűnés nélkül kiszökni a házból. Azt viszont soha nem gondolta volna, hogy a kávézó lesz az első hely, ahova jönni fog…

Myungsoo magányosan ült az asztalánál, és az itallapot nézegette. A mellette lévő hely volt egyedül szabad az egész kávézóban. Valószínűleg azért nem ült oda senki, mert – kimondatlan közös megállapodás alapján – így tudták legegyszerűbben elkerülni a háborút. Ha Sohee most odaülné, minden bizonnyal kipattanna a szikra, mégsem tehetett mást. Elnézte a fiút, ahogy tanácstalanul ült az itallap felett, és megsajnálta. Persze próbálta minél inkább palástolni tanácstalanságát és a lányok támadása okozta rémületét, de Sohee látta rajta, hogy nem olyan, mint általában. Talán nem kellett volna egyedül kiengednem?

-     Mit szeretnél inni? – ült hát le Myungsooval szemben.

-     Teljesen mindegy, úgy sem értek belőle semmit – dobta félre duzzogva a lapot. Hátradőlt a székén és mereven maga elé bámult. Ügyelt arra, hogy még véletlenül se nézzen rá egyik követőjére sem, mert akkor ismét visongás törne ki. Ez pedig idegesítette, de nagyon.

-     Hmm, nagyon finom lattét tudok készíteni, és ma a sütijeink is nagyon jók! Meghívlak rá, jó? – Bármennyire is mérges volt L-re, ezúttal kedves akart lenni hozzá. Bízott benne, hogy ezt a fiú is észre fogja venni, és nem kezd megint élcelődni.

A mostani tekintete emlékeztette valamennyire arra, amikor először találkoztak. Utálta visszaidézni azt a pillanatot, amikor a fiú fegyvert fogott rá és kis híján elvágta a torkát. Még mindig összeugrott a gyomra, ha erre gondolt. A korábbi fenyegetőzések viszont idővel eltűntek, és Myungsoo is kedvesebb lett hozzá, már a maga goromba és követelőző módján. Azért pedig külön dicséret illette, hogy egyszer sem próbált meg kiszökni a szobájából, hanem csendesen várt ott, ahogyan kérte tőle. Valamennyire tehát mégiscsak adott a szavára, mégis törődött vele annyira, hogy ha már kihasználja, legalább egy kicsit adjon is vissza cserébe. Amikor Myungsoo belépett, Sohee szeme rögtön megakadt a zöld ruhaegyüttesen, amit ő vett neki pont az ilyen alkalmakra. Tehát Myungsoo mégiscsak meghallgatta néha a kéréseit.

-     Ahogy gondolod – felelte Myungsoo érzelemmentesen, szemével pedig a plafont fürkészte. Sohee csak elmosolyodott, és visszament a pulthoz. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni az összes utáló és irigykedő pillantást, ami a mozdulatait követte, mióta leült a fiúval szembe. Megint kezdett felszínre kerülni fölényeskedő jellemvonása – egyszerűen tetszett neki, hogy irigykedve nézik, amiért neki megvan valami, amit mások nagyon szeretnének.

-     Sohee, ő meg kicsoda? Ismered? – suttogta neki egyből Mihee is, ahogy visszaért mellé. Látta a lányon is ugyanazoknak az érzelmeknek a kicsinyített mását, mint ami a többi lányból is sugárzott. Egyedül egy valamit nem tudott megérteni: hogy lehet, hogy mindenki így reagál, amikor meglátja Myungsoot, őt viszont szinte teljesen hidegen hagyta egészen idáig?

-     Ő az „unokatestvérem” – Az „unokatestvér” szót szándékosan úgy hangsúlyozta, hogy Mihee értse, miről beszél. A lány szája szabályosan tátva maradt.

-     Fúú… hát… tényleg piszkosul jól néz ki – pillantott lopva ismét a fiúra. – Ha neked nem kell, az enyém lehet?

-     Mihee! – Sohee csúnyán nézett rá egy pillanatig, mire a lány egy vállrándítással visszafordult a kávéja felé. Ezt most nem találta jó viccnek egyikük sem.

Amíg a lány a kávéval volt elfoglalva, Myungsoo kizárta a világot és visszamerült gondolataiba. Aggasztották a korábban történtek, de leginkább annak várható következményei. Keze akaratlanul is ökölbe rándult, ahogy rájött, akár meg is halhatott volna csaknem egy fél órája. Meghúzta egy picit zakóját, hogy takarja a fölsőjén keletkezett szakadásokat, másik kezével pedig ismét ellenőrizte, hogy egészben van-e még a medálja – így idézte fel a történteket.

Még csak épp hogy elkezdte Szöul utcáinak magányos felfedezését, amikor váratlanul megtörtént az egész. Ahogy elhagyta Sohee-ék házát és bekerült az emberek tömegébe, tekintetek ezrei irányultak felé. Elsősorban a női egyedek voltak azok, akik visszanéztek rá, de számos férfi is utána fordult mintegy kíváncsiságból. Myungsoo utálta ezt a sok figyelmet, amit kapott, egyszeriben fojtogatóvá vált számára a tömeg. Próbált gondolataiba merülni és kizárni mindent körülötte, de az őt figyelő tekinteteket így sem tudta kiszűrni. Egyszer csak gondolt egyet, és mint egy kósza fuvallat, átszáguldott a tömegen. Csak akkor állt meg, amikor a nagy tömeget elhagyva félreeső, kisebb utcákhoz ért. Itt aztán nem épp olyan látvány fogadta, mint amire számított. Felidéződött benne az otthon érzése, hacsak egy pillanatra is, amikor Woohyunnal és Dongwooval szabadidejükben szórakozni mentek. Szóval itt is minden ugyanolyan a találkozóhelyek környékén, mint otthon, futott át az agyán. Elmosolyodott.

Bár még jócskán délelőtt volt, egyes helyek ilyenkor is nyitva voltak. Myungsoo komolyan elgondolkodott rajta, hogy benéz valahová felmérni, milyen a földi felhozatal, de valami megállította. Inkább volt ez egy megérzés, mint konkrét dolog, mégis nyugtalanította. Az iménti gondtalan nézelődést félredobva felállította védelmét. Lassan, óvatosan haladt előre, minden kis neszre odafigyelve, kezét közben a ruhájába rejtett tőrök fölött tartotta.

Korábban, amikor Sungyeollal beszéltek, végre kikristályosodott Myungsoo előtt minden, ami történt, mielőtt felébredt volna Sohee-ék kertjében. A szökevény, az üldözés, majd az űrbe kiérve a csata, végül a robbanás, ami szétszórta őket. Azt nem tudta biztosra, hogy életben vannak-e a többiek, ahogy azt sem sejthette, vajon mind a Földön kötöttek-e ki. Elég közel voltak ahhoz, hogy belekerüljenek a bolygó gravitációs mezejébe, viszont ha a robbanás az ellenkező irányba repítette őket, holttestük talán még mindig ott lebeg valahol az űr kietlen, hideg sötétségében.

Próbált logikusan gondolkodni, valami törvényszerűséget felfedezni abban, mi szerint értek földet. Sungyeollal nem túl rég beszélt legutoljára, akkor elmondta neki, hogy ott van a közelében a Fa Forrás. Feltételezte, nem is, inkább csak remélte, hogy ő a Villám Forrásnál ért földet, ellenkező esetben hamarosan nagy bajba kerülhet.

Woohyun volt még az ő gépükben, illetve a szökevény, akinek a gépére rácsatlakoztak, és vele Sunggyu. Ha ők életben maradtak, viszonylag közel kéne lenniük. Myungsoo végzett otthon pár számítást a térképen, és úgy saccolta, ha nem téved, Woohyun legnagyobb valószínűséggel valahol ő és Sungyeol között, tehát Oroszroszág, Kazahsztán vagy Kína, illetve Belső-Ázsia környező kisebb országainak területén ért földet. Persze sokkal egyszerűbb dolga lenne, ha végre fel tudnák venni a kapcsolatot Woohyunnal is.

A szökevény hollétét illetően viszont elképzelése sem volt. Azt sem tudhatta biztosra, túlélte-e a zuhanást, érzékei mégis azt súgták, hogy igen. Elvégre, nem a semmiért kapta a 12-es számot, Myungsoo biztos volt benne, hogy ha nekik sikerült, a szökevény is könnyű szerrel túlélte az érkezést. Továbbra is gyanús volt neki a varázstudó, aki körülötte ólálkodott már egy jó ideje. Az ő kilétét illetően már volt egy sejtése, de még nem merte biztosra venni. Most pedig, hogy eszébe jutott minden, bizony kénytelen volt a szökevényt is felvenni a gyanúsítottak listájára. Ha legalább egy kicsi fogalma lett volna arról, milyen képességekkel rendelkezik a szökevény vagy miért lett ő a második legveszélyesebb rab, már tudna mit kezdeni a helyzettel. Egyelőre viszont sötétben tapogatózott, csak a megérzéseire és ösztöneire hagyatkozhatott.

Továbbra is éberen figyelve, lassan lépkedett előre. Minden sarkon megállt és alaposan körülnézett, csak aztán ment tovább. Ahogy egyre csak ment előre, hirtelen kiabálás ütötte meg a fülét. Egy nő kiabált valakivel. Myungsoo nem értette tisztán a nő szavait, de abban biztos volt, hogy a másik valami nagy illetlenséget követett el. Különösebben nem is foglalkoztatta volna az eset, ha a másik, valószínűleg amikor már teljesen betelt nála a pohár, egy usquami káromkodást elsütve meg nem pofozta volna a nőt. Ahogy Myungsoo fülét megütötték az ismerős szavak, védelem ide vagy oda, rohanni kezdett az illető felé. Pont abban a pillanatban ért oda, amikor a férfi villámoktól villogó kezével ismét lesújtott a nőre, aki viszont utána már nem kelt fel. Égett hús és elektromos kisülések szaga terjedt szét, ahogy a szél átfújt a kis utcán. Myungsoo akarva-akaratlanul is elkiáltotta magát usquami nyelven:

-     Héj, mit képzelsz, mit csinálsz?

A másik egy szempillantás alatt felé fordult. L-nek nagyjából egy fél másodperce volt arra, hogy végigmérje a férfit. Magas volt és vékony, testét csupán valami régi, szakadt köpeny borította. A fején csuklya volt, így az arcát nem látta jól, de vadul villogó sötét szemei szinte felnyársalták az a fél másodperc alatt is.

A férfi egy pillanat alatt Myungsoo előtt termett és kis híján a falnak szegezte. A fiú szerencsére épp időben ocsúdott fel meglepetéséből, és még pont sikerült neki félreugrania. Meglepte a másik gyorsasága és egyáltalán az, hogy rögtön nekitámadt. Erről csak egy dologra tudott gondolni, de nem akart elhamarkodottan következtetéseket levonni.

Myungsoo nem igazán volt az a típus, akinek ha egyszer nekitámadnak, szavakkal próbál hatni a másikra. Ledobta magáról zakóját és néhány tört előkapva várta a következő támadást. Az jött is pillanatokon belül. Az ő sebességükkel nézve a küzdelem alig tartott két percig, ők mégis támadások és hárítások ezrein voltak túl. Myungsoo érezte, ellenfele gyorsabb nála. Csak egyetlen emberrel találkozott idáig, aki gyorsabb volt nála, de ő nem volt már számba vehető.

Ahogy felidéződtek benne az illetővel kapcsolatos emlékek és érzelmek, kibillent a harc üteméből és ellenfele felülkerekedett rajta. A pillanat törtrésze alatt a falnak szegezte. Egyik karjával olyan erősen szorította mellkasát és azon keresztül két karját, hogy minden levegő kifutott a tüdejéből, másik kezével pedig a medálja után nyúlt, majd készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban összeroppantsa.

Myungsoon végigfutott a pánik, de igyekezett higgadt maradni. Nagy levegőket vett, de még így sem sikerült elég oxigént juttatnia a tüdejébe. Agya lázasan kezdett megoldások, lehetséges következő lépések és cselek után kutatni, egyelőre eredménytelenül. A harc közben viszont a férfi csuklyája lecsúszott a fejéről, így L alaposan szemügyre vehette. Arca fiatal volt, fényesen csillogó, puha bőre a kisbabákat juttatta eszébe. Kopasz volt, sőt, valószínűleg testének egyik pontján sem talált volna egy szőrszálat sem. Sötét szemei továbbra is élesen fúródtak az övéibe, vézna, csupa csont és bőr végtagjai embertelen erőről árulkodtak. Bárhogy is nézte, ismerős volt az arca. Mintha valamikor a távoli múltban látta volna már, mintha ez az arc ködös emlékképek és elnyomott érzések része lenne, melyeket rég elraktározott lényének legmélyebb zugába, készen arra, hogy soha többé ne kelljen felelevenítenie őket.

Mintha ellenfele szemében is felismerés csillant volna – Myungsoo ebben nem volt biztos, az oxigénhiánytól homályosult a látása. Azt viszont egyértelműen látta, amikor a férfi tekintete enyhült és lassan elengedte az övét. Ugyanígy elengedte a medált is, ami szerencsére csupán repedezésekkel túlélte az esetet, és Myungsoot is kieresztette fogságából. Ahogy ez megtörtént, Myungsoo egyensúlyát vesztve előrehanyatlott, kis híján elájult. Kapkodva vette a levegőt, közben megkönnyebbült és medálját ellenőrizte. Mire ismét felnézett, már az ellenfele által felvert por is leült, ahogy az pillanatok alatt eltűnt előle.

-     A kávéja, uram – tette Sohee a fiú elé a kis csészét, kizökkentve ezzel gondolataiból. – És a mai specialitás, fekete áfonyás torta! Remélem ízleni fog!

Myungsoo felemelte a tekintetét, és a mai nap talán először nézett a lány szemébe. Küldött felé egy hálás pillantást, aggodalmai viszont rögtön ismét előjöttek, ahogy végigfuttatta rajta tekintetét. Valami furcsa érzés töltötte el, ahogy belegondolt az egész helyzetbe. Ha valóban a szökevénnyel találkozott össze, biztosan lesznek következményei kezdeti kis összecsapásuknak. Ez az alkalom nyilván mindkettejüket felkészületlenül érte, az ellenfél azonban ezután jóval óvatosabb lesz. Ő nem tudhatja biztosan, hány üldözővel kell szembenéznie, tehát Myungsoo szerint nem kockáztatná meg a közvetlen támadást. Azt viszont nem zárta ki, hogy megpróbál majd a közelébe férkőzni vagy valamilyen módon figyelni őt. Információhiányban szenvedtek mindketten, és ez volt az egyetlen módja az előrelépésnek. L jelenleg így is előnyben volt – nemhogy ellenfele elemét, de különleges képességét is egyből kiderítette. Nem tetszett neki, hogy a másik ennyire hasonlított rá – ismét előhívta azokat az emlékeket, amiket hosszú évek óta el akart felejteni. Egyelőre azzal nyugtatta magát, hogy ő volt elég elővigyázatos ahhoz, hogy elemét ne fedje fel támadója előtt.

Ismét Soheere nézett. Bár voltak köztük kisebb-nagyobb nézeteltérések, mégiscsak kedvelte valamennyire. A tény, hogy teljesen kihasználta, egyértelművé tette, hogy a lány annyira nem kedveli őt. A gondolat viszont, hogy esetleg Soheenek bármi baja eshet, mert a szökevény rajtuk tartja a szemét, kis híján megrémítette.

Megrázta a fejét. Soha, de soha nem foglalkozott az ártatlanok védelmével. Ő katona volt, parancsokat teljesített és nehéz döntéseket hozott. Ha néhány embert fel kellett áldoznia egy magasabb cél érdekében, gondolkodás nélkül megtette – volna, ha csapata is belement volna. Sunggyu és Hoya – ők ketten voltak a „legjószívűbbek”, Myungsoo szemében az ilyen helyzetekben a leggyengébbek.  Sunggyut mint vezetőt soha nem hibáztatta, Hoyát viszont egyenesen utálta az ilyenkor.

Most valahogy mégis érezte magában ő is a gyengeséget, de nem tudta mivel magyarázni. Próbálta ráfogni a lányra és a vele kapcsolatos sejtéseire. Ha valóban Sohee az a világtalan boszorkány, ma mindenképpen ki fogja deríteni!

-     Mit bámulsz ennyire? – kérdezte hirtelen a lány. Myungsoo pislogott párat. Csak most tudatosult benne, hogy valószínűleg egész idáig a lányon tartotta a szemét. Csak megvonta a vállát válaszképpen és belekortyolt a kávéjába. Hmm, nem is olyan rossz!

Sohee a kis tálcát forgatva a kezében sétált vissza a pulthoz. Nagyjából sikerült végre az összes vendéget kiszolgálniuk, szóval szusszanhattak egyet. A kávézó egyelőre nem ilyen nagy, és hirtelen érkezett tömeg kiszolgálására volt felkészítve. Ha ez esetleg így folytatódna, bizony szükségük lesz további munkatársakra.

-     Itt meg mi történt? – lépett be a kávézó hátsó bejáratán TaeHyun, a főnök. Húszas évei végén járó fiatal srác volt, közvetlen, kellemes személyiséggel és kimondottan jó génekkel megáldva. A kávézó amolyan családi vállalkozás volt, amit végül a szülők meguntak, így TaeHyun vitte tovább sokkal inkább kedvtelésből, mint kötelességből. Itt is lakott a kávézó második szintjén kialakított lakásban, szóval ha bármire szükségük volt, könnyen elérhették. Ő is gyakran beállt a pulthoz kisegítőnek, vicceivel és pozitív kisugárzásával mindig feldobta a hangulatot. Sohee nagyon kedvelte, annak ellenére is, hogy többször bepróbálkozott nála, habár tudta, hogy JiHoval jár.

-     Úgy néz ki, szerencsenapod van, oppa – válaszolt MiHee. – Egész héten nem volt ekkora bevétel, mint az elmúlt fél órában! Ha ez így folytatódik, fel kell venned még valakit, mert nem bírjuk kiszolgálni a vendégeket!

-     Ez érdekes… pedig ma még nem is jártam lent… - Gyorsan végigfuttatta tekintetét a teli asztalokon. Nők, nők és nők… mindenhol nők ültek, akik ezúttal nem miatta gyűltek össze. Csinos pofijának köszönhetően eddig TaeHyun volt a kávézó reklámarca. Azokon a napokon, amikor ő is dolgozott, mindig nagyobb volt a forgalom, holott a három női alkalmazottja sem panaszkodhatott a külsejére. Most viszont tudta, valaki más vonzotta ide a vendégeket, valaki, aki nála sokkal hatásosabb. Tekintete egyenesen megakadt az egy szem fiún, aki egyedül ült az asztalánál. TaeHyun pillanatok alatt végigmérte és felismerte benne a lehetőséget. Bár utálta beismerni, valamennyivel mégis jobban nézett ki nála. Felébredt benne az üzletember.

-     Sohee – szólt a lányhoz, miközben még mindig Myungsoot méregette -, kérlek, hívd ide azt a zöld felsős srácot!

-     Őt? Miért? – értetlenkedett a lány.

-     Azt hiszem, megtaláltam a kulcsot, amely ismét kinyitja a Le Céleste Café kapuit a nagyközönség előtt.

Sohee csak fintorgott egyet, de némi habozás után teljesítette, amit kért. Bár nem volt teljesen tisztában azzal, mire készül TaeHyun, de rossz érzése volt. Tudta, hogy számára kellemetlenül fog végződni az egész.

-     Te – mutatott aztán a főnök mindennemű bemutatkozás és illedelmeskedés nélkül Myungsoora – holnaptól te vagy a kávézónk reklámarca! És mivel egy új baristára is szükségünk lesz, fel vagy véve!

-     Micsoda?! – kiáltotta egyszerre vegyes érzelmekkel a két lány és Myungsoo.

-     Ezt nem gondolhatod komolyan, csakúgy akárkit beszervezni! – akadt ki Sohee. TaeHyun csak a szája elé tartotta mutatóujját, ezzel csendre intve a lányt.

-     A döntés rajtad áll, virágfiú – fordult Myungsoohoz a lehető legmegnyerőbb hangján. Sohee elképzelni sem tudta, milyen gondolatok futnak végig Myungsoo fején ez alatt a pár másodperc alatt. Csak remélni tudta, hogy a fiú gondolkodás nélkül visszautasítja az ajánlatot, elvégre hamarosan úgy is elmegy. A lányt mégis az zavarta volna a legjobban, hogy eddigi szabadsága, a kis idő, amit Myungsoo nélkül tölthetett, teljesen megszűnt volna és ezentúl a nap huszonnégy órájában a fiú képét kellett volna bámulnia. Bár ha itt lett volna, nyilván kevésbé kellett volna aggódnia miatta, de nem akarta megkockáztatni, hogy lebukik JiHo előtt, aki gyakran járt ide hozzá.

Sohee csendben nemet intett a fejével, csak bízva benne, hogy Myungsoo veszi az adást. Legnagyobb kétségbeesésére azonban a fiú így válaszolt:

-     Elfogadom az ajánlatot!

Hoya félálomban feküdt. Nem tudta, hol van vagy mi történt vele. Az utolsó emléke Dr. Apa teste volt, mely még mindig szellemként kísértette álmait.

Csukott szemei előtt árnyékok villogtak, sötétség és fény kergették egymást szüntelenül, mintha az élet csupán egy játék lenne. Hosszú ideig feküdt így álom és ébrenlét határán egyre csak az árnyékok játékát figyelve. Kellemes hűvös cirógatta arcát, simogatta fáradt tagjait és néha még mindig fájdalomtól lüktető lábát. Valami ismerős, gondoskodó érzés lengte be az egész teret. Nem tudta volna megfogalmazni, de nagyon kellemes és otthonos hangulata támadt tőle.

Aztán egy ponton, amikor már elég erősnek érezte magát a mozgáshoz és ahhoz, hogy szembesüljön vele, vajon a túlvilágon van-e vagy valami csodának köszönhetően túlélte a pókcsípést, kinyitotta a szemét. Gyenge szellő táncoltatta a leveleket a tőle nem messze levő bokrokon és magas fákon, a napsugarak pedig át- és áttűztek a keletkezett réseken. Hoyának össze kellett húznia a szemét a hirtelen támadt erős fénytől. Megpróbálta megmozgatni elgémberedett tagjait és fájó nyakát, de elsőre csak addig jutott, hogy felfelé forduljon a fejével. Valami barlangszerűség szájánál feküdhetett a mennyezetből ítélve. Ezek szerint valaki megtalálhatta és idehozhatta, legalábbis ebben reménykedett. Azt nem hitte volna, hogy neki sikerült elszenvednie magát egy esőtől védett helyre.

Óvatosan felült. Nem pusztán a kemény földön feküdt, alá állatbőröket, óriási leveleket és száraz fűcsomókat szórtak, hogy enyhítsék a talaj egyenetlenségét. Ezt biztosan nem én csináltam, állapította meg gondolatban. Kicsit megropogtatta a nyakát és körzött párat a karjával, hogy visszatérjen belé a véráramlás, aztán erejét összeszedve felállt. A barlang szájához állt, a falnak támaszkodva sikerült biztos állást találnia. Visszanézett a barlangba. A kis hely, ahová a fekhelyét tették, csak a kezdete volt egy valószínűleg hosszú alagútnak. A feneketlennek tűnő sötétségben Hoya nem tudta megállapítani, milyen mély lehet, azt sem, elkanyarodik vagy elágazik-e, de a bentről érkező hűvös alapján biztos volt benne, hogy jó néhány méteren keresztül tart még.

A barlangból kinézve ismét a dzsungel tárult elé. Sűrű aljnövényzet és hatalmas fatörzsek, melyeknek lombkoronája több tíz méterrel a feje fölött kezdődik csak. Madarak és majmok visongását hallotta fentről, itt-ott ágak recsegtek és hullottak alá. Még inkább idilli hangulat fogta el, valahogy most sokkal kellemesebbnek és otthonosabbnak érezte az esőerdőt is. Úgy érezte, sikerült megtalálnia ennek a helynek a harmóniáját, ami most már nem is volt annyira ellenszenves számára.

A nyugalmat élvezve észre sem vette, hogy közeledik felé valami. Csak akkor tűnt el neki, amikor már közvetlenül a közelében zörrentek meg a bokrok és a sűrű aljnövényzetet félrehajtva egy emberi alak, egy nő bukkant fel előtte. Magas és vékony volt, napbarnított bőrét itt-ott mocsok fedte, állatbőrökből készült ruhája testének csak kevés részét takarta. Hosszú, göndör barna haja kócosan omlott alá vállaira, arca piszkos volt, de csinos, szemei bölcsek és mélyre látók.

Hoya még nem épült fel teljesen, reakcióideje is rendesen alábbhagyott. Ha ellenség lett volna, a nő egy pillanat alatt megölhette volna, Hoya ugyanis mozdulni sem tudott, csak bámult rá meglepetten. A nő összehúzta szemét míg végigmérte Hoyát, majd a kezében tartott kést eltűntette az övében, kezeit kicsit leporolta, és közelebb ment a fiúhoz.

-     Felébredtél? – szólalt meg mély, rekedtes hangján.

-     Ki vagy te? – felelt Hoya kérdésre kérdéssel, de abban a pillanatban támadt egy megérzése. Értette a nő beszédét, tehát minden bizonnyal egy értő és beszélő volt. Ha Hoyának igaza volt…

-     A megmentőd – vonta fel a szemöldökét a nő. – A megmentőd, akivel kedvesebben kéne viselkedned! – Hoya szája szólásra nyílt, de inkább visszavonta, amit mondani akart. Nem akarta magára haragítani a látszólag igen kemény természetű nőt, akinek ezek szerint amúgy is sokat köszönhetett.

-     Ez esetben hálával tartozom – hajolt meg szertartásosan, tekintetét közben végig a másik szemébe fúrta.

-     Ez a legkevesebb – mormogta a nő, majd a kezét nyújtotta. – Lesha vagyok, a Föld Forrás Őrzője! – Igaza volt! Hoya szívéről hatalmas kő hullott le.

-     Én pedig Hoya, az usquami I elit tagja, Földhasználó – és elfogadta Lesha kezét.

-     Igen, ezt már tudom – válaszolt érdeklődésmentes hanggal és karjával beljebb terelte a fiút. Hoyanak ideje sem volt több kérdést feltennie, bármennyire is szerette volna. A nő mozdulataiból lerítt, hogy itt vasfegyelem uralkodik, és mindennek úgy kell történnie, ahogy azt ő mondja. Miközben beljebb mentek, Hoya akkor vette csak észre Lesha hátán az íjat és egy tegezt egy tucat nyílvesszővel. Övén hátul három-négy különböző méretű és kidolgozású kés lógott. Valóban, ha a nő végezni akart volna vele, egy pillanat alatt megtehette volna. Még szerencse, hogy Hoya nem próbált meg rátámadni.

A barlangba beérve Lesha visszaültette Hoyát a kis fekhelyére és leellenőrizte az állapotát. Először is a pókcsípés környékét nézte meg. Leszedte róla a kötést és az összes zöld színű kenőcsöt és gyógynövényt, amit rátett. A barlang sötétjéből hozott tálka vízzel lemosta a csípést és elégedetten hümmögött. Bár Hoya nem látta jól, de biztos volt benne, hogy jó úton halad már a gyógyulás felé.

Lesha, miután újabb kötést helyezett fel a csípésre és a csuklóján lévő vágásokat, amik kilétéről Hoyanak fogalma sem volt, is ismét lekezelte, lefektette Hoyát. Végigtapogatta, végigmasszírozta lábait, és a levegőbe emelgette, hajlítgatta. Utána ugyanezt a tornát végigcsinálta a karjával is, végül mintegy jutalomként megmasszírozta a nyakát is.

Hoya hálásan nézett végig Leshan, míg az dolgozott. Közben kérdések ezrei merültek fel benne a helyzettel kapcsolatban, de amíg a nő dolgozott rajta, nem akarta megzavarni. Amint végzett, Hoya legnagyobb meglepetésére, Lesha magától kezdett mesélni.

-     Nem sokon múlott, hogy sikerült megmentenünk. Nem túl messze a forrástól találtunk rád szinte holtan. Bár azonnal kezelésbe vettelek, nem volt rá sok esély, hogy túléled. A lehető legtöbb mérget eltávolítottam a szervezetedből, utána pedig csak a Földanya kegyelmére bízhattalak. Öt napig feküdtél eszméletlenül. Aztán egyszer magadhoz tértél és valami érthetetlen szavakat kiáltoztál, majd újabb két napot átaludtál. Örülök, hogy sikerült megmenteni. De mondd csak – váltott át a hangja feddőbe -, mégis hogy sikerült összetalálkoznod pont egy brazil vándorpókkal? Csak ritkán bukkannak elő és ok nélkül nem támadnak meg senkit. Nem értem, hogy sikerült megcsípetned magad vele…

Hoya csak vállat vont. Nem szívesen idézte vissza annak a napnak a történéseit. Nem csupán a fizikai fájdalomról volt itt szó. Azok a gondolatok, amik akkor gyötörték, és úgy összességében a halál ilyen mértékű közelsége nem tartoztak kedvenc emlékei közé. Többször kellett már szembenéznie a halállal, mégse volt egyik sem ennyire közeli, mint most. Az a tehetetlenség, amit aznap érzett, a gyengeség, hogy semmit nem tehetett az események ellen, még most is megőrjítették. És emellé még ott volt Dr. Apa is, akitől azt hitte, megszabadulhat végre. Mégis olyan érzése volt, mintha újjászületett volna, mintha új emberként új dolgokat lenne képes véghezvinni. Ezúttal biztos volt benne, hogy nem lesz többé gyáva és nem fog rettegni a múltjától sem. Most már belátta, a halál valóban megváltásul szolgálhat és szolgált is aznap Dr. Apának, bármennyire is fájdalmas emléket okozott Hoyának. Természetesen továbbra is megmaradt benne gyerekkori traumaként, de most már képes volt kezelni az érzéseit, képes volt szembenézni a kísértetekkel. Ezért pedig hálával tartozott Leshának és valószínűleg a másik Őrzőnek.

-     Még egyszer köszönöm, hogy megmentettetek – mondta ki gondolatait. A „megmenteni” alatt nem csupán a fizikai dolgokra, hanem a lelkiekre is gondolt.

Lesha csak legyintett egyet. Talán nem volt hozzászokva a folyamatos hálálkodáshoz. Bár ez érthető, itt a dzsungelben mégis ki köszönne meg neki bármit is? Az Őrzőknek még azt sem köszönik meg, hogy lemondanak a normális életről és mindenüket a Forrás védelmére szentelik. Nem mintha lenne bármi választásuk. Nem kötelességből, hanem kényszerből válik az ember Őrzővé, és bármilyen fontos feladat is a Forrás védelme, akkor is inkább hasonlít valami büntetésre, száműzetésre, mint álommunkára.

-     Ha elég jól érzed magad, elviszlek a Forráshoz. Láttam, hogy teljesen kimerült a tartalékod. Utána pedig segíthetünk neked hazajutni vagy megtalálni a társaidat, vagy bármit, amit szeretnél.

-     Köszönöm – Hoya továbbra is csak ennyit tudott mondani. Nem tudta pontosan eldönteni, vajon az életét érezte egyszeriben értékesebbnek vagy csupán annak örült, hogy nem kellett búcsú nélkül elválnia a számára fontos emberektől.

-     Elég a hálálkodásból! Gyerünk! – állt fel Lesha és ugyanerre utasította Hoyát is.

Egy, a barlang falába vájt kis lyukból előszedett egy fáklyát és két követ a tűzgyújtáshoz. Gyakorlott mozdulattal pillanatok alatt meggyújtotta a fáklyát, majd elindult a barlang sötétjébe. Hoya gondolkodás nélkül követte.

Hosszú ideig csak mentek és mentek előre. A barlang mögött valóban egy hatalmas alagútrendszer húzódott. Egy darabig lefelé mentek, hol jobbra, hol balra kanyarodva az elágazásoknál. Amint kiegyenesedett a talaj, az elágazások is egyre ritkultak, míg végül Hoyat megcsapták a Föld Forrás előhírnökeként előretörő energianyalábok. Nem telt bele sok időbe, mire ténylegesen elérték a Forrást.

A szűk alagút fokozatosan tágult, míg végül egy hatalmas, oszlopokkal tarkított csarnokban jártak. A mennyezetről gyökerek és világító növények lógtak alá, bevilágítva a hatalmas termet. Ahogy egyre beljebb haladtak, úgy váltak az aláhulló leveles növények egyre sűrűbbé, míg végül összefüggő függönyt nem alkottak. Már az nagyszerű érzés volt, ahogy hozzáért a világító függönyökhöz, melyek tele voltak föld típusú energiával. Hoya eddigi otthonos érzése csak még erősebb lett, arcára akaratlanul is mosoly ült ki.

Még néhány lépést tettek előre, aztán Lesha megtorpant. Hoya már látta lelki szemei előtt a forrást, már hatalmába kerítette az az érzés, ami mindig, amikor el kell jönnie, hogy feltöltse tartalékát, most azonban valami csalódásféleség futott rajta végig.

-     Miért álltunk meg? – kérdezte türelmetlenül.

-     Én nem mehetek ennél közelebb. Menj, töltsd fel magad, de siess! – Hoya csak bólintott. Igen, mindig igyekezniük kellett, amikor a Forráshoz jöttek. ha túl sok időt töltöttek volna itt, teljesen elcsábította volna őket a Forrás hatalma. Képet ötlöttek volna fel előttük, mi mindenre lennének képesek, ha egybeolvadnának a Forrással – ez azonban csak délibáb volt, a valóság a pusztulás, a beleolvadás a semmibe lenne abban a pillanatban, ahogy ténylegesen hozzáérnek a tömény energiákhoz. Mégis számtalan ember volt már, akit elcsábított a Forrás – az ő energiáik azok, amik táplálják és megóvják a Forrást a kiszáradástól. Hoya azonban semmi esetre sem szeretett volna erre a sorsa jutni, tehát nem férkőzhetett ő sem közel hozzá.

Amíg ment előre újabb- és újabb növényfüggönyöket félrehajtva az útjából, rájött, hogy ezek a növények azok, amik felfogják a Forrás kiszabaduló energiáit és óvják azt a beszennyeződéstől. Elképesztő, mennyire eltérő minden bolygó Forrása. Az usquami Föld Forrásnál ezt a célt gépezetek szolgálják, amelyekből az energiákat aztán a protektorátusok talajába vezetik. Ennek a „lecsapolásnak” köszönhetően lehetséges az, hogy az alapból sivatagos bolygón zöldellő mezők és jó minőségű termőföld jöhetett létre.

Hoya pillanatok alatt elérte az utolsó függönyt. Látta a mögüle áradó zöldesbarna fényt, érezte a töménytelen mennyiségű energiát, de erősnek kellett lennie. Levette nyakából a medálját. Még egyszer szemügyre vette a kis növénykét. Teljesen el volt száradva – még soha nem merítette ki ennyire a tartalékait. Minden bizonnyal rengeteget köszönhetett neki, ez volt az, ami megmentette az életét a becsapódás után. Valószínűleg most is, természetesen Lesha mellett, nagy szerepe volt elemének a felgyógyulásában.

Résnyire húzta az utolsó függönyt és benyújtotta rajta medálját. Érezte, ahogy a növény új életre kel, ahogy behálózza és átjárja a friss, tiszta erő. Pár perces folyamat mindössze, amíg a tartaléka feltöltődik, csupán ennyi ideig kell ellenállni a Forrás csábításának. Hoyanak ez már szinte gyerekjáték volt, valami mégis zavarta most: nem a szokásos víziók tűntek fel a szeme előtt. A főprofesszoron és Usquam összes orvosán való bosszú helyett most inkább múltbeli képeket látott. Egy vadászgép, amivel elhagyja a bolygó légkörét, holott tudja, hogy nem helyes teljesen, amit csinál. Nincs egyedül, Dongwoo és Sungjong is mellette vannak. Sunggyu is mindig az ő gépükben szokott utazni, amikor nagyobb volumenű küldetésre mennek, most viszont ő hiányzott. A bolygót elhagyva egyből betértek egy féregjáratba, mintha konkrét céllal mennének valahova. Mellettük ott repült még egy gép, amiben valószínűleg Woohyun, Sungyeol és Myungsoo utazhattak. Hosszú ideig haladtak a féregjáratban, míg végül ki nem értek egy hatalmas bolygó előtt. A Föld!

Nem volt sok idejük a csodálkozásra, ugyanis hamarosan harcba keveredtek egy másik géppel, amit valószínűleg eddig üldöztek. Woohyunék sikeresen eltalálták az üldözött hajót, az viszont hamar kilőtte az ő gépük egyik hajtóművét. Amíg ők lefoglalták az ellenséges hajót, Woohyunék felülről rájuk csatlakoztak. A mérleg már feléjük billent, Hoya azonban nem volt biztos benne, hogy vissza tudnának menni Usquamra a bal hajtómű nélkül. Sok idejük nem is volt a gondolkodásra, ugyanis a szökevény egy pillanat alatt megfordította az állást: gépét belekormányozta az övékébe.

Csak a szerencsén múlott, hogy sikerült kilőniük magukat, mielőtt kis darabokba robbantak volna az űrben. Így is ahogy kikerült a gépből, Hoya rögtön elvesztette az eszméletét. Az oxigénhiány és az égető fájdalom, ami így is kijutott neki a robbanásból, hamar leterítette.

Szinte ismét tisztán érezte az aznapi fájdalmakat, amikor sikerült összeszednie magát és kiszabadulni a Forrás okozta látomásokból. Kihúzta a medálját a Forrás elől és néhány lépést hátrálva elvesztette az egyensúlyát. A földre esett, de szerencsére a medált sikerült megmentenie a kilapítástól. Szaporán vette a levegőt, végighasított rajta felismerés, hogy saját emlékeit látta visszatükröződni a Forrásban. Hirtelen minden felvilágosodott előtte, most már értette, mit keres itt és mi a dolga. Elöntötte az elhatározás, tudta, hogy meg kell találnia társait, ha egyáltalán életben vannak még, és teljesíteniük kell a küldetést: el kell fogni a szökevényt és visszavinni Usquamra, még mielőtt nagyobb baj történik.