2. fejezet

A forró napsugarak egyenesen perzselték a tájat. Még csak délelőtt 10 óra körül járhatott az idő, de a hőség már az elviselhetetlen felé közelített. A fűszálak szárazak voltak, körbe pedig semmit nem lehetett látni, csak a kietlen, homokos tájat. Messze itt-ott hatalmas sziklák is felbukkantak a horizonton, mint a környék őrei meredtek az ég felé.

Maga az ég kék volt, sehol egy felhőt nem lehetett látni, csak a tüzes korong csüngött rajta. Hirtelen azonban fény villant a kék burán, mint egy csillag a nappali égbolton, majd olyan gyorsan el is tűnt, ahogy felbukkant. A tájon egy forrósághullám futott végig, teljesen szárazra perzselte a még félig élő fűszálakat, mikor a csillag földet ért. Hatalmas porfelhőt kavart maga körül, majd ahogy az elült, lassan egy fekvő ember alakja körvonalazódott ki.

Dongwoo eszméletlenül feküdt. Kívülről látszólag sértetlen volt, belülről azonban tűz emésztette minden porcikáját. Ez a tűz részben ismerős, otthonos volt számára, egyszerre volt kellemes és fájdalmas.

Hosszú órák, napok teltek el. Pontosan három napig hevert a porban mozdulatlanul. Közben nem tudta, ébren van-e vagy csak álmodik; él-e vagy a pokol tüzén kínlódik. A három nap elteltével viszont a belső tűz csillapodott, mintha sikerült volna felülkerekednie a fájdalmon, a lángok hatalmán és magába olvasztania az erejét. Kábultan feltápászkodott a földről és félig csukott szemekkel indult el egy tetszőleges irányba. Gyenge volt, szervezete táplálékért, de legfőképp vízért kiáltott.

Sokáig botorkált előre. A nap már rég átért az égbolt tetején és félúton járt a nyugati horizonttól, amikor végre egy országúthoz ért. Csend volt körülötte, közeledő járműnek nyoma sem volt. Nem tudta, jár-e erre valaki, ahogyan azt sem tudta, életben fog-e maradni. Próbált küzdeni, de az ereje hamarosan elhagyta és eszméletlenül zuhant a földre az út mellett.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire legközelebb kinyitotta a szemét. A levegő már hűvös volt, de még nem volt sötét. Fölfelé nézett az égre. Gyönyörű volt. A lemenő nap a vörös, sárga és lila különböző árnyalataiba festette a korábban egyhangúan kék boltozatot. Egyik oldalon már sötét volt, és ez a sötétség egyre inkább igyekezte meghódítani a színes részeket is, hogy teljhatalommal átvehesse az uralmat a Hold az ég felett.

Mintha valami közeledett volna felé. Valami jármű haladt az úton, biztos volt benne. Már csak az volt a kérdés, vajon észreveszik-e őt az út mellett. Hamarosan megkapta a választ, ahogy az autó lelassított és nem messze tőle megállt. Dongwoo arra még emlékezett, hogy valaki kiszáll a kocsiból és egy idegen nyelven motyog fölötte valamit, de aztán ismét erőt vett rajta a kimerültség és gyengeség, és átadta magát az álomnak.

Myungsoo jó három napig bolyongott Szöul utcáin. Némi rémület volt benne, egyszerűen nem tudta, mi történt. Egyszer csak egy idegen helyen ébredt fel teljesen egyedül, mindennemű emlék nélkül. Ez volt a legaggasztóbb számára. Azt tudta, ki ő és honnét jött, minden egyes dologra emlékezett a múltjából, egyedül a közelmúlt történései helyén árválkodtak fekete lyukak.

Fáradtan ült le az út szélén, arcát pedig a tenyerébe temette. Bármennyire is próbálta tagadni, éhes volt és fáradt. Itt-ott a testén fájdalmas égési sérüléseket vélt felfedezni, amik valószínűleg becsapódás közben érhették - más érkezési módot jelenleg nem tudott elképzelni. Szeretett volna beszélni az I többi tagjával, de esélytelen volt. A karján lévő adóvevő teljesen használhatatlan állapotban volt. Talán meg tudta volna javítani, ha vannak hozzá alkatrészei, de semmi reményt nem látott rá, hogy sikerül hozzájutnia.

Először is problémát okozott az, hogy nem rendelkezett az itteni fizetőeszközzel. Ha az a birtokában lett volna, tudott volna élelmet és alkatrészt szerezni. A lopás is megfordult a fejében, ahogy napközben egy piac mellett sétált el és egy szép nagy zöldalmával szemezett, de meggondolta magát, elvégre mégis amolyan rend őre-szerű munkája volt otthon, a saját bolygóján, így nem lett volna jó, ha itt randalírozni kezdett volna.

A második probléma pedig, ami a fizetőegység-szerzést is megakadályozta, a nyelvi szakadék volt. Az itteni emberek által beszélt nyelv teljesen idegen volt a fülének, még csak köszönőviszonyban sem volt az övékkel. A három nap bóklászás alatt volt, hogy a sarkokból figyelve az emberek gesztusait és beszédét tanulmányozta. Tulajdonképpen az ideje nagy részét ezzel töltötte, miután kristályosodott benne a helyzete. Néhány alapszót és kifejezést sikerült elsajátítania, segítség nélkül azonban semmire sem ment volna.

Felemelte a fejét. Fáradt volt, de aludni nem mert, nem merte megkockáztatni, hogy akár egy pillanatig is elveszítse éberségét. Térdére támaszkodva meredt előre, az embereket nézte. Viszonylag forgalmas utcát választott magának, így bőven volt kin legeltetnie a szemét.

A legtöbb ember beszűkülten, csakis előre nézve haladt, szinte észre sem vették őt az útszélen kuporogni. Akik mégis méltatták egy pillantásra, furcsa szemeket meresztettek rá, így inkább nem bánta, ha láthatatlan marad. Az itteni divat merőben eltért az otthon megszokottól, vonta le a következtetést, sokkal nyíltabb volt és díszesebb.

Myungsoo miközben az emberek öltözetét és frizuráját bámulta, próbálta felmérni, milyen emberek lehetnek az illetők és kinek a segítségére számíthat esetleg. Aztán, mint valami zátony a tengerben, emelkedett ki az ismeretlen tömegből egy ismerős alak. A fiú egy pillanatig hezitált, nem tudta, honnét is ismerős neki a lány, de aztán ahogy eszébe jutott az éjszaka, amikor magához tért, egyből a lány után vetette magát. Ha valakinek a segítségére számíthat, akkor talán ő az, gondolta magában. Bár kézzelfogható alapja nem volt ennek a gondolatának, mégis helyesnek érezte. A pillanat heve magával ragadta.

Egy ideig követte a lányt, míg az egy kevésbé népes utcára kanyarodott. Ott aztán ismét felbátorodva Myungsoo gyorsan utolérte őt és elkapta a vállát. A lány megállt. Myungsoo csak az egyik vállát fogta, mégis érezte a remegést és félelmet, ami végigszaladt a testén. Egy darabig még mozdulatlanul állt, majd lassan Myungsoo felé fordult. Az arcából kifutott a vér, ahogy megismerte a fiút. Myungsoo nem hibáztatta ezért, elvégre legutóbb kis híján megölte. Ha nem bukkan fel még valaki a semmiből, lehet, hogy ösztönei elragadták volna és félelmében – igen, jogos volt a félelme, nem is, riadtsága, elvégre éppen semmit nem tudott se magáról, se a helyről, ahová került – hidegvérrel végzett volna vele. Mostanra azonban sikerült összeszednie magát és higgadtan gondolkoznia, így nem lehetett probléma. Nem fog bántani senkit. Talán olyan gyenge volt már, hogy megölni sem tudta volna, hacsak nem használja a képességét.

-    Hci… beszélni… nekem – próbált viszonylag nyugodt hangon kipréselni magából valamit az idegen nyelven. Nem volt szabad még jobban megijeszteni a lányt, a bizalmába kellett valahogy férkőznie. Olyan volt ez, mint amikor valamilyen állatot próbálsz megszelídíteni, csak éppen kisebb volt az esély, hogy a karodba harap, ha valami rosszul sül el.

-    Beszélni? – ismételte a lány remegő, hitetlenkedő hangon. – Beszélni szeretnél?

-    Ud – bökött a lány felé -, segít…

-    Seg-segít? – Myungsoot kezdte felhúzni a tény, hogy a másik csak ismételni tudta az általa oly nehezen elsajátított szavakat. Valamit talán rosszul mondott? Aztán hirtelen megindult a lány nyelve és össze-vissza magyarázott valamit, amiből Myungsoo egy kukkot sem értett. A hangjából azonban valami felháborodás-szerűség tükröződött, ahogy lassan visszanyerte önbizalmát a fiú előtt.

-    Ud segít… rossz – mutatott a kezén lévő adóvevőre. Remélte, hogy sikerült végre megértetnie magát a lánnyal, mert jobban nem tudta volna elmagyarázni. Közben kezdett már összeállni fejében egy B terv, miszerint ha a szép szó nem válik be, ismét a torkához szegezi a fegyverét, hátha abból tanul. Szerencsére erre nem volt szükség, mert a lány szemében felismerés villant abban a pillanatban, ahogy Myungsoo gyomra megkordult. Valamit próbált magyarázni neki a fegyverére mutogatva – valószínűleg, hogy ne bántsa, akkor segít -, aztán intett, hogy a fiú kövesse. Myungsoo még nem bízott meg benne teljesen, de abban biztos volt, hogy nem szalaszthatja el ezt az alkalmat. Ha esetleg bajba kerül, majd kivágja magát, a lába ugyanis még mindig olyan gyors volt, mint korábban.

SoHee kívülről igyekezett magabiztosnak tűnni, belülről azonban remegett, mint a kocsonya. Azt hitte, helyben elájul, amikor valaki hirtelen elkapta hátulról, de amikor meglátta, ki is az, már a szívroham kerülgette. Bár pontosan nem sikerült felfognia, mi is volt a fiú szándéka vele, de úgy érezte, ezúttal nem bántani akarja. A segítségére van szüksége, SoHee pedig sohasem volt olyan, aki megtagadta a rászorulók segítségét. Azt még nem tudta, pontosan hová viszi a fiút, csak mentek előre. Lábai azonban automatikusan hazafelé vitték. Ahogy elérték a sövénykerítést, azonnal megtorpant. Nem, nem viheti be!

A táskájához kapott. Ha lett volna nála pénz, simán elvihette volna egy étterembe vagy vehetett volna neki valami ételt az utcán, de nem volt nála semmi. Nagyot sóhajtott hát, és a fiú felé fordult.

-    Jól van, már jártál itt korábban. Én itt lakom, érted? Ez azt jelenti, igen, beviszlek, de ha bármi rosszat teszel, ha ki mersz lépni a szobámból, akkor annak nem lesz jó vége, megértettük? – Az arca pont az ellenkezőjét tükrözte, az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy nem tetszett neki SoHee parancsoló hangneme. Nagyot sóhajtott hát, és leegyszerűsítette a lényeget.

-    Te – mutatott a fiúra -, shh! – közben az ujját csendre intően a saját szája elé helyezte. Ha ebből nem értette meg, akkor teljesen reménytelen.

Mivel jelenleg nem titokban ment el otthonról, a szokásosnál valamivel nagyobb gondot okozott neki a bejutás a fiú miatt. Végül abban maradt magával, hogy becsempészi mindkettejüket a lyukacskáján, aztán a fiút bezárja a szobájába, ő maga pedig rendesen hazaérkezik.

A szobába való becsempészésig minden jól ment. Szerencsére sikerült hang nélkül felosonnia a második emeletre, elkerülve a ház egész népességét, és utána ugyanolyan sikeresen ki is jutott, hogy a bejárati ajtón keresztül ismét megérkezzen.

-    Üdvözlöm itthon, kisasszony! – köszöntötte ManShik, a komornyik.

-    A vacsora készen van már? – kérdezte a lány egy fejbólintás után.

-    Természetesen, kisasszony.

-    Remek! Ma nagyon éhes vagyok, szóval dupla adagot kérnék, és a szobámban kívánom elfogyasztani. Ne fáradj vele, ManShik, majd én felviszem! – mosolygott az idősebb férfire és követte a konyhába.

Az aznapi menü valamilyen saláta volt, apróra vágott csirkehússal tarkítva. SoHee úgy gondolta, vendége számára nem lesz éppen kielégítő ez a vacsora, de egyelőre be kellett érnie ennyivel.

-    SoHee, megérkeztél? – szólította meg váratlanul a ház „úrnője”, MinJeong, miközben a lány a lépcsőkön igyekezett felfelé.

-    Áá, igen, az imént értem haza – válaszolt, közben próbálta nem észrevenni, a nő milyen szúrós tekintettel méregeti a kezében tartott tálcát.

-    Egész idáig rád vártunk a vacsorával. Mondd, nem lenne kellemesebb családi körben fogyasztani?

-    Nagyon fáradt vagyok, úgyhogy inkább egyedül vacsoráznék. Mindenesetre, köszönöm, hogy megvártak, és sajnálom! – hajolt meg egy picit a nő előtt, majd meg sem várva annak válaszát, beszaladt a szobájába.

Igazából nem tudta eldönteni, hogy utálja-e az asszonyságot vagy közömbös iránta. MinJeong nem az igazi édesanyja volt, csupán az apja második felesége. Rendkívül kifinomult és okos nő volt, a maga szigorú szabályaival és megrögzött szokásaival. Nem lehetett vele pl. máshogy beszélni, csak választékosan, nem is beszélve a magázódásról. Néha eléggé fel tudta idegesíteni SoHeet. A legrosszabb az egészben az volt, hogy az apja szerette MinJeongot, úgyhogy ő is kénytelen volt elfogadni. Nem mellesleg volt egy rendkívül idegesítő féltestvére, egy húga, akinek mindig sikerült kihoznia a sodrából. Néha úgy érezte magát otthon, mint Hamupipőke. Ezért jelentett számára nagyon sokat a házvezetőnő, akit második anyjának tekintett, illetve a barátai, akiknek mindent elpanaszolhatott, de legfőképp JiHo.

A szobájába érve az ajtót a biztonság kedvéért kulcsra zárta, nehogy a drága vendége szét kívánjon nézni a házban, netalán az imádott húga be akarjon törni hozzá.

Meglepődött, ahogy belépett a szobába. Üres volt az egész, a fiúnak nyoma sem volt. SoHee gyorsan letette a tálcát egy kis asztalkára, az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt. Odakint nagyon sötét volt, csak a kertben égő aprócska lámpások adtak némi fényt, megvilágítva az utat. A lényeg azonban nem ez volt, hanem hogy az ablak csukva volt. Csak nem szökött meg…!

SoHee a mai nap már másodszor kapott kis híján szívrohamot, ahogy meglátta maga mögött az idegen fiút az ablak tükörképében.

-    Úristen, de megijesztettél! – fordult meg ijedten. – Ott a vacsorád – mutatott az asztalon heverő tálcányi zöldségre. – Tudom, nem éppen kielégítő, de ma csak ezzel szolgálhatok. Legközelebb talán valami laktatóbb vacsora lesz… - és hirtelen elakadtak a szavai. Milyen legközelebb? Szó sincs róla, nem lesz legközelebb!

Az idegen letelepedett az asztal melletti fotelbe. Egy ideig gyanúsan méregette az ételt és az evőeszközöket, végül nekilátott. Komolyan megfordult SoHee fejében a gondolat, hogy a fiú esetleg egy másik bolygóról jött, amikor meglátta „sajátos” evőeszköz-használatát.

Amíg az idegen evett, SoHee vele szemben ülve tanulmányozta az arcát. Sötét szemek, pisze orr, tökéletes arcbőr, egészségesen piros ajkak… Bárhogy is nézte, mintha egy földre szállt isten ült volna előtte. A vonásai olyanok voltak, mint egy koreainak, mégis, volt benne valami idegen, valami izgalmas, ami egyszerűen vonzotta a tekintetét. Alig bírta levenni róla a szemét, annyira megbabonázta.

-    Legalább a neved elárulhatnád – sóhajtott, ahogy sikerült megszabadulnia a fiú varázsától. Az persze válaszra sem méltatta, csak önfeledten tömte magába a salátát. Olyan volt, mint egy éhes oroszlán – mindegy, mit adsz neki, megeszi. – Vagy hogy honnét jöttél… - folytatta, hangja kezdett panaszkodóvá válni. – Tudod, nem szívesen hozok haza olyan embereket, akikről semmit nem tudok…

A fiú továbbra sem válaszolt, SoHee biztos volt benne, hogy nem érti, amit mond neki. Nagyot sóhajtott, mire a fiú végre felemelte a fejét.

-    Iewz egat – mondta, miközben két ujját feltartotta. – Kettő… nap… utána beszélni minden – erőlködött a koreaival. Bár nem volt szép dolog, de SoHeenek mosolyognia kellett. Valahogy nehéz volt összeegyeztetnie ezt a viszonylag aranyos gesztust a korábbi gyilkos felindulásával. A mosoly láttán a fiú rosszallóan megforgatta a szemeit és visszatért a salátájához. SoHee ismét csak mosolygott.

-    Én – mutatott magára -, SoHee vagyok. So-Hee – próbált bemutatkozni. Minden egyes szótagot szépen artikulálva, tagoltan ejtett, hátha esetleg megért belőle valamit a fiú. Az egy ideig csak nézett maga elé, majd lenyelve a szájában lévő ételt, ismét felpillantott.

-    Én – kezdte egy kisebb szünet után – L. L – ismételte.

-    Szóval L… elég furcsa neved van! Mindenesetre, örvendek a találkozásnak! – nyújtotta a fiú felé a kezét. Az egy darabig értetlenül bámult rá, de végül belecsapott SoHee tenyerébe. A lány megint majdnem elnevette magát.

Furcsának tartotta a fiút, nagyon furcsának. Volt benne valami titokzatos, valami olyan, ami azt az érzést keltette a lányban, hogy nem most találkoztak utoljára. Az L iránt érzett félelme lassacskán elpárolgott, egyre inkább helyt adva a kíváncsiságnak és kalandvágynak. SoHee akkor még nem volt benne biztos, de kezdte érezni, hogy az élete ezentúl nem lesz már ugyanolyan, mint amilyen eddig volt…