7. fejezet

Hűvös éjszaka borult a táborra. Az éj sötét volt és felhőtlen, teret adva a csillagok gyémántjaival átszőtt nagy égboltnak, hogy teljes pompájában ragyogjon. A táborban is viszonylag sötét volt, csak a néhol felállított kis tábortüzek és gyéren elhelyezett villanyoszlopok adtak némi világot, mintegy olcsó utánzataiként a fenti csodának. Lassan tíz óra körül járhatott az idő, az emberek azonban még javában talpon voltak. Kisebb csoportokba gyűlve ültek a tábortüzek körül és mulattak: vastag ruhába takarózva beszélgettek, hol hangosan, hol suttogva, nevetgéltek, és ettek-ittak. Ahogy egyre jobban érezték magukat, lassan félrekerültek a meleg ruhák. Volt még vissza némi idő takarodóig, igyekeztek minél inkább kihasználni szabadidejüket. Volt, aki bicskájával egy krumpli héját vakargatta, volt, aki azt bizonygatta, hogy otthon három szeretőt is tart a felesége mellett, voltak hitetlenkedve hallgatók és – tréfának tekintve az egészet – röhögcsélők, voltak, akik csak csendben ültek és hallgatták a többieket, volt, aki imádkozott magában és voltak, akik az éjszín kárpitot tanulmányozták csodáló tekintettel.

Egy fényes pont villant fel az égen, nagyobb, mint a csillagok többsége, és hullócsillag módjára suhant végig az égen. Ahogy egyre közelebb ért, lett egyre nagyobb is, mígnem nagyjából másfél méter átmérőjűre nőve a közelben a földbe csapódott. Beleremegett a föld, a fenyőfák, az egyszerű fa- és betonépületek; megrendült a tábortüzek lángja. Csend borult a tájra. Az emberek tekintetüket az ég, majd a becsapódás felé kapták, meglepettségükben és félelmükben elnémultak, arcuk elfehéredett, szájuk tátva maradt.

Egy perc, két perc, három perc. Az idő ugyanúgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. A távolban füst szállt fel, kis híján hallani lehetett a tűlevelek ropogását, de hamarosan az is elhalt. Nem történt semmi. A katonák megkönnyebbülve kaptak észhez.

-    Ez meg mi volt? Láttátok ti is? – kérdezgették egymást.

-    Én mondom nektek, ez a Tunguzka-rejtély kettő! – bizonygatta egy, a többiekhez képest alacsony, füstös képű férfi tudálékos hanggal. – A földönkívüliek visszatértek!

-    Én meg az orosz cár vagyok, mi? Ne szórakozz! Olyanok nincsenek! – felelte egy másik.

-    Bármi is legyen – nyelt nagyot egy harmadik, majd higgadtan folytatta: - Most először ellenőriznünk kell, minden rendben van-e a laborban és a fegyvertárban! Ha már volt annyi szerencsénk, hogy nem robbant ránk az egész atom-hóbelevanc, akkor biztosítsuk is, hogy nem fog ez történni! Egy másik csapat pedig jó lenne, ha megnézné, mi volt az, ami becsapódott! De csak semmi elkalandozás – közel a takarodó ideje!

Valószínűleg valami felsőbb fokozatú katona lehetett, mert a közelében ülő többiek mind haptákba vágták magukat, és szó nélkül engedelmeskedtek. A férfi, miután a többiek elvonultak teljesíteni a parancsát, továbbra is a becsapódás felé bámult. Fiatal volt még, koratavasszal töltötte be a harmincegyet, mégis már egy tucat ember felett döntött az egyik lehető legveszélyesebb táborhelyen a Szibériai fennsík nyugati szélén. Szép kis munka volt, az állandó veszélyeztetettségtől eltekintve nyugodt, eseménytelen – pont megfelelő ahhoz, hogy ne kelljen megerőltetnie magát. Ez az esemény azonban váratlanul érte.

Természetesen hallott már ő is a Kanszktól nem túl messze történt pusztításról a XX. század elején. Földönkívüliekben és egyéb természetfeletti dolgok létében nem hitt, sokkal valószínűbbnek tartotta azt a magyarázatot az akkori eseményekre, miszerint egy gömbvillám okozta a pusztítást. Még Tesla „csodafegyverének” is előbb tulajdonította volna a történteket, mint földönkívülieknek. Most valahogy mégis, egy pillanatig csupán, de megfordult a fejében, hogy az űrből érkezett valami. Legfeljebb egy kődarab, semmi más.

Viszonylag sokáig tartott, mire összeszedelőzködött az a maréknyi ember, akit maga mellé rendelve a becsapódáshoz kívánt vinni. Akarva-akaratlanul is elejtett néhány gúnyos megjegyzést azt látva, mennyire felszerelkeztek fegyverekkel, egy esetleges ufó-támadásra felkészülve. Ő maga csak egy Makarov-pisztolyt csúsztatott az övébe a biztonság kedvéért, majd ugyanolyan higgadtan indulást intett.

-    Hadnagy! Lisovskii hadnagy! Egy pillanatra jöjjön ide! – kiáltott a közelből egy katona.

-    Mi történt? – kérdezte Lisovskii.

-    Ezt látnia kell, uram! Valami ide tart a fák közül!

Lisovskii felvonta a szemöldökét, majd hitetlenkedve követte a másik férfit. Nem akart hinni a szemének. A fák árnyékából egy füstölgő alak tartott feléjük. Átlagos magasságú volt, vékony testalkatú, karjain szikár izmokkal. Nem járt egyenesen, lábait nehezen mozgatta, mintha ólomsúlyúak lettek volna, andalogva közeledett feléjük. A lámpások világa acélos fénnyel verődött vissza bőréről, mintha tiszta fém borította volna minden tagját.

A hadnagy mögött felsorakozó katonák közben felhúzták fegyvereiket. A meglepetés ereje elég nagy volt még, de nem eléggé nagy ahhoz, hogy ne álljanak lövéskészenlétben. Elég lett volna egyetlen hirtelen mozdulat a közeledő alaktól, máris golyók tucatjait kapta volna testébe – feltéve, ha azok képesek lettek volna áthatolni acélszerű bőrén.

Lisovskii összehúzott szemekkel meredt egy ideig felé. Elegendő lett volna egy apró karmozdulat, és parancsára az összes katona tüzet nyitott volna. Nem tett semmit, csak nézte, ahogy közelít a teremtmény. Az lépett egyet és még egyet, a lendülete egyre inkább alábbhagyott, lábai majd’ összecsuklottak, ahányszor áthelyeződött a testsúlya. Végül néhány kínosan hosszú, feszült, néma perc után az alak összeesett, nagyjából harminc méterre tőlük. Nagyot csattant a földön – a katonák kis híján elsütötték a pisztolyaikat.

-    Eresszétek le a fegyvert! – parancsolt rájuk. Kíváncsiságtól égve, mégis felettébb körültekintően közelebb lépett az alakhoz.

-    Hadnagy, legyen óvatos! – szólt valaki a háta mögül, de nem figyelt rá. Vére hangosan dübörgött a fülében. Izgatott lett, kimondhatatlanul izgatott, és égett a vágytól, hogy megtudja, mi került a szeme elé. Soha nem hitt természetfeletti jelenségekben, most azonban egyszeriben, mintha mindig is hőn áhítozott volna az ilyen dolgok iránt, nem érzett mást, csak a visszafoghatatlan kíváncsiságot. Bízott benne, hogy az alak nem halt meg – bár, ellenkező esetben is fel tudták volna használni -, és remélte, hogy ez nem csak egy vicc.

Leguggolt a fekvő test mellé, hogy jobban szemügyre vehesse. Bőre egy ideig még olyan volt, mint a legkeményebb acél, de a szeme előtt puhult meg, vált először olyanná, mint a vaj, majd folyt szét végül a testéről és szívódott fel a talajba egy pillanat alatt, mintha ott sem lett volna. Lisovskii csodálkozva nézte végig a folyamatot. Amint eltűnt a fém, egy most már teljesen emberi alak, egy férfi jelent meg alatta. Világos bőre volt és sötét haja, arcvonásai alapján nem lehetett több huszonnégy évesnél. Két ujját a nyaki ütőeréhez érintette. Elégedett mosoly szaladt végig az arcán. Életben volt.

A hűs tengeri levegő frissítően hatott Sungjongra. Fél éve járhatott legutóbb tengerparton, amikor feltöltötte a medálját. Vízhasználó lévén igényelte volna, hogy hosszabb ideig nagy kiterjedésű víztömeg mellett legyen, de a 61-esben kötelező szolgálat a legkevésbé sem engedett vágyainak. Ez volt a legrosszabb – kétévente kénytelen volt teljes hat hónapot eltölteni a sivatag közepén, ahol még mosdóvízre is csak hetente telt. Utálta, de kénytelen volt tűrni.

Még mindig a kis teraszon üldögélt, ahová először érkezett. Nemrég múlhatott el dél; a nap magasan járt az égen, a levegő meleg volt, melyet a tengeri légáramlatok hűvöse tökéletesen kompenzált. Amióta felébredt, nem mozdult el a helyéről. Az emberek jöttek-mentek körülötte, ügyet sem vetve rá, ahogy ott kuporgott a korlátnál. Jobb is volt, így zavartalanul tudott koncentrálni a feladatára.

Gondolatolvasó képességét a tenger segítségével óriási körben kiterjesztette, és állandó jeleket küldött minden irányba. Ha valamelyik csapattársa a közelben van, képes lesz meghallani a gondolatait és Sungjong is üzenhet nekik. Persze mindez sokkalta egyszerűbb lett volna, ha tisztának születik, akkor nem kellett volna ilyen erősen koncentrálnia és sokkal nagyobb körben használhatta volna erejét. Néha lehunyta a szemét, hallgatta a hullámok, a fodrozódó víz üzenetét. Képes volt látni az óceán kiterjedését is, torkolatokon úszott fel kontinensek belsejébe és sebes vizű folyókat követett, ahogy azok erdőkön és emberi településeken haladtak át. A bolygó elég nagy szeletét átjárta csak az áramlatok segítségével. Idővel kirajzolódott előtte egy térkép és átfutott rajta a felismerés: a Földön van.

Már korábban is nagy érdeklődéssel fordult a bolygó felé, tudván, milyen hatalmas kiterjedésű óceánok és tengerek találhatók rajta. Ha a Föld egész vízmennyiségét összeraknánk is nagyobb bolygót kapnánk, mint amekkora Usquam volt. Usquam nagy része sivatagos volt, egyedül a protektorátusok lakott területein kígyóztak természetes, de leginkább mesterséges folyók, és ezeket övezték zöld területek. A Tűzhasználók imádták a helyet, a Föld-, Fa- és Vízhasználók már kevésbé voltak vele megelégedve.

Sungjong hirtelen remegni kezdett, agyát különböző akaratok és szándékok képei borították el. Voltak közöttük egyszerűek is, mint a mosdóba menni vagy enni valamit, de komolyabb és egyenesen szörnyűbb gondolatok is megjelentek a fejében, ártó szándékok és gyilkolási vágy. Elengedte a gondolatokat, erejét egy pillanat alatt elzárta, és felnyitotta a szemét. Rengeteg ember volt a hajón, akik – az emberi természetből adódóan – folyton gondolkodtak. Bár a nyelvüket nem értette, így a gondolatokat sem, sokkal inkább csak a szándékaik jelentek meg előtte. Ahhoz, hogy megtalálja a többieket, hatalmas körben kellett éreznie minden lény szándékát. Nehezére esett kiszűrni őket, legfőképp azokét, akik itt voltak a közelében. Időnként elhatalmasodtak rajta - ilyenkor kénytelen volt alábbhagyni a keresést és pihenni egy kicsit.

Felnyitotta a szemét. Az erős napfény bántotta látószerveit, eltartott egy ideig, mire hozzászokott. Oldalra nézett. Szemei egy pillanatra elkerekedtek ámulatában. Megrázta magát, aztán visszafordult a nyílt víz felé. Egy lány ült mellette. Valamivel fiatalabbnak tűnt nála, napbarnított bőre, sötétbarna haja és ugyancsak barna szemei voltak. Ott kuporgott mellette már ki tudja, mióta. Ölében egy füzet volt, kezében pedig ceruza. Amikor ránézett, a lány egy pillanatra magához szorította a füzetet. Később látta a szeme sarkából, hogy újra előreengedi, ahogy Sungjong is félrenéz.

Megpróbálta újra kiterjeszteni a gondolatait, de hirtelen mintha felerősödtek volna körülötte a hangok és érzelmek, egyszeriben ordibáltak a fejében, úgyhogy kénytelen volt leállni. Várnom kell még. Ismét a lány felé nézett. Határozottan csodálatot és vonzódást érzett az irányából. Sungjong összehúzta szemét.

-    Ne is törődj velem! – mondta a lány. – Folytasd csak, amit eddig is csináltál! – Aztán bizonytalanul hozzátette: - Nem zavarlak, igaz?

A fiú nem értette a nyelvet, amin a lány beszélt. Mindössze bólintott egyet és visszafordult az óceán felé. Néhány másodperc múlva viszont ismét a lányra nézett. A füzetre mutatott, mire a lány megrázta a fejét.

-    Még nincs kész, nem nézheted meg! – ellenkezett. Sungjong újra használta az erejét, de csak olyan mennyiségben, hogy a lány szándékait ki tudja fürkészni. – Amúgy, Serah vagyok! – nyújtotta a kezét a fiúnak. Sungjong meghajtotta a fejét, majd ő is bemutatkozott.

-    De furcsa neved van – nevetett a lány. – Hogy lehet, hogy eddig még nem láttalak a hajón? Ha tudtam volna, hogy van itt egy olyan valaki, mint te… - Az ajkába harapott. Sungjong érezte, milyen kínosan érzi magát a lány, de az okát nem sikerült megértenie.

-    Nem gond, ha itt maradok melletted, igaz? – mosolygott úgy, ahogy azt Sungjong még soha nem látta korábban. – Úgy látom, nem érted, amit mondok… - sóhajtott. – Hova valósi vagy? A szemed alapján ázsiainak tűnsz. Kína? Japán? Esetleg… Korea? Mindegy, ne is törődj velem! Folytasd csak, amit eddig csináltál! – intett és ismét nekikezdett a rajzolásnak.

Sungjong várt még néhány percig, aztán sikerült megint kiterjesztenie a gondolatait, a koncentrációja viszont nem volt tökéletes. Rajta tartotta a figyelmét a lányon is. Soha nem látott még ilyen lányt, mint Serah. Usquamon ritkán jártak ki a hadsereg kerítésein kívülre, a civil lakossággal szinte nem is érintkeztek. Egyedül akkor volt rá esély, ha valamelyik másik bolygón volt küldetésük. A női katonák persze mind kemények és gyakran mogorvák is voltak, erősnek akartak tűnni a férfiak előtt. Ez a lány azonban valóban lány, valóban nő volt: törékeny, kedves, mosolygós. Egyszeriben Sungjong ürességet érzett, mintha valami hiányozna az életéből.

Újabb hosszú órák teltek el az eredménytelen kereséssel. Lassacskán esteledett, Sungjong érezte, hogy szárazföldhöz közelítenek. Serah egész nap el sem mozdult mellőle. Egy ideig a füzetét nézte, de szemei gyakran időztek Sungjongon is, és sokszor nézett el a távolba, mintha azt a pontot kereste volna, amit a fiú is nézett.

Az ég már vöröses-narancssárgás árnyalatokban tündökölt, amikor újfent szünetet tartott. Serahra nézett. A lány viszonozta a pillantását, arcán bárgyú mosoly jelent meg. Sungjong ismét a füzetre mutatott.

-    Muszáj megmutatnom? – kérdezte a lány, de Sungjong tudta, hogy valójában meg akarta mutatni neki. Nagy sóhajjal, megadóan fordította aztán mégis a papírköteget a fiú felé. Egy pillanatra elállt a lélegzete. Egy rajz volt, ami őt ábrázolta tökéletes pontossággal, körülötte a napfényben csillogó tenger terült el. Elképesztő munka volt. Sungjong elismerően mosolygott a lányra, amibe az egy kicsit belepirult.

-    Gondolom, ez azt jelenti, tetszik… - Tekintetét a padlóra fordította. Sóhajtott egy nagyot. – Serah, gratulálok… egy pillanat alatt sikerült megtetszenie egy olyan fiúnak, akivel még kommunikálni sem tudsz… csakis neked lehet ilyen szerencséd! – mondta ki hangosan a gondolatait. Valószínűleg azért tette, mert meg volt róla győződve, hogy Sungjong úgysem érti. Ez igaz is volt, azt leszámítva, hogy a fiú érezte az érzéseit és hangulatingadozásait. Tudta, hogy a lány azóta vonzódik hozzá, amióta csak megpillantotta. Kevesebb, mint egy nap – ez lenne a szerelem első látásra?

-    Holnap… holnap kikötünk Dakarban. Lenne kedved… lenne kedved velem szétnézni a városban? – Sungjong elgondolkodott. Sejtette, hogy hamarosan kikötnek valahol, de azt még nem gondolta át, ez jó-e vagy rossz. Ha kikötnek, leszállhat a hajóról és szétnézhet a környéken. Viszont, a közelben alig érzett vizet, ami csak valami sivatagos helyre utalhatott. A sivatagokat utálta.

Végül megrázta a fejét. Úgy döntött, a hajón kell maradnia és addig is próbálkoznia, hátha sikerül találnia valamit. A lány elcsüggedt, mégis mosollyal az arcán köszönt el Sungjongtól. A fiú kicsit kételkedett abban, hogy jól döntött-e, de végtére is nem játszadozni jött ide, komoly feladata volt: meg kellett találnia a többieket, vagy legalább egy módot, amivel hazajuthat a saját bolygójára.

A gondolatai megakadtak egy pillanatra. Miért is akarna visszamenni? Itt sokkal több víz volt és kedves emberek is, akiknek a nyelvét viszonylag hamar képes lett volna elsajátítani. Lehet, hogy senki nem tudott róla, hogy Sungjong a Földön volt – lehet, soha nem is kerestették volna a bolygójáról. Ki volt ő, hogy kerestették volna?!

Ismét érezte azt a hiányt belül. Más volt ez a bolygó, mint az övé, alapjaiban más. Mégis, bármennyire is erős volt egy pillanatig a kísértés, a felelősségérzete felülkerekedett. Még azt sem tudta, egyáltalán miért volt a Földön. Nem túl természetes körülmények között kerülhetett ide, hogyha nem emlékezett rá. Felidézte a pillanatot, a zuhanás érzését, amikor ég és föld, menny és pokol, élet és halál, hirtelen minden egybemosódott előtte. Az égető fájdalom, a kemény becsapódás. Teljesen biztos volt benne, hogy valahonnét az űrből hullott alá. De mégis mi történhetett? Mit kereshetett a Földnél, a hatalmas világegyetem egy másik zugában?

Döntésre jutott: második legfontosabb feladata az lesz, hogy visszaemlékezzen rá, mégis mi történt, mielőtt feleszmélt volna a végtelen óceán közepén.

Woohyun egyik tagját sem érezte, amikor magához tért. Hideg volt és sötét, szinte mindene szétfagyott. Megemelte a kezét, hogy a takarója után nyúljon, mozdulatát lánccsörgés kísérte. Ekkor döbbent rá, hogy valami nem stimmel. Egy hirtelen mozdulattal felült. Utólag belátta, hogy ez nem volt túl jó ötlet: a szokásos szédülés mellett most úgy érezte, mintha fejbe vágták volna, szinte minden porcikája lüktetett a hol tompa, hol éles fájdalomtól.

A sötétség és csend körülölelte Woohyunt, ahogy ott ült, a kétségbeesés és félelem párosa közeledett felé minden sarokból. Nagyot nyelt, hogy összeszedje magát, és felállt fekvőhelyéről. Apró szobájának, nem is, cellájának, csupán egyetlen kicsi, ráccsal elzárt ablaka volt. A beszivárgó holdfény megcsillant a végtagjait fogva tartó bilincseken. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, engedjen-e teret a benne gyülekező kétségbeesésnek és kezdje el őrjöngve verni a falakat, vagy pedig feküdjön vissza pihenni, hogy legalább a gyengeségét enyhíthesse egy kicsit. Végül ez utóbbi mellett döntött. Tulajdonképpen, az is elképzelhető volt, hogy csak álmodik – jobb, ha visszafekszik és elfelejti ezt a rémálmot.

Az elalvás mégsem ment olyan egyszerűen. Hosszú ideig csak feküdt és bámult felfelé a sötétségben, agya közben gondolatok ezreit ontotta. Elmosolyodott a tényen, hogy egy Fémhasználót láncra vertek. Könnyűszerrel ki tudta volna szabadítani magát kötelékeiből, mégsem tette. Egyes helyeken a hatékonyság fokozása érdekében varázsigéket is szőttek a bilincsekre, melyek szörnyű dolgokat művelhettek a szabadulni próbálóval. Mivel Woohyun egyelőre nem kívánt se megcsonkulni, se darabokra robbanni, inkább nem nyúlt a láncokhoz.

Csupán érzékszerveire és pillanatnyi benyomásaira támaszkodva próbálta meg kideríteni, hol is lehet. A levegő nehéz volt, kisebb erőfeszítést igényelt a belégzése, amiből arra következtetett, hogy egy eltérő légkörű bolygóra került. Bár csend volt, ahogy csukott szemmel csak a hallásra koncentrált, apró neszekre lett figyelmes. Tücskök ciripelése a távolban, lombok susogása, ahogy az éjszakai légmozgások bele-belekapnak, olcsó villanykörte sercegése. Az éjszaka hangjaiba kavicsok ropogása vegyült – valaki mozgott kint. Egyenletes, kimért lépések – éjjeli járőrözés. Ha jól saccolta, ketten lehettek az őrök.

Nem tudta elképzelni, hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe. Vajon az I többi tagja is itt volt valahol? Egyáltalán hogy tudták őt, az egyik legjobb elitkatonát ilyen könnyen elkapni? Kerüljenek csak a kezei közé, és lidérces álmokat okoz nekik ébrenlétükben is!

Woohyun észre sem vette, mikor szundított el. Mire ismét magához tért, már szürkés fény áradt be az ablakon. A hideg továbbra sem enyhült. Még éjszaka sikerült találnia maga alatt valami pokrócot, amibe betekerte magát, de nem sokat ért – kicsi is volt és szakadt is. A sápadt fénynél szemügyre vette celláját. Dísztelen, kocka alakú szoba volt, egyik oldalát teljesen elfoglalta az ágynak kinevezett, falra erősített deszka, másik oldalán egy törött, háromlábú szék és egy rozoga asztalka állt, ami azt a hatást keltette, hogy elég egy ráhulló porszem és máris összerogyik. Az ablakkal szemközti falrészen volt egy ajtó, ezt leszámítva semmi.

Woohyun lassan felült. A kemény deszkán alvás még egy lapáttal rátett a hátában érzett fájdalomra. Hirtelen átfutott rajta egy félelemhullám és a nyakához kapott. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy medálja még megvolt. A szeme elé emelte. A kis üvegben egy drágakő alakú, belülről üreges fehér fémdarab lebegett, széleit már kikezdte a rozsda, azt leszámítva teljesen hibátlan volt. Legalább a tartalék miatt nem kell aggódnom.

Megint fel akart állni, amikor váratlanul hangokat hallott az ajtó túloldaláról. Nagyjából négyen közelíthettek, rá utaló jelek nélkül is tudta, legalább hármójuknál biztosan van fegyver. Szívesen visszafeküdt volna, hogy tettesse az alvást, de szeretett volna szemtől szembe találkozni fogvatartóival. Magabiztos arckifejezést öltött hát fel és a falnak dőlve, szemeivel kis híján lyukat égetve az ajtóba, várt.

Nem telt bele hosszú időbe, mire kivágódott az ajtó. Ahogy sejtette, három fegyveres férfi lépett be, közöttük a negyedik látszólag fegyvertelen volt, Woohyun mégis hamar kiszúrta az övébe dugott késeket. A férfi szigorúan végigmérte őt, majd tekintetét mélyen Woohyunéba fúrta. A fiú állta a pillantást - ez volt az első összecsapásuk. Végül a férfi volt az, aki feladóan félrenézett, mégis, ez a pillantása is diadalt sugallt. Egy-null neki.

A férfi megforgatta szemeit és közelebb lépett Woohyunhoz.

-    Hadnagy, legyen óvatos! Igaz, hogy nem evett semmit, de két napot teljes egészében átaludt. Nem tudhatjuk, mennyire van ereje teljében, ahogyan azt sem, mennyire veszélyes ránk nézve! – Woohyun egy szót sem értett az őr által elhadartakból, azt viszont átérezte, hogy bizonyos szinten félnek tőle. Féljetek is, egy pillanat alatt képes lennék – de elhessegette a gyilkos gondolatokat.

A férfi, aki valószínűleg a másik három felettese lehetett, ekkora már egészen közel volt hozzá, arcát kis híján teljesen Woohyunéba nyomva. Erősen kellett koncentrálnia, hogy ne ránduljon meg arca egyik pontja sem.

-    Szóval az égből estél közénk, Földönkívüli. Mi lenne benned olyan különleges? Mi az, amiben különbözöl tőlünk? – Aztán elnevette magát. Nevetésében volt valami megvető, valami eszelős kíváncsiság. Woohyun grimaszolt.

-    Ha halott lennél, már rég felboncoltalak volna!  - folytatta megkomolyodva. - De életben vagy. Még így is nagyon sok mindent tudnék tenni veled, hogy megtudjam, amit szeretnék, de szerencséd van, Földönkívüli! – Elfojtott magában egy mosolyt. – A feletteseim máris tudomást szereztek rólad. Más tervük van veled, amivel nem ellenkezhetek. De egy pillanatig se hidd azt, hogy ennyivel békén hagylak!

Egy újabb gunyoros mosoly után egy szempillantás alatt egy injekciós tűt kapott elő. Woohyun nyaka felé kívánt szúrni vele, de ő egy szempillantás alatt elkapta a karját. Szorosan, keményen tartotta, közben tekintetük újabb csatába kezdett. Végül dörrent egy fegyver és valami szúrós fúródott Woohyun nyakába a másik oldalról. Szorítása hamar engedett, ahogy a végtagjai elgyengültek, elérzéktelenedtek. Egy ideig még tisztán látott, de pillanatok alatt annyira elhagyta az ereje, hogy a szemét sem tudta nyitva tartani. Kettő-null a rohadéknak.

6. fejezet

Hoya mérhetetlen mennyiségű gyilkos szándékra ébredt. A szemét nem nyitotta ki egyből, elővigyázatosságból először még tettette, hogy nincs magánál és megpróbálta így felmérni helyzetét. Forró, fülledt levegő volt, a napsugarak nem érintették a bőrét. Tenyere alatt földet és száraz növényi hulladékot tapintott. Magasan a feje felettről madarak és talán majmok sipítozását és viháncolását lehetett hallani. Maga körül csendes, puha léptekkel körözött valami, alig ropogtak alatta a növények. Halk, visszafogott morgás, valószínűleg fenyegető vicsorgás kísérte.

Hoya óvatosan, lassan nyitotta fel szemeit. Rögtön szembetalálta magát támadójával, egy hatalmas, sárgabundájú, feketefoltos nagymacskával. Az állat óvatos léptekkel kerülgette. Hoya laposan oldalra nézett és felfedezett még egy másik példányt maga mögött. A két állat nem csupán rá, de egymásra is vicsorgott, valószínűleg hamarosan harcba szállnak egymással áldozatukért. A helyzet feszült volt, elég lett volna egyetlen óvatlan, hirtelen mozdulat a részéről és a két jaguár a feje felett csapott volna össze – hacsak nem rontottak volna neki két oldalról.

Gondolkodni kezdett, hogyan fordíthatná a javára a helyzetet. Lehetőleg el akarta kerülni, hogy bántania kelljen a két állatot – ehhez viszont mindenképpen egy jó tervre volt szüksége. Rettentően körültekintően, szemét le sem véve a jaguárokról, lassan térdre, majd pedig guggolásba küzdötte magát. Eddig minden rendben volt. Arcán és karjain izzadságcseppek gördültek végig.

Hoya, amíg farkasszemet nézett a jaguárokkal, megpróbálta kiolvasni szemükből a szándékaikat, megpróbálta kideríteni, mi az a pillanat, amire várnak, mi az a dolog, ami megfelelővé teszi a helyzetet a támadásra. Egyik kezét a talajra fektetve tartotta, másikkal pedig óvatosán bokájához nyúlt. A cipőjébe négy kisebb dobótőr és egy-egy nagyobb tőr volt elrejtve. A biztonság kedvéért kezébe vett két dobótőrt. Nagyokat nyelt, ideges volt, kívülről mégis teljesen nyugodtnak kellett látszódnia, fel kellett vennie az állatok ritmusát, de nem volt szabad gyengébbnek vagy rémültnek mutatkoznia. Tulajdonképpen nem is maguktól a jaguároktól félt, sem attól, hogy megtámadják, sokkal inkább tartott attól, hogy neki kell bántani őket.

Hirtelen lehullott valami egy hatalmas fáról az egyik jaguár háta mögött, és a száraz növényen reccsenve ért földet. A cérna elszakadt. Az eddig is ugrásra kész állatok egy pillanat alatt kilőtték magukat Hoya irányába, ő azonban elugrott közülük. A két ragadozó egymásnak ütközött és egymást kezdték el tépni, míg Hoya majom módjára elkapta az első útjába kerülő ágat és fellendítette magát a fölötte lévőre. Elégedetten nézett lefelé. Ha jól számolta, legalább harminc métert ugrott felfelé, és még további négyet, hogy erre az ágra érkezzen. Szép ugrás volt, de képtelen lett volna rá, ha nem lágyítja meg maga alatt a talajt úgy, hogy olyan legyen, mint egy katapult.

Kifújta magát és leült a legalább két láb széles ágra. Bár a jaguárok tudtak fára mászni, az egymással folytatott küzdelmük után egyik sem próbálkozna Hoya után jönni. Megmenekült. Most, hogy megpihenhetett, érezte csak meg a jobb oldalában és a medenceövének csontjaiban tomboló fájdalmat. Hangosan felnyögött. Hirtelen el sem tudta képzelni, hogy volt képes erre az ugrásra, amikor ekkora fájdalmai voltak. A csontjaiból érződő kínokon felül még a feje is nyilallt és szédült, látása homályosult, karjának és mellkasának több részéről is égető fájdalmat érzett. Vett még egy nagy levegőt, aztán elsötétült előtte a világ.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire ismét magához tért. Ugyanolyan volt a környezete, mint amikor elájult, szóval legalább egy teljes napot átaludt. Fájdalmai szinte teljesen elmúltak ekkorra. Megmozgatta végtagjait és minden remekül működött. A feje fájt még valamennyire, illetve az égési sérülései maradtak még meg, de fájdalmat nem érzett. Nagy nehezen felült és nekitámaszkodott a hatalmas fa törzsének. Egészen jó helye volt itt fent, de nem maradhatott itt örökre.

A szeme elé emelte a nyakában hordott medálját. Az üvegcse aljában kiváló minőségű, vékony földréteg volt, melyből egy apró zöld növényke emelkedett ki. A növény kis híján teljesen száraz volt már, a levelei mind a földet borították. Hamarosan kimerül, gondolta Hoya.

Következő lépésként a karján lévő adóvevőhöz nyúlt. Az, bár eléggé rossz állapotban volt, még működött, bár a hang eléggé recsegett és nem volt elég ereje ahhoz, hogy másik bolygó frekvenciájára kapcsolódjon. Csak reménykedni tudott benne, hogy a csapatából itt van még valaki valahol a közelben.

Összegezte tehát a helyzetét: itt volt egyedül a dzsungel közepén félig-meddig meggyógyult sérülésekkel. Arra nem emlékezett, hogy került ide, vagy hogy egyedül volt-e egyáltalán. Még azt sem tudta, melyik bolygón van – bár sejtette, hogy nem Usquamon, ott nem voltak ekkora kiterjedésű esőerdők. Az adóvevője többé-kevésbé működött, az energiatartaléka pedig bármelyik pillanatban kimerülhetett.

Legelőször a forrást kellett megtalálnia, hogy feléleszthesse a növénykéjét. Bár előnyére szolgált, hogy egy esőerdőben volt, így Földhasználó lévén nagy mennyiségű természetes energiához juthatott, mégsem volt megnyugtató a helyzet. Segítséget kell találnod!

Óvatosan felegyenesedett és elkezdett felfelé mászni a fán, mígnem ki nem bukkant a hatalmas koronaszint felett. Szétnézett a környéken. Az óriási fák olyan sűrűn álltak egymás mellett, hogy ötven-hatvan méteres magasságban, hacsak nem még feljebb, lombkoronáik összefüggő réteget alkottak. Nem messze tőle egy széles, bő vizű folyó kanyargott. Kelet felé a távolban, épphogy csak ellátott odáig, mintha tornyokon csillant volna a nap fénye – emberi település, egy város nyomai.

Egy darabig gyönyörködött a látványban, majd lépésre szánta el magát. Csak reménykedni tudott benne, hogy valahol a környéken van a Földhasználók forrása. Annak megtalálása mindenképp fel fogja emészteni minden maradék energiáját.

Összpontosított, magához szólította az összes erőt, ami még megmaradt benne, majd egy hatalmas lökéssel szabadjára engedte az egészet. A természetes energiák felerősítették a hullámot, mely végigsöpört szinte az egész esőerdőn. Nagyobb sugarú kört sikerült létrehoznia, mint gondolta volna. Nem telt bele túl sok időbe, mire a városhoz képest pont ellentétes irányba egy nagy, zöldes-fehéres kavargó energiacsóva csapott a magasba. Hoyán megkönnyebbülés futott végig. A forrás itt volt! Legalább négy napnyi járóútra, de itt volt! Reménye újult erővel csillant fel. Csak állt a fa tetején még egy darabig és a forrás irányába meredt. Egészen addig nézte, addig számolgatta a távolságot, memorizálta az irányt és elemezgette az utat, mígnem az végül kihunyt és nem maradt hátra más, csak az energiák kavargó örvénye.

Sunggyu lassan nyitotta ki a szemeit, majd óvatosan felült, hogy körülnézhessen. Valószínűleg egy kórházban lehetett. A falak piszkosfehérek voltak, maga a kórterem pedig szegényesen volt berendezve. A jobbján lévő ablakból meleg napsugarak áradtak be.

Kifejezetten jobban érezte magát. Szerencsére sikerült megtartania magát a lezuhanáskor, így töréseket nem szenvedett. A többi sérülését – nagyrészt égések, illetve a bal karján a lézerfegyver találata – ellátták, jobb kézfejébe infúziót csatlakoztattak. A feje fájt még valamennyire, a karja lüktetett, de azt leszámítva jól volt.

Következő lépésként tudatosult benne, hogy kórházi hálóinget visel. A ruháinak, fegyvereinek nyoma sem volt. Akkor fogta el igazán a kétségbeesés, amikor a nyakához kapva a medálja sem volt meg. Egy pillanat alatt kiugrott az ágyból és kitépte karjából a tűt. Már készült volna feltépni az ajtót, amikor az váratlanul kinyílt előtte. Egy magas, sötét bőrű és sötét hajú ember állta az útját. Ismerősnek tűnt.

-    Hohó, mi folyik itt? Azt hittem, még nem kelhetsz ki! – mondta meglepetten. Sunggyu összehúzta a szemét. Egy szót sem értett.

A férfi arcán átfutott egy mosolyszerűség, majd visszatessékelte Sunggyut az ágyba, ő pedig hagyta magát. Látszólag a férfi kommunikálni szeretett volna vele, folyamatosan beszélt valamit, de hiába. A csudába is az értőkkel és a beszélőkkel! Legalább egy intergalaktikus tolmácsról gondoskodhattak volna!

Néhány kínos próbálkozással eltelt perc után a férfi végül nagyot sóhajtva felállt, és kiment a teremből. Sunggyu továbbra is értetlenül meredt hol maga elé, hol az ajtó felé. Nagyon hamar ki kell találnia, mi történt, még mielőtt valami komoly bajba kerül!

Nem telt bele sok időbe, mire a férfi visszatért, kezében egy füzettel, jobbján pedig egy fehér ruhás nővel. A nő odasétált az ágya mellé, megtapogatta a homlokát, a pulzusát, aztán visszaszúrta az infúzió tűjét a kezébe. Nem tűnt túl boldognak, valamit motyogott is az orra alatt, majd dolgát végezve távozott. A férfi ekkor fordult vissza felé.

-    A nevem Dewan – mutatott magára. A szavakat szépen, érthetően artikulálta, Sunggyunak mégsem mondott semmit. – Dewan – ismételte. Aha, szóval ez a neve!

-    Kim Sunggyu! – mutatkozott be ő is. Dewan zavart kifejezést öltött, valószínűleg furcsának találta a kiejtését. Nem csoda, az ő nyelvükön biztosan valahogy másképp kellett volna ejtenie a nevét. Egyelőre viszont be kellett érnie ezzel.

Dewan maga elé vette a füzetet, rajzolni kezdett bele, és a kész művet Sunggyu felé fordította. Valami égből hulló csóvát akart ábrázolni, ami a fák közé esik. Közben a csóva kiindulópontja felé mutogatott és kérdőjeleket rajzolt. Sunggyu csak megvonta a vállát. Persze, ha tudná, hogy került ide, talán már ő is tudott volna kezdeni valamit a helyzettel.

A férfi átnyújtotta Sunggyunak a füzetet, mire ő is rajzolni kezdett. Rajzolt egy üres krumplit, ami egy bolygó akart lenni, és valami nyögdécselés és mutogatás révén sikerült megkérnie a férfit, hogy rajzolja be a bolygó sajátosságait. Hülyén érezte magát, mint valami kisgyerek, amiért rajzokkal és mutogatással próbálták megérteni egymást. Viszont ha bármit megtudhat ezzel a módszerrel, akkor már megérte a szenvedés.

Sunggyun átfutott a felismerés a kész rajz láttán. A Föld! Hirtelen, mintha látomása lett volna, jelent meg szemei előtt egy kép, ahogy egy űrhajó fedélzetéről szemléli a kis híján mesebeli bolygót.

Kezdett összeállni a fejében egy terv. Az egyetlen gond az volt, hogy segítségre volt hozzá szüksége. Dewan igencsak segítőkésznek mutatkozott, de nem volt biztos, hogy ilyen is marad. Mindenesetre, meg kellett próbálnia.

Sunggyu ismét maga elé vette a füzetet. A bal alsó sarokba berajzolta a Föld egy apró szeletkéjét, míg a jobb felső sarokba egy kisebb kört, a saját bolygóját. Hol magára, hol pedig a körre mutatva próbálta elmagyarázni a férfinek, hogy vissza akar menni Usquamra, hogy neki vissza kell mennie oda. Végezetül lapozott egyet, és véletlenszerűen lerajzolt egy-két ruhadarabot, kést és a medálját. Dewan az állát vakarta, majd ismét kiment a szobából.

Sunggyu nagyot sóhajtva dőlt hátra. A kis infúziós zsákocskára nézett. Már nem volt benne sok, fél órán belül biztosan kiürül. A plafont nézte és gondolkodott. Bízott benne, hogy a férfi éppen a holmiját próbálja meg felkutatni. Ha mást nem is, de legalább a medálját meg kellett találnia. Bár, Léghasználó lévén mindig volt levegő, amit hasznosíthatott, de nagyrészt túl mocskos volt. A Léghasználók hasonlóan működtek, mint a légzőszervek: csak az oxigént tudták hasznosítani. Az üvegcséjükben állandóan tartottak maguknál tiszta oxigént, ami megkönnyítette a dolgukat. Ha a légköri, szabad levegőt akarták felhasználni, ahhoz előbb szét kellett bontaniuk és kiszűrniük az oxigént. Igen időigényes munka tudott ez lenni, tekintve a magas nitrogén- és különféle szennyezőanyag-tartalmat. Természetesen a tapasztaltabb, képzettebb léghasználók képesek voltak erre másodpercek alatt, mégis, ha tehették, inkább nem bajlódtak vele.

Sunggyu kis híján elaludt, mire ismét nyílt az ajtó. Dewan lépett be, kezében egy kis csomagocskával. Sunggyu gondolkodás nélkül felpattant. A tű kiszakadt a kezéből, de nem érdekelte, az infúzió úgyis lecsepegett már. Szétbontotta a csomagot és a saját ruháit találta benne. A fegyverei hiányoztak. Hát persze, úgy tűnik, itt nem tolerálják, ha az ember több tucat tőrt tart a ruhájába rejtve! Egyedül a cipőjében talált néhányat. Ezek mesterien voltak elrejtve: a cipő belső oldalába kis zsebeket varrtak, amit csak az látott, aki tudta, hogy ott van, a fegyverekhez viszont könnyen hozzáférhetett a használója.

Addig dobálta a ruhákat, míg végre meg nem találta a medálját. Nagyot sóhajtva akasztotta vissza a nyakába. Most már minden rendben lesz. Egy hálás pillantást küldött a férfi felé, az azonban türelmetlenül nézett rá.

-    Ha már jól vagy, akkor találkoznod kell valakivel! – mondta. Hangja nem tűnt túl bíztatónak, úgyhogy Sunggyu megpróbálta a lehetetlent, és a hanghullámokat igyekezett a levegőben úgy formálni, hogy megértse. A „találkozni” szón kívül nem sikerült mást felfognia.

Néhanapján átkozta magát, amiért nem tisztaként született. A tiszták képesek voltak sokkal jobban uralni az elemüket, sokkal különlegesebb képességekkel rendelkeztek, és nem utolsósorban, sokkal erősebbek voltak a félvéreknél. Ha egy hang típusú képességgel rendelkező tiszta lett volna, egy pillanatig sem okozott volna neki gondot az idegen nyelvek megértése, még úgy sem, hogy nem volt se értő, se beszélő. Az ő képessége azonban a láthatatlanság volt, kisebb-nagyobb erőfeszítésekkel dolgokat is láthatatlanná tudott tenni, így nem is csoda, hogy a hanghullámokkal esetlenül bánt.

Persze a tiszták nagyon ritkák voltak. Usquam seregében az első hét legelitebb elitosztag – B, C, D, E, F, G, H – elemek alapján a tisztákból állt. A legtöbben a Földhasználók voltak (C elit), de ez is csak 20 főt jelentett. A tiszta elitek átlagos tagszáma 12 volt.

A hét tiszta elit után következett rangsorban és elismerésben az I elit, az ő csapatuk. Ez azért volt különleges, mert ide minden elemből vettek egy-egy embert, képességeik és képzettségük messze túlszárnyalta az átlagos félvérekét. És ennek a csapatnak volt a vezetője ő, Sunggyu.

Eszébe jutottak a csapattársai. Nem emlékezett még mindig, miért került ide, vagy hogy egyedül volt-e, de egy dologban biztos volt: megszegte a kötelességét, miszerint nem hagyhatja magára az osztagát és nem hagyhatja el a 61-est, amíg tart a szolgálati idejük. Valószínűleg mire visszatér Usquamra, már elő fogják készíteni a büntetést számára, de ő akkor is elébe megy majd a dolgoknak, és még mielőtt bárki ráparancsolna, saját felelősségéből és döntéséből fog lemondani kapitányi tisztségéről.

SoHee még mindig mérges volt, amikor az utcán sétáltak, bár a friss levegő némileg lehűtötte. Tudta, végig tudta, hogy ez lesz, mert, jöjjön akármilyen bolygóról, a férfi mindig férfi marad. Ő volt a hülye, amiért belement a játékba.

Kellemes nyári délelőtti idő volt, de ahogy egyre jobban közeledett a dél, kezdett egyre inkább elhatalmasodni a forróság. SoHee egy lenge kék szoknyát vett fel egy ugyancsak lenge, bézsszínű, kékpöttyös, rövid ujjú felsővel. Jól esett, ahogy a lágy szellő átfújt a ruháin. A nap hamarosan a szemébe sütött, úgyhogy elővette napszemüvegét. Nem is baj, legalább annyival kevesebb látszott durcás arcából.

Myungsoo nyugodtan, csendesen lépdelt mellette. Bár fejével végig előre nézett, szeme sarkából körültekintően, mégis kíváncsian fürkészte a környezetet. SoHee elgondolkodott, vajon mennyire lehetnek mások a városok Myungsoo otthonában.

A kijutást szerencsére zökkenőmentesen megoldották. A család megkönnyebbült, amikor SoHee végre három nap után ismét kitette a lábát a szobájából. Myungsoo az ablakon keresztül távozott, mint egy, a kerten átfutó erősebb széllökés, szaladt át a házat övező parkon és egy szempillantás alatt átmászott a kerítésükön.

Felszálltak a buszra. Szombat délelőtthöz képest eléggé kevesen voltak. Sikerült találniuk egy kettes helyet – Myungsoo ült belülre, SoHee pedig kívülre. A fiú folyamatosan kifelé nézett az ablakon, arcán merengő kifejezéssel. Valahogy kellemesebb volt ez a néma Myungsoo, mint az, amelyik folyton parancsolgat és gúnyolódik.

Mivel a fiú kifelé nézett, nem vehette észre, mennyi figyelő, csodáló tekintet függött rajta. Az utasok nagyjából fele olyan szemmel nézett rá, mintha valami híresség; valaki, a szemnek elképesztően kellemes egyén üldögélne SoHee mellett. A lány ezzel szemben féltékeny és irigykedő tekinteteket kapott. Nem volt ismerőse a járaton, szóval, hogy egy picivel jobban érezze magát, fellengzős, lenéző pillantást küldött a bámészkodók felé, mellyel kinyilvánította: ne is álmodjatok róla, ő az enyém!

Nagyjából hét megállót mentek a busszal, majd leszálltak. SoHee megkönnyebbülten szippantott bele a levegőbe. Tényleg jobban érezte már magát, de továbbra sem szólt a fiúhoz. Indulni készült már, amikor az hirtelen megszólalt:

-    Még mindig mérges vagy rám a reggeliért. – Mondata inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

-    Csodálkozol? – vágta oda SoHee. – Tudod, ezen a bolygón nem szokás meglesni egymást fürdés közben!

L hallatott egy gúnyos nevetést, de aztán inkább hagyva az egészet, elindult előre. SoHeenek egy picit bűntudata támadt, de hamar elhessegette és inkább a feladatukra koncentrált.

Figyelembe véve, hogy a fiú még legalább négy napig itt lesz, muszáj volt valami ruhát szereznie számára. Kellemetlenül érezte volna magát, ha mindig JiHo ruháit kellett volna ráadnia, a saját ruhájában viszont nem lehetett mindig – SoHee előre számolt azokkal az eshetőségekkel, amikor ő elmegy valahová és a fiút is magával kell vinnie. Már egy ideiglenes személyazonosságon is dolgozott a számára: egy távoli unokatesó, aki külföldön tanul. Tökéletes!

A buszmegállótól nagyjából öt perces sétával elértek a plázához. Az épületbe belépve Myungsoo, közömbös arccal ugyan, de feltűnően körbetekintett.

-    Ez már kezd hasonlítani az otthoni épületekre! – jegyezte meg.

SoHee a mozgólépcsőhöz vezette. Az elektronikai boltok a földszinten voltak, a kedvenc férfiruha butikja viszont a másodikon. Természetesen oda mentek először, különben a fiú még ellenkezett volna.

Ahogy felértek, rögtön jobbra a második boltba tértek be. A fiú szeme egy pillanatra elkerekedett, aztán összeszűkült. Meglepte a fényesség, a rengeteg, művészien elrendezett ruhaállvány és a több helyen magasodó próbababa, de utána rögtön fel is ismerte, hogy becsapták. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, SoHee magyarázatba kezdett:

-    Mivel még sokáig itt fogsz maradni, gondoltam, veszek neked néhány ruhát, csakhogy ne a barátomét kelljen hordanod! Tekintsd amolyan szuvenírnek, vagy aminek akarod… - A fiú végül nem szólt semmit, csak összehúzott szemekkel nézett. – Hát, akkor lássunk neki!

A nap legjobb része, gondolta magában SoHee. Imádott vásárolni és érzéke is volt a divathoz. Kihívásnak tekintette, hogy megfelelően felöltöztesse Myungsoot; úgy érezte magát, mint egy stylist. Több felsőt is levett és Myungsoohoz próbálta – a méretét egy pillantással le tudta venni. A fiú némán követte, kivételesen hagyta, hogy a lány azt csináljon vele, amit csak akar, és ezért roppant hálás volt neki.

Végül egy nagy adag ruhával mentek a próbafülkéhez. SoHee egyesével megnézte az összes darabot, hol hangosan, hol magában véleményezve, majd kettő összeállításra szűkítette a kört: az egyik egy fakózöld nadrág volt egy fehér, mintás felsővel és fehér, vékony zakóval; a másik pedig egy sötétkék, szinte már fekete nadrágból, egy szintén fehér, vasalt mintás felsőből és egy, a nadrág színével megegyező kis mellénykéből állt. Myungsoo cipőt is kapott hozzájuk: előbbihez egy vékony, világos bokacipőt, a másikhoz egy fekete bakancsot. SoHee teljesen meg volt elégedve a munkájával.

Már dél is jócskán elmúlt, mire végeztek a ruhavásárlással. Visszamentek a földszintre, ahol SoHee vett mindkettejüknek egy kis harapnivalót, amivel letelepedtek a pláza közepén emelkedő szökőkút peremére.

-    Mhm, de jól esik! – harapott bele a lány a pizza szeletébe. – Ha ezt megettük, ígérem, már tényleg megnézzük az adóvevődet! – nyugtatta a fiút. Meglepő, de L egész idáig nem méltatlankodott. Talán így próbálta jóvátenni a reggeli baklövését? Ki tudja, mindenesetre jól esett.

Viszonylag sokáig piszmogtak a pizza szeletükkel, de továbbra is csendben ültek. SoHee az embereket pásztázta. Lehet, nem volt a legjobb ötlet a megszokott plázába jönni, túl nagy volt az esély arra, hogy ismerőssel találkozik. Igazából nem tudta pontosan, mi miatt aggódik, elvégre tökéletes magyarázata volt Myungsoot illetően. Mégsem örült volna annak, ha mondjuk jiHoval találkozott volna össze. Sajnos mégis megtörtént az, amit nem akart: felbukkant előttük az egyik csoporttársa, mellesleg pont egy olyan, akivel nem éppen volt jó viszonyban. SoHee próbált nem felé nézni, de az már észrevette és feléjük tartott.

-    Nahát, szia SoHee! – mondta tettetett kedvességgel, közben teljesen nyilvánvalóan Myungsoot bámulta. – Mi újság? Nem láttalak már egy ideje! Ki az új barátod? – tért végül a lényegre. Myungsoo, mintha meg sem hallotta volna, továbbra is a pizzájával volt elfoglalva. Valamit szedegetett róla, a kis válogatós.

-    Hmm, valóban. Ő Myungsoo, az unokatestvérem! Külföldön tanul, de most két hétig nálunk nyaral. – SoHee ahogy kimondta ezeket a szavakat, rögtön meg is bánta. Egy, nem kellett volna a fiú igazi nevét használnia; kettő, nem kellett volna ennyi információt kifecsegnie.

-    Szia Myungsoo! Én EunAh vagyok, örülök, hogy megismerhetlek! Remélem, találkozunk még! Jöttök jövő héten mindketten DoKyun grillpartijára? – SoHee szemével villámokat szórt a lányra.

-    Hogyne! – mondta ő is ugyanolyan tettetett kedvességgel, majd indulni akart, de a lába beleakadt a táskája pántjába és hirtelen elvesztette az egyensúlyát. A fején egy pillanat alatt átsuhant a kép, ahogy beleesik a szökőkútba és megszégyeníti magát az egész tömeg, de legfőképp EunAh előtt.

Egy pillanat volt csak az egész, de SoHee mégsem esett bele a vízbe. Lassan kinyitotta a félelmében összehúzott szemeit és ijedtséggel, meglepődéssel vegyes tekintettel meredt megmentőjére. Myungsoo, mint valami angyal, derengett előtte a tetőablakokon beáramló napfényben. Biztosan, mégis gyengéden tartotta egyik kezével a hátát, másikkal az egyik karját. Egyenesen a szemébe nézett, SoHee tekintete viszont összevissza vándorolt. Zavarban volt, úgy viselkedett, mint egy tapasztalatlan kislány, vagy egy apáca, aki a zárdából kilépve először találkozik férfivel. Hallotta EunAh elfojtott sikolyát, hallotta, hogy a tömeg nyüzsgése megszűnik egy pillanatra és mindenki rájuk figyel, Myungsoo viszont továbbra sem engedte el, továbbra is úgy tartotta a szökőkút vize felett lógva. De az is lehet, hogy csak neki tűnt hosszúnak ez a pillanat.

Myungsoo aztán visszahúzta a szilárd földre – nem visszarántotta, visszahúzta, már ezért is hálás volt.

-    B-bocásnat – nyögte a lány megszeppenve -, és köszönöm! – fordult megmentője felé. A csudába is, miért voltam zavarban?

Myungsoo közömbös arccal vállat vont, tekintetével türelmetlenül indulásra sarkallta. SoHee még egy utolsó álkedves mosollyal elköszönt EunAhtól, aztán, mintha mi sem történt volna, elindultak az elektronikai bolt felé.

Ahogy beértek, SoHee egyből a az eladókhoz ment segítséget kérni, Myungsoot teljesen magára hagyva. Az addig elnézelődött a boltban, fürkésző tekintettel nézegette a különböző árukat.

-    Sziasztok! Érdeklődnék, hogy meg tudnátok-e javítani nekem ezt az eszközt? – tette eléjük az adóvevőt. A két srác, aki a pultnál állt, alaposan szemügyre vette. Mintha még sosem láttak volna adóvevőt! Bár, ebben igazat kellett adnia nekik, elvégre nem erről a bolygóról való volt.

-    Hát, az az igazság, hogy még soha nem láttam ilyet – mondta a magasabbik srác néhány perc múlva. Egész jól nézett ki, állapította meg a lány. – Ha itthagyod néhány napra, akkor szétszereljük és meglátjuk, mit tehetünk vele.

-    Amúgy ne vedd tolakodásnak – szólt a másik is -, de honnét szerezted ezt? Maximum sci-fi filmekben találkozik az ember ehhez hasonló adóvevőkkel, mint ez…

-    Apám rendezőasszisztensként dolgozik. Épp a forgatás helyszínéről jöttem, úgyhogy hamar kéne! – füllentette.

-    Ah, értem – mondta a magas. – Mint mondtam, időre van szükségem, hogy megnézzem. Hagyd itt, írd fel a telefonszámodat, aztán hívlak, ha sikerült kezdenem vele valamit! – mosolygott. Igen, tényleg jól nézett ki.

-    Szó sem lehet róla! – szólalt meg hirtelen Myungsoo SoHee háta mögül. Észre sem vette, mikor került oda. – Ezeket kérnénk! – mutatott a mellette lévő kis halomra. SoHee arca eltorzult. Volt ott rádió, mobiltelefon, karóra, digitális óra, de még egy kisebb TV is. Ezt mindet neki kéne kifizetnie!? A fiú persze csak nézett a szokásos gúnyos, eltökélt arckifejezésével, mint aki tudja, hogy valami rosszat tesz, mégis szándékosan teszi azt.

-    Kártyával fizetnék! – fordult egy nagy sóhaj kíséretében az eladókhoz. Most megadó volt, nem akart itt jelenetet rendezni, de biztos volt benne, hogy Myungsoo még megfizet ezért.

Így esett, hogy SoHee több mint egy millió wont költött el kevesebb, mint fél nap alatt.