7. fejezet

Hűvös éjszaka borult a táborra. Az éj sötét volt és felhőtlen, teret adva a csillagok gyémántjaival átszőtt nagy égboltnak, hogy teljes pompájában ragyogjon. A táborban is viszonylag sötét volt, csak a néhol felállított kis tábortüzek és gyéren elhelyezett villanyoszlopok adtak némi világot, mintegy olcsó utánzataiként a fenti csodának. Lassan tíz óra körül járhatott az idő, az emberek azonban még javában talpon voltak. Kisebb csoportokba gyűlve ültek a tábortüzek körül és mulattak: vastag ruhába takarózva beszélgettek, hol hangosan, hol suttogva, nevetgéltek, és ettek-ittak. Ahogy egyre jobban érezték magukat, lassan félrekerültek a meleg ruhák. Volt még vissza némi idő takarodóig, igyekeztek minél inkább kihasználni szabadidejüket. Volt, aki bicskájával egy krumpli héját vakargatta, volt, aki azt bizonygatta, hogy otthon három szeretőt is tart a felesége mellett, voltak hitetlenkedve hallgatók és – tréfának tekintve az egészet – röhögcsélők, voltak, akik csak csendben ültek és hallgatták a többieket, volt, aki imádkozott magában és voltak, akik az éjszín kárpitot tanulmányozták csodáló tekintettel.

Egy fényes pont villant fel az égen, nagyobb, mint a csillagok többsége, és hullócsillag módjára suhant végig az égen. Ahogy egyre közelebb ért, lett egyre nagyobb is, mígnem nagyjából másfél méter átmérőjűre nőve a közelben a földbe csapódott. Beleremegett a föld, a fenyőfák, az egyszerű fa- és betonépületek; megrendült a tábortüzek lángja. Csend borult a tájra. Az emberek tekintetüket az ég, majd a becsapódás felé kapták, meglepettségükben és félelmükben elnémultak, arcuk elfehéredett, szájuk tátva maradt.

Egy perc, két perc, három perc. Az idő ugyanúgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. A távolban füst szállt fel, kis híján hallani lehetett a tűlevelek ropogását, de hamarosan az is elhalt. Nem történt semmi. A katonák megkönnyebbülve kaptak észhez.

-    Ez meg mi volt? Láttátok ti is? – kérdezgették egymást.

-    Én mondom nektek, ez a Tunguzka-rejtély kettő! – bizonygatta egy, a többiekhez képest alacsony, füstös képű férfi tudálékos hanggal. – A földönkívüliek visszatértek!

-    Én meg az orosz cár vagyok, mi? Ne szórakozz! Olyanok nincsenek! – felelte egy másik.

-    Bármi is legyen – nyelt nagyot egy harmadik, majd higgadtan folytatta: - Most először ellenőriznünk kell, minden rendben van-e a laborban és a fegyvertárban! Ha már volt annyi szerencsénk, hogy nem robbant ránk az egész atom-hóbelevanc, akkor biztosítsuk is, hogy nem fog ez történni! Egy másik csapat pedig jó lenne, ha megnézné, mi volt az, ami becsapódott! De csak semmi elkalandozás – közel a takarodó ideje!

Valószínűleg valami felsőbb fokozatú katona lehetett, mert a közelében ülő többiek mind haptákba vágták magukat, és szó nélkül engedelmeskedtek. A férfi, miután a többiek elvonultak teljesíteni a parancsát, továbbra is a becsapódás felé bámult. Fiatal volt még, koratavasszal töltötte be a harmincegyet, mégis már egy tucat ember felett döntött az egyik lehető legveszélyesebb táborhelyen a Szibériai fennsík nyugati szélén. Szép kis munka volt, az állandó veszélyeztetettségtől eltekintve nyugodt, eseménytelen – pont megfelelő ahhoz, hogy ne kelljen megerőltetnie magát. Ez az esemény azonban váratlanul érte.

Természetesen hallott már ő is a Kanszktól nem túl messze történt pusztításról a XX. század elején. Földönkívüliekben és egyéb természetfeletti dolgok létében nem hitt, sokkal valószínűbbnek tartotta azt a magyarázatot az akkori eseményekre, miszerint egy gömbvillám okozta a pusztítást. Még Tesla „csodafegyverének” is előbb tulajdonította volna a történteket, mint földönkívülieknek. Most valahogy mégis, egy pillanatig csupán, de megfordult a fejében, hogy az űrből érkezett valami. Legfeljebb egy kődarab, semmi más.

Viszonylag sokáig tartott, mire összeszedelőzködött az a maréknyi ember, akit maga mellé rendelve a becsapódáshoz kívánt vinni. Akarva-akaratlanul is elejtett néhány gúnyos megjegyzést azt látva, mennyire felszerelkeztek fegyverekkel, egy esetleges ufó-támadásra felkészülve. Ő maga csak egy Makarov-pisztolyt csúsztatott az övébe a biztonság kedvéért, majd ugyanolyan higgadtan indulást intett.

-    Hadnagy! Lisovskii hadnagy! Egy pillanatra jöjjön ide! – kiáltott a közelből egy katona.

-    Mi történt? – kérdezte Lisovskii.

-    Ezt látnia kell, uram! Valami ide tart a fák közül!

Lisovskii felvonta a szemöldökét, majd hitetlenkedve követte a másik férfit. Nem akart hinni a szemének. A fák árnyékából egy füstölgő alak tartott feléjük. Átlagos magasságú volt, vékony testalkatú, karjain szikár izmokkal. Nem járt egyenesen, lábait nehezen mozgatta, mintha ólomsúlyúak lettek volna, andalogva közeledett feléjük. A lámpások világa acélos fénnyel verődött vissza bőréről, mintha tiszta fém borította volna minden tagját.

A hadnagy mögött felsorakozó katonák közben felhúzták fegyvereiket. A meglepetés ereje elég nagy volt még, de nem eléggé nagy ahhoz, hogy ne álljanak lövéskészenlétben. Elég lett volna egyetlen hirtelen mozdulat a közeledő alaktól, máris golyók tucatjait kapta volna testébe – feltéve, ha azok képesek lettek volna áthatolni acélszerű bőrén.

Lisovskii összehúzott szemekkel meredt egy ideig felé. Elegendő lett volna egy apró karmozdulat, és parancsára az összes katona tüzet nyitott volna. Nem tett semmit, csak nézte, ahogy közelít a teremtmény. Az lépett egyet és még egyet, a lendülete egyre inkább alábbhagyott, lábai majd’ összecsuklottak, ahányszor áthelyeződött a testsúlya. Végül néhány kínosan hosszú, feszült, néma perc után az alak összeesett, nagyjából harminc méterre tőlük. Nagyot csattant a földön – a katonák kis híján elsütötték a pisztolyaikat.

-    Eresszétek le a fegyvert! – parancsolt rájuk. Kíváncsiságtól égve, mégis felettébb körültekintően közelebb lépett az alakhoz.

-    Hadnagy, legyen óvatos! – szólt valaki a háta mögül, de nem figyelt rá. Vére hangosan dübörgött a fülében. Izgatott lett, kimondhatatlanul izgatott, és égett a vágytól, hogy megtudja, mi került a szeme elé. Soha nem hitt természetfeletti jelenségekben, most azonban egyszeriben, mintha mindig is hőn áhítozott volna az ilyen dolgok iránt, nem érzett mást, csak a visszafoghatatlan kíváncsiságot. Bízott benne, hogy az alak nem halt meg – bár, ellenkező esetben is fel tudták volna használni -, és remélte, hogy ez nem csak egy vicc.

Leguggolt a fekvő test mellé, hogy jobban szemügyre vehesse. Bőre egy ideig még olyan volt, mint a legkeményebb acél, de a szeme előtt puhult meg, vált először olyanná, mint a vaj, majd folyt szét végül a testéről és szívódott fel a talajba egy pillanat alatt, mintha ott sem lett volna. Lisovskii csodálkozva nézte végig a folyamatot. Amint eltűnt a fém, egy most már teljesen emberi alak, egy férfi jelent meg alatta. Világos bőre volt és sötét haja, arcvonásai alapján nem lehetett több huszonnégy évesnél. Két ujját a nyaki ütőeréhez érintette. Elégedett mosoly szaladt végig az arcán. Életben volt.

A hűs tengeri levegő frissítően hatott Sungjongra. Fél éve járhatott legutóbb tengerparton, amikor feltöltötte a medálját. Vízhasználó lévén igényelte volna, hogy hosszabb ideig nagy kiterjedésű víztömeg mellett legyen, de a 61-esben kötelező szolgálat a legkevésbé sem engedett vágyainak. Ez volt a legrosszabb – kétévente kénytelen volt teljes hat hónapot eltölteni a sivatag közepén, ahol még mosdóvízre is csak hetente telt. Utálta, de kénytelen volt tűrni.

Még mindig a kis teraszon üldögélt, ahová először érkezett. Nemrég múlhatott el dél; a nap magasan járt az égen, a levegő meleg volt, melyet a tengeri légáramlatok hűvöse tökéletesen kompenzált. Amióta felébredt, nem mozdult el a helyéről. Az emberek jöttek-mentek körülötte, ügyet sem vetve rá, ahogy ott kuporgott a korlátnál. Jobb is volt, így zavartalanul tudott koncentrálni a feladatára.

Gondolatolvasó képességét a tenger segítségével óriási körben kiterjesztette, és állandó jeleket küldött minden irányba. Ha valamelyik csapattársa a közelben van, képes lesz meghallani a gondolatait és Sungjong is üzenhet nekik. Persze mindez sokkalta egyszerűbb lett volna, ha tisztának születik, akkor nem kellett volna ilyen erősen koncentrálnia és sokkal nagyobb körben használhatta volna erejét. Néha lehunyta a szemét, hallgatta a hullámok, a fodrozódó víz üzenetét. Képes volt látni az óceán kiterjedését is, torkolatokon úszott fel kontinensek belsejébe és sebes vizű folyókat követett, ahogy azok erdőkön és emberi településeken haladtak át. A bolygó elég nagy szeletét átjárta csak az áramlatok segítségével. Idővel kirajzolódott előtte egy térkép és átfutott rajta a felismerés: a Földön van.

Már korábban is nagy érdeklődéssel fordult a bolygó felé, tudván, milyen hatalmas kiterjedésű óceánok és tengerek találhatók rajta. Ha a Föld egész vízmennyiségét összeraknánk is nagyobb bolygót kapnánk, mint amekkora Usquam volt. Usquam nagy része sivatagos volt, egyedül a protektorátusok lakott területein kígyóztak természetes, de leginkább mesterséges folyók, és ezeket övezték zöld területek. A Tűzhasználók imádták a helyet, a Föld-, Fa- és Vízhasználók már kevésbé voltak vele megelégedve.

Sungjong hirtelen remegni kezdett, agyát különböző akaratok és szándékok képei borították el. Voltak közöttük egyszerűek is, mint a mosdóba menni vagy enni valamit, de komolyabb és egyenesen szörnyűbb gondolatok is megjelentek a fejében, ártó szándékok és gyilkolási vágy. Elengedte a gondolatokat, erejét egy pillanat alatt elzárta, és felnyitotta a szemét. Rengeteg ember volt a hajón, akik – az emberi természetből adódóan – folyton gondolkodtak. Bár a nyelvüket nem értette, így a gondolatokat sem, sokkal inkább csak a szándékaik jelentek meg előtte. Ahhoz, hogy megtalálja a többieket, hatalmas körben kellett éreznie minden lény szándékát. Nehezére esett kiszűrni őket, legfőképp azokét, akik itt voltak a közelében. Időnként elhatalmasodtak rajta - ilyenkor kénytelen volt alábbhagyni a keresést és pihenni egy kicsit.

Felnyitotta a szemét. Az erős napfény bántotta látószerveit, eltartott egy ideig, mire hozzászokott. Oldalra nézett. Szemei egy pillanatra elkerekedtek ámulatában. Megrázta magát, aztán visszafordult a nyílt víz felé. Egy lány ült mellette. Valamivel fiatalabbnak tűnt nála, napbarnított bőre, sötétbarna haja és ugyancsak barna szemei voltak. Ott kuporgott mellette már ki tudja, mióta. Ölében egy füzet volt, kezében pedig ceruza. Amikor ránézett, a lány egy pillanatra magához szorította a füzetet. Később látta a szeme sarkából, hogy újra előreengedi, ahogy Sungjong is félrenéz.

Megpróbálta újra kiterjeszteni a gondolatait, de hirtelen mintha felerősödtek volna körülötte a hangok és érzelmek, egyszeriben ordibáltak a fejében, úgyhogy kénytelen volt leállni. Várnom kell még. Ismét a lány felé nézett. Határozottan csodálatot és vonzódást érzett az irányából. Sungjong összehúzta szemét.

-    Ne is törődj velem! – mondta a lány. – Folytasd csak, amit eddig is csináltál! – Aztán bizonytalanul hozzátette: - Nem zavarlak, igaz?

A fiú nem értette a nyelvet, amin a lány beszélt. Mindössze bólintott egyet és visszafordult az óceán felé. Néhány másodperc múlva viszont ismét a lányra nézett. A füzetre mutatott, mire a lány megrázta a fejét.

-    Még nincs kész, nem nézheted meg! – ellenkezett. Sungjong újra használta az erejét, de csak olyan mennyiségben, hogy a lány szándékait ki tudja fürkészni. – Amúgy, Serah vagyok! – nyújtotta a kezét a fiúnak. Sungjong meghajtotta a fejét, majd ő is bemutatkozott.

-    De furcsa neved van – nevetett a lány. – Hogy lehet, hogy eddig még nem láttalak a hajón? Ha tudtam volna, hogy van itt egy olyan valaki, mint te… - Az ajkába harapott. Sungjong érezte, milyen kínosan érzi magát a lány, de az okát nem sikerült megértenie.

-    Nem gond, ha itt maradok melletted, igaz? – mosolygott úgy, ahogy azt Sungjong még soha nem látta korábban. – Úgy látom, nem érted, amit mondok… - sóhajtott. – Hova valósi vagy? A szemed alapján ázsiainak tűnsz. Kína? Japán? Esetleg… Korea? Mindegy, ne is törődj velem! Folytasd csak, amit eddig csináltál! – intett és ismét nekikezdett a rajzolásnak.

Sungjong várt még néhány percig, aztán sikerült megint kiterjesztenie a gondolatait, a koncentrációja viszont nem volt tökéletes. Rajta tartotta a figyelmét a lányon is. Soha nem látott még ilyen lányt, mint Serah. Usquamon ritkán jártak ki a hadsereg kerítésein kívülre, a civil lakossággal szinte nem is érintkeztek. Egyedül akkor volt rá esély, ha valamelyik másik bolygón volt küldetésük. A női katonák persze mind kemények és gyakran mogorvák is voltak, erősnek akartak tűnni a férfiak előtt. Ez a lány azonban valóban lány, valóban nő volt: törékeny, kedves, mosolygós. Egyszeriben Sungjong ürességet érzett, mintha valami hiányozna az életéből.

Újabb hosszú órák teltek el az eredménytelen kereséssel. Lassacskán esteledett, Sungjong érezte, hogy szárazföldhöz közelítenek. Serah egész nap el sem mozdult mellőle. Egy ideig a füzetét nézte, de szemei gyakran időztek Sungjongon is, és sokszor nézett el a távolba, mintha azt a pontot kereste volna, amit a fiú is nézett.

Az ég már vöröses-narancssárgás árnyalatokban tündökölt, amikor újfent szünetet tartott. Serahra nézett. A lány viszonozta a pillantását, arcán bárgyú mosoly jelent meg. Sungjong ismét a füzetre mutatott.

-    Muszáj megmutatnom? – kérdezte a lány, de Sungjong tudta, hogy valójában meg akarta mutatni neki. Nagy sóhajjal, megadóan fordította aztán mégis a papírköteget a fiú felé. Egy pillanatra elállt a lélegzete. Egy rajz volt, ami őt ábrázolta tökéletes pontossággal, körülötte a napfényben csillogó tenger terült el. Elképesztő munka volt. Sungjong elismerően mosolygott a lányra, amibe az egy kicsit belepirult.

-    Gondolom, ez azt jelenti, tetszik… - Tekintetét a padlóra fordította. Sóhajtott egy nagyot. – Serah, gratulálok… egy pillanat alatt sikerült megtetszenie egy olyan fiúnak, akivel még kommunikálni sem tudsz… csakis neked lehet ilyen szerencséd! – mondta ki hangosan a gondolatait. Valószínűleg azért tette, mert meg volt róla győződve, hogy Sungjong úgysem érti. Ez igaz is volt, azt leszámítva, hogy a fiú érezte az érzéseit és hangulatingadozásait. Tudta, hogy a lány azóta vonzódik hozzá, amióta csak megpillantotta. Kevesebb, mint egy nap – ez lenne a szerelem első látásra?

-    Holnap… holnap kikötünk Dakarban. Lenne kedved… lenne kedved velem szétnézni a városban? – Sungjong elgondolkodott. Sejtette, hogy hamarosan kikötnek valahol, de azt még nem gondolta át, ez jó-e vagy rossz. Ha kikötnek, leszállhat a hajóról és szétnézhet a környéken. Viszont, a közelben alig érzett vizet, ami csak valami sivatagos helyre utalhatott. A sivatagokat utálta.

Végül megrázta a fejét. Úgy döntött, a hajón kell maradnia és addig is próbálkoznia, hátha sikerül találnia valamit. A lány elcsüggedt, mégis mosollyal az arcán köszönt el Sungjongtól. A fiú kicsit kételkedett abban, hogy jól döntött-e, de végtére is nem játszadozni jött ide, komoly feladata volt: meg kellett találnia a többieket, vagy legalább egy módot, amivel hazajuthat a saját bolygójára.

A gondolatai megakadtak egy pillanatra. Miért is akarna visszamenni? Itt sokkal több víz volt és kedves emberek is, akiknek a nyelvét viszonylag hamar képes lett volna elsajátítani. Lehet, hogy senki nem tudott róla, hogy Sungjong a Földön volt – lehet, soha nem is kerestették volna a bolygójáról. Ki volt ő, hogy kerestették volna?!

Ismét érezte azt a hiányt belül. Más volt ez a bolygó, mint az övé, alapjaiban más. Mégis, bármennyire is erős volt egy pillanatig a kísértés, a felelősségérzete felülkerekedett. Még azt sem tudta, egyáltalán miért volt a Földön. Nem túl természetes körülmények között kerülhetett ide, hogyha nem emlékezett rá. Felidézte a pillanatot, a zuhanás érzését, amikor ég és föld, menny és pokol, élet és halál, hirtelen minden egybemosódott előtte. Az égető fájdalom, a kemény becsapódás. Teljesen biztos volt benne, hogy valahonnét az űrből hullott alá. De mégis mi történhetett? Mit kereshetett a Földnél, a hatalmas világegyetem egy másik zugában?

Döntésre jutott: második legfontosabb feladata az lesz, hogy visszaemlékezzen rá, mégis mi történt, mielőtt feleszmélt volna a végtelen óceán közepén.

Woohyun egyik tagját sem érezte, amikor magához tért. Hideg volt és sötét, szinte mindene szétfagyott. Megemelte a kezét, hogy a takarója után nyúljon, mozdulatát lánccsörgés kísérte. Ekkor döbbent rá, hogy valami nem stimmel. Egy hirtelen mozdulattal felült. Utólag belátta, hogy ez nem volt túl jó ötlet: a szokásos szédülés mellett most úgy érezte, mintha fejbe vágták volna, szinte minden porcikája lüktetett a hol tompa, hol éles fájdalomtól.

A sötétség és csend körülölelte Woohyunt, ahogy ott ült, a kétségbeesés és félelem párosa közeledett felé minden sarokból. Nagyot nyelt, hogy összeszedje magát, és felállt fekvőhelyéről. Apró szobájának, nem is, cellájának, csupán egyetlen kicsi, ráccsal elzárt ablaka volt. A beszivárgó holdfény megcsillant a végtagjait fogva tartó bilincseken. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, engedjen-e teret a benne gyülekező kétségbeesésnek és kezdje el őrjöngve verni a falakat, vagy pedig feküdjön vissza pihenni, hogy legalább a gyengeségét enyhíthesse egy kicsit. Végül ez utóbbi mellett döntött. Tulajdonképpen, az is elképzelhető volt, hogy csak álmodik – jobb, ha visszafekszik és elfelejti ezt a rémálmot.

Az elalvás mégsem ment olyan egyszerűen. Hosszú ideig csak feküdt és bámult felfelé a sötétségben, agya közben gondolatok ezreit ontotta. Elmosolyodott a tényen, hogy egy Fémhasználót láncra vertek. Könnyűszerrel ki tudta volna szabadítani magát kötelékeiből, mégsem tette. Egyes helyeken a hatékonyság fokozása érdekében varázsigéket is szőttek a bilincsekre, melyek szörnyű dolgokat művelhettek a szabadulni próbálóval. Mivel Woohyun egyelőre nem kívánt se megcsonkulni, se darabokra robbanni, inkább nem nyúlt a láncokhoz.

Csupán érzékszerveire és pillanatnyi benyomásaira támaszkodva próbálta meg kideríteni, hol is lehet. A levegő nehéz volt, kisebb erőfeszítést igényelt a belégzése, amiből arra következtetett, hogy egy eltérő légkörű bolygóra került. Bár csend volt, ahogy csukott szemmel csak a hallásra koncentrált, apró neszekre lett figyelmes. Tücskök ciripelése a távolban, lombok susogása, ahogy az éjszakai légmozgások bele-belekapnak, olcsó villanykörte sercegése. Az éjszaka hangjaiba kavicsok ropogása vegyült – valaki mozgott kint. Egyenletes, kimért lépések – éjjeli járőrözés. Ha jól saccolta, ketten lehettek az őrök.

Nem tudta elképzelni, hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe. Vajon az I többi tagja is itt volt valahol? Egyáltalán hogy tudták őt, az egyik legjobb elitkatonát ilyen könnyen elkapni? Kerüljenek csak a kezei közé, és lidérces álmokat okoz nekik ébrenlétükben is!

Woohyun észre sem vette, mikor szundított el. Mire ismét magához tért, már szürkés fény áradt be az ablakon. A hideg továbbra sem enyhült. Még éjszaka sikerült találnia maga alatt valami pokrócot, amibe betekerte magát, de nem sokat ért – kicsi is volt és szakadt is. A sápadt fénynél szemügyre vette celláját. Dísztelen, kocka alakú szoba volt, egyik oldalát teljesen elfoglalta az ágynak kinevezett, falra erősített deszka, másik oldalán egy törött, háromlábú szék és egy rozoga asztalka állt, ami azt a hatást keltette, hogy elég egy ráhulló porszem és máris összerogyik. Az ablakkal szemközti falrészen volt egy ajtó, ezt leszámítva semmi.

Woohyun lassan felült. A kemény deszkán alvás még egy lapáttal rátett a hátában érzett fájdalomra. Hirtelen átfutott rajta egy félelemhullám és a nyakához kapott. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy medálja még megvolt. A szeme elé emelte. A kis üvegben egy drágakő alakú, belülről üreges fehér fémdarab lebegett, széleit már kikezdte a rozsda, azt leszámítva teljesen hibátlan volt. Legalább a tartalék miatt nem kell aggódnom.

Megint fel akart állni, amikor váratlanul hangokat hallott az ajtó túloldaláról. Nagyjából négyen közelíthettek, rá utaló jelek nélkül is tudta, legalább hármójuknál biztosan van fegyver. Szívesen visszafeküdt volna, hogy tettesse az alvást, de szeretett volna szemtől szembe találkozni fogvatartóival. Magabiztos arckifejezést öltött hát fel és a falnak dőlve, szemeivel kis híján lyukat égetve az ajtóba, várt.

Nem telt bele hosszú időbe, mire kivágódott az ajtó. Ahogy sejtette, három fegyveres férfi lépett be, közöttük a negyedik látszólag fegyvertelen volt, Woohyun mégis hamar kiszúrta az övébe dugott késeket. A férfi szigorúan végigmérte őt, majd tekintetét mélyen Woohyunéba fúrta. A fiú állta a pillantást - ez volt az első összecsapásuk. Végül a férfi volt az, aki feladóan félrenézett, mégis, ez a pillantása is diadalt sugallt. Egy-null neki.

A férfi megforgatta szemeit és közelebb lépett Woohyunhoz.

-    Hadnagy, legyen óvatos! Igaz, hogy nem evett semmit, de két napot teljes egészében átaludt. Nem tudhatjuk, mennyire van ereje teljében, ahogyan azt sem, mennyire veszélyes ránk nézve! – Woohyun egy szót sem értett az őr által elhadartakból, azt viszont átérezte, hogy bizonyos szinten félnek tőle. Féljetek is, egy pillanat alatt képes lennék – de elhessegette a gyilkos gondolatokat.

A férfi, aki valószínűleg a másik három felettese lehetett, ekkora már egészen közel volt hozzá, arcát kis híján teljesen Woohyunéba nyomva. Erősen kellett koncentrálnia, hogy ne ránduljon meg arca egyik pontja sem.

-    Szóval az égből estél közénk, Földönkívüli. Mi lenne benned olyan különleges? Mi az, amiben különbözöl tőlünk? – Aztán elnevette magát. Nevetésében volt valami megvető, valami eszelős kíváncsiság. Woohyun grimaszolt.

-    Ha halott lennél, már rég felboncoltalak volna!  - folytatta megkomolyodva. - De életben vagy. Még így is nagyon sok mindent tudnék tenni veled, hogy megtudjam, amit szeretnék, de szerencséd van, Földönkívüli! – Elfojtott magában egy mosolyt. – A feletteseim máris tudomást szereztek rólad. Más tervük van veled, amivel nem ellenkezhetek. De egy pillanatig se hidd azt, hogy ennyivel békén hagylak!

Egy újabb gunyoros mosoly után egy szempillantás alatt egy injekciós tűt kapott elő. Woohyun nyaka felé kívánt szúrni vele, de ő egy szempillantás alatt elkapta a karját. Szorosan, keményen tartotta, közben tekintetük újabb csatába kezdett. Végül dörrent egy fegyver és valami szúrós fúródott Woohyun nyakába a másik oldalról. Szorítása hamar engedett, ahogy a végtagjai elgyengültek, elérzéktelenedtek. Egy ideig még tisztán látott, de pillanatok alatt annyira elhagyta az ereje, hogy a szemét sem tudta nyitva tartani. Kettő-null a rohadéknak.