6. fejezet

Hoya mérhetetlen mennyiségű gyilkos szándékra ébredt. A szemét nem nyitotta ki egyből, elővigyázatosságból először még tettette, hogy nincs magánál és megpróbálta így felmérni helyzetét. Forró, fülledt levegő volt, a napsugarak nem érintették a bőrét. Tenyere alatt földet és száraz növényi hulladékot tapintott. Magasan a feje felettről madarak és talán majmok sipítozását és viháncolását lehetett hallani. Maga körül csendes, puha léptekkel körözött valami, alig ropogtak alatta a növények. Halk, visszafogott morgás, valószínűleg fenyegető vicsorgás kísérte.

Hoya óvatosan, lassan nyitotta fel szemeit. Rögtön szembetalálta magát támadójával, egy hatalmas, sárgabundájú, feketefoltos nagymacskával. Az állat óvatos léptekkel kerülgette. Hoya laposan oldalra nézett és felfedezett még egy másik példányt maga mögött. A két állat nem csupán rá, de egymásra is vicsorgott, valószínűleg hamarosan harcba szállnak egymással áldozatukért. A helyzet feszült volt, elég lett volna egyetlen óvatlan, hirtelen mozdulat a részéről és a két jaguár a feje felett csapott volna össze – hacsak nem rontottak volna neki két oldalról.

Gondolkodni kezdett, hogyan fordíthatná a javára a helyzetet. Lehetőleg el akarta kerülni, hogy bántania kelljen a két állatot – ehhez viszont mindenképpen egy jó tervre volt szüksége. Rettentően körültekintően, szemét le sem véve a jaguárokról, lassan térdre, majd pedig guggolásba küzdötte magát. Eddig minden rendben volt. Arcán és karjain izzadságcseppek gördültek végig.

Hoya, amíg farkasszemet nézett a jaguárokkal, megpróbálta kiolvasni szemükből a szándékaikat, megpróbálta kideríteni, mi az a pillanat, amire várnak, mi az a dolog, ami megfelelővé teszi a helyzetet a támadásra. Egyik kezét a talajra fektetve tartotta, másikkal pedig óvatosán bokájához nyúlt. A cipőjébe négy kisebb dobótőr és egy-egy nagyobb tőr volt elrejtve. A biztonság kedvéért kezébe vett két dobótőrt. Nagyokat nyelt, ideges volt, kívülről mégis teljesen nyugodtnak kellett látszódnia, fel kellett vennie az állatok ritmusát, de nem volt szabad gyengébbnek vagy rémültnek mutatkoznia. Tulajdonképpen nem is maguktól a jaguároktól félt, sem attól, hogy megtámadják, sokkal inkább tartott attól, hogy neki kell bántani őket.

Hirtelen lehullott valami egy hatalmas fáról az egyik jaguár háta mögött, és a száraz növényen reccsenve ért földet. A cérna elszakadt. Az eddig is ugrásra kész állatok egy pillanat alatt kilőtték magukat Hoya irányába, ő azonban elugrott közülük. A két ragadozó egymásnak ütközött és egymást kezdték el tépni, míg Hoya majom módjára elkapta az első útjába kerülő ágat és fellendítette magát a fölötte lévőre. Elégedetten nézett lefelé. Ha jól számolta, legalább harminc métert ugrott felfelé, és még további négyet, hogy erre az ágra érkezzen. Szép ugrás volt, de képtelen lett volna rá, ha nem lágyítja meg maga alatt a talajt úgy, hogy olyan legyen, mint egy katapult.

Kifújta magát és leült a legalább két láb széles ágra. Bár a jaguárok tudtak fára mászni, az egymással folytatott küzdelmük után egyik sem próbálkozna Hoya után jönni. Megmenekült. Most, hogy megpihenhetett, érezte csak meg a jobb oldalában és a medenceövének csontjaiban tomboló fájdalmat. Hangosan felnyögött. Hirtelen el sem tudta képzelni, hogy volt képes erre az ugrásra, amikor ekkora fájdalmai voltak. A csontjaiból érződő kínokon felül még a feje is nyilallt és szédült, látása homályosult, karjának és mellkasának több részéről is égető fájdalmat érzett. Vett még egy nagy levegőt, aztán elsötétült előtte a világ.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire ismét magához tért. Ugyanolyan volt a környezete, mint amikor elájult, szóval legalább egy teljes napot átaludt. Fájdalmai szinte teljesen elmúltak ekkorra. Megmozgatta végtagjait és minden remekül működött. A feje fájt még valamennyire, illetve az égési sérülései maradtak még meg, de fájdalmat nem érzett. Nagy nehezen felült és nekitámaszkodott a hatalmas fa törzsének. Egészen jó helye volt itt fent, de nem maradhatott itt örökre.

A szeme elé emelte a nyakában hordott medálját. Az üvegcse aljában kiváló minőségű, vékony földréteg volt, melyből egy apró zöld növényke emelkedett ki. A növény kis híján teljesen száraz volt már, a levelei mind a földet borították. Hamarosan kimerül, gondolta Hoya.

Következő lépésként a karján lévő adóvevőhöz nyúlt. Az, bár eléggé rossz állapotban volt, még működött, bár a hang eléggé recsegett és nem volt elég ereje ahhoz, hogy másik bolygó frekvenciájára kapcsolódjon. Csak reménykedni tudott benne, hogy a csapatából itt van még valaki valahol a közelben.

Összegezte tehát a helyzetét: itt volt egyedül a dzsungel közepén félig-meddig meggyógyult sérülésekkel. Arra nem emlékezett, hogy került ide, vagy hogy egyedül volt-e egyáltalán. Még azt sem tudta, melyik bolygón van – bár sejtette, hogy nem Usquamon, ott nem voltak ekkora kiterjedésű esőerdők. Az adóvevője többé-kevésbé működött, az energiatartaléka pedig bármelyik pillanatban kimerülhetett.

Legelőször a forrást kellett megtalálnia, hogy feléleszthesse a növénykéjét. Bár előnyére szolgált, hogy egy esőerdőben volt, így Földhasználó lévén nagy mennyiségű természetes energiához juthatott, mégsem volt megnyugtató a helyzet. Segítséget kell találnod!

Óvatosan felegyenesedett és elkezdett felfelé mászni a fán, mígnem ki nem bukkant a hatalmas koronaszint felett. Szétnézett a környéken. Az óriási fák olyan sűrűn álltak egymás mellett, hogy ötven-hatvan méteres magasságban, hacsak nem még feljebb, lombkoronáik összefüggő réteget alkottak. Nem messze tőle egy széles, bő vizű folyó kanyargott. Kelet felé a távolban, épphogy csak ellátott odáig, mintha tornyokon csillant volna a nap fénye – emberi település, egy város nyomai.

Egy darabig gyönyörködött a látványban, majd lépésre szánta el magát. Csak reménykedni tudott benne, hogy valahol a környéken van a Földhasználók forrása. Annak megtalálása mindenképp fel fogja emészteni minden maradék energiáját.

Összpontosított, magához szólította az összes erőt, ami még megmaradt benne, majd egy hatalmas lökéssel szabadjára engedte az egészet. A természetes energiák felerősítették a hullámot, mely végigsöpört szinte az egész esőerdőn. Nagyobb sugarú kört sikerült létrehoznia, mint gondolta volna. Nem telt bele túl sok időbe, mire a városhoz képest pont ellentétes irányba egy nagy, zöldes-fehéres kavargó energiacsóva csapott a magasba. Hoyán megkönnyebbülés futott végig. A forrás itt volt! Legalább négy napnyi járóútra, de itt volt! Reménye újult erővel csillant fel. Csak állt a fa tetején még egy darabig és a forrás irányába meredt. Egészen addig nézte, addig számolgatta a távolságot, memorizálta az irányt és elemezgette az utat, mígnem az végül kihunyt és nem maradt hátra más, csak az energiák kavargó örvénye.

Sunggyu lassan nyitotta ki a szemeit, majd óvatosan felült, hogy körülnézhessen. Valószínűleg egy kórházban lehetett. A falak piszkosfehérek voltak, maga a kórterem pedig szegényesen volt berendezve. A jobbján lévő ablakból meleg napsugarak áradtak be.

Kifejezetten jobban érezte magát. Szerencsére sikerült megtartania magát a lezuhanáskor, így töréseket nem szenvedett. A többi sérülését – nagyrészt égések, illetve a bal karján a lézerfegyver találata – ellátták, jobb kézfejébe infúziót csatlakoztattak. A feje fájt még valamennyire, a karja lüktetett, de azt leszámítva jól volt.

Következő lépésként tudatosult benne, hogy kórházi hálóinget visel. A ruháinak, fegyvereinek nyoma sem volt. Akkor fogta el igazán a kétségbeesés, amikor a nyakához kapva a medálja sem volt meg. Egy pillanat alatt kiugrott az ágyból és kitépte karjából a tűt. Már készült volna feltépni az ajtót, amikor az váratlanul kinyílt előtte. Egy magas, sötét bőrű és sötét hajú ember állta az útját. Ismerősnek tűnt.

-    Hohó, mi folyik itt? Azt hittem, még nem kelhetsz ki! – mondta meglepetten. Sunggyu összehúzta a szemét. Egy szót sem értett.

A férfi arcán átfutott egy mosolyszerűség, majd visszatessékelte Sunggyut az ágyba, ő pedig hagyta magát. Látszólag a férfi kommunikálni szeretett volna vele, folyamatosan beszélt valamit, de hiába. A csudába is az értőkkel és a beszélőkkel! Legalább egy intergalaktikus tolmácsról gondoskodhattak volna!

Néhány kínos próbálkozással eltelt perc után a férfi végül nagyot sóhajtva felállt, és kiment a teremből. Sunggyu továbbra is értetlenül meredt hol maga elé, hol az ajtó felé. Nagyon hamar ki kell találnia, mi történt, még mielőtt valami komoly bajba kerül!

Nem telt bele sok időbe, mire a férfi visszatért, kezében egy füzettel, jobbján pedig egy fehér ruhás nővel. A nő odasétált az ágya mellé, megtapogatta a homlokát, a pulzusát, aztán visszaszúrta az infúzió tűjét a kezébe. Nem tűnt túl boldognak, valamit motyogott is az orra alatt, majd dolgát végezve távozott. A férfi ekkor fordult vissza felé.

-    A nevem Dewan – mutatott magára. A szavakat szépen, érthetően artikulálta, Sunggyunak mégsem mondott semmit. – Dewan – ismételte. Aha, szóval ez a neve!

-    Kim Sunggyu! – mutatkozott be ő is. Dewan zavart kifejezést öltött, valószínűleg furcsának találta a kiejtését. Nem csoda, az ő nyelvükön biztosan valahogy másképp kellett volna ejtenie a nevét. Egyelőre viszont be kellett érnie ezzel.

Dewan maga elé vette a füzetet, rajzolni kezdett bele, és a kész művet Sunggyu felé fordította. Valami égből hulló csóvát akart ábrázolni, ami a fák közé esik. Közben a csóva kiindulópontja felé mutogatott és kérdőjeleket rajzolt. Sunggyu csak megvonta a vállát. Persze, ha tudná, hogy került ide, talán már ő is tudott volna kezdeni valamit a helyzettel.

A férfi átnyújtotta Sunggyunak a füzetet, mire ő is rajzolni kezdett. Rajzolt egy üres krumplit, ami egy bolygó akart lenni, és valami nyögdécselés és mutogatás révén sikerült megkérnie a férfit, hogy rajzolja be a bolygó sajátosságait. Hülyén érezte magát, mint valami kisgyerek, amiért rajzokkal és mutogatással próbálták megérteni egymást. Viszont ha bármit megtudhat ezzel a módszerrel, akkor már megérte a szenvedés.

Sunggyun átfutott a felismerés a kész rajz láttán. A Föld! Hirtelen, mintha látomása lett volna, jelent meg szemei előtt egy kép, ahogy egy űrhajó fedélzetéről szemléli a kis híján mesebeli bolygót.

Kezdett összeállni a fejében egy terv. Az egyetlen gond az volt, hogy segítségre volt hozzá szüksége. Dewan igencsak segítőkésznek mutatkozott, de nem volt biztos, hogy ilyen is marad. Mindenesetre, meg kellett próbálnia.

Sunggyu ismét maga elé vette a füzetet. A bal alsó sarokba berajzolta a Föld egy apró szeletkéjét, míg a jobb felső sarokba egy kisebb kört, a saját bolygóját. Hol magára, hol pedig a körre mutatva próbálta elmagyarázni a férfinek, hogy vissza akar menni Usquamra, hogy neki vissza kell mennie oda. Végezetül lapozott egyet, és véletlenszerűen lerajzolt egy-két ruhadarabot, kést és a medálját. Dewan az állát vakarta, majd ismét kiment a szobából.

Sunggyu nagyot sóhajtva dőlt hátra. A kis infúziós zsákocskára nézett. Már nem volt benne sok, fél órán belül biztosan kiürül. A plafont nézte és gondolkodott. Bízott benne, hogy a férfi éppen a holmiját próbálja meg felkutatni. Ha mást nem is, de legalább a medálját meg kellett találnia. Bár, Léghasználó lévén mindig volt levegő, amit hasznosíthatott, de nagyrészt túl mocskos volt. A Léghasználók hasonlóan működtek, mint a légzőszervek: csak az oxigént tudták hasznosítani. Az üvegcséjükben állandóan tartottak maguknál tiszta oxigént, ami megkönnyítette a dolgukat. Ha a légköri, szabad levegőt akarták felhasználni, ahhoz előbb szét kellett bontaniuk és kiszűrniük az oxigént. Igen időigényes munka tudott ez lenni, tekintve a magas nitrogén- és különféle szennyezőanyag-tartalmat. Természetesen a tapasztaltabb, képzettebb léghasználók képesek voltak erre másodpercek alatt, mégis, ha tehették, inkább nem bajlódtak vele.

Sunggyu kis híján elaludt, mire ismét nyílt az ajtó. Dewan lépett be, kezében egy kis csomagocskával. Sunggyu gondolkodás nélkül felpattant. A tű kiszakadt a kezéből, de nem érdekelte, az infúzió úgyis lecsepegett már. Szétbontotta a csomagot és a saját ruháit találta benne. A fegyverei hiányoztak. Hát persze, úgy tűnik, itt nem tolerálják, ha az ember több tucat tőrt tart a ruhájába rejtve! Egyedül a cipőjében talált néhányat. Ezek mesterien voltak elrejtve: a cipő belső oldalába kis zsebeket varrtak, amit csak az látott, aki tudta, hogy ott van, a fegyverekhez viszont könnyen hozzáférhetett a használója.

Addig dobálta a ruhákat, míg végre meg nem találta a medálját. Nagyot sóhajtva akasztotta vissza a nyakába. Most már minden rendben lesz. Egy hálás pillantást küldött a férfi felé, az azonban türelmetlenül nézett rá.

-    Ha már jól vagy, akkor találkoznod kell valakivel! – mondta. Hangja nem tűnt túl bíztatónak, úgyhogy Sunggyu megpróbálta a lehetetlent, és a hanghullámokat igyekezett a levegőben úgy formálni, hogy megértse. A „találkozni” szón kívül nem sikerült mást felfognia.

Néhanapján átkozta magát, amiért nem tisztaként született. A tiszták képesek voltak sokkal jobban uralni az elemüket, sokkal különlegesebb képességekkel rendelkeztek, és nem utolsósorban, sokkal erősebbek voltak a félvéreknél. Ha egy hang típusú képességgel rendelkező tiszta lett volna, egy pillanatig sem okozott volna neki gondot az idegen nyelvek megértése, még úgy sem, hogy nem volt se értő, se beszélő. Az ő képessége azonban a láthatatlanság volt, kisebb-nagyobb erőfeszítésekkel dolgokat is láthatatlanná tudott tenni, így nem is csoda, hogy a hanghullámokkal esetlenül bánt.

Persze a tiszták nagyon ritkák voltak. Usquam seregében az első hét legelitebb elitosztag – B, C, D, E, F, G, H – elemek alapján a tisztákból állt. A legtöbben a Földhasználók voltak (C elit), de ez is csak 20 főt jelentett. A tiszta elitek átlagos tagszáma 12 volt.

A hét tiszta elit után következett rangsorban és elismerésben az I elit, az ő csapatuk. Ez azért volt különleges, mert ide minden elemből vettek egy-egy embert, képességeik és képzettségük messze túlszárnyalta az átlagos félvérekét. És ennek a csapatnak volt a vezetője ő, Sunggyu.

Eszébe jutottak a csapattársai. Nem emlékezett még mindig, miért került ide, vagy hogy egyedül volt-e, de egy dologban biztos volt: megszegte a kötelességét, miszerint nem hagyhatja magára az osztagát és nem hagyhatja el a 61-est, amíg tart a szolgálati idejük. Valószínűleg mire visszatér Usquamra, már elő fogják készíteni a büntetést számára, de ő akkor is elébe megy majd a dolgoknak, és még mielőtt bárki ráparancsolna, saját felelősségéből és döntéséből fog lemondani kapitányi tisztségéről.

SoHee még mindig mérges volt, amikor az utcán sétáltak, bár a friss levegő némileg lehűtötte. Tudta, végig tudta, hogy ez lesz, mert, jöjjön akármilyen bolygóról, a férfi mindig férfi marad. Ő volt a hülye, amiért belement a játékba.

Kellemes nyári délelőtti idő volt, de ahogy egyre jobban közeledett a dél, kezdett egyre inkább elhatalmasodni a forróság. SoHee egy lenge kék szoknyát vett fel egy ugyancsak lenge, bézsszínű, kékpöttyös, rövid ujjú felsővel. Jól esett, ahogy a lágy szellő átfújt a ruháin. A nap hamarosan a szemébe sütött, úgyhogy elővette napszemüvegét. Nem is baj, legalább annyival kevesebb látszott durcás arcából.

Myungsoo nyugodtan, csendesen lépdelt mellette. Bár fejével végig előre nézett, szeme sarkából körültekintően, mégis kíváncsian fürkészte a környezetet. SoHee elgondolkodott, vajon mennyire lehetnek mások a városok Myungsoo otthonában.

A kijutást szerencsére zökkenőmentesen megoldották. A család megkönnyebbült, amikor SoHee végre három nap után ismét kitette a lábát a szobájából. Myungsoo az ablakon keresztül távozott, mint egy, a kerten átfutó erősebb széllökés, szaladt át a házat övező parkon és egy szempillantás alatt átmászott a kerítésükön.

Felszálltak a buszra. Szombat délelőtthöz képest eléggé kevesen voltak. Sikerült találniuk egy kettes helyet – Myungsoo ült belülre, SoHee pedig kívülre. A fiú folyamatosan kifelé nézett az ablakon, arcán merengő kifejezéssel. Valahogy kellemesebb volt ez a néma Myungsoo, mint az, amelyik folyton parancsolgat és gúnyolódik.

Mivel a fiú kifelé nézett, nem vehette észre, mennyi figyelő, csodáló tekintet függött rajta. Az utasok nagyjából fele olyan szemmel nézett rá, mintha valami híresség; valaki, a szemnek elképesztően kellemes egyén üldögélne SoHee mellett. A lány ezzel szemben féltékeny és irigykedő tekinteteket kapott. Nem volt ismerőse a járaton, szóval, hogy egy picivel jobban érezze magát, fellengzős, lenéző pillantást küldött a bámészkodók felé, mellyel kinyilvánította: ne is álmodjatok róla, ő az enyém!

Nagyjából hét megállót mentek a busszal, majd leszálltak. SoHee megkönnyebbülten szippantott bele a levegőbe. Tényleg jobban érezte már magát, de továbbra sem szólt a fiúhoz. Indulni készült már, amikor az hirtelen megszólalt:

-    Még mindig mérges vagy rám a reggeliért. – Mondata inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

-    Csodálkozol? – vágta oda SoHee. – Tudod, ezen a bolygón nem szokás meglesni egymást fürdés közben!

L hallatott egy gúnyos nevetést, de aztán inkább hagyva az egészet, elindult előre. SoHeenek egy picit bűntudata támadt, de hamar elhessegette és inkább a feladatukra koncentrált.

Figyelembe véve, hogy a fiú még legalább négy napig itt lesz, muszáj volt valami ruhát szereznie számára. Kellemetlenül érezte volna magát, ha mindig JiHo ruháit kellett volna ráadnia, a saját ruhájában viszont nem lehetett mindig – SoHee előre számolt azokkal az eshetőségekkel, amikor ő elmegy valahová és a fiút is magával kell vinnie. Már egy ideiglenes személyazonosságon is dolgozott a számára: egy távoli unokatesó, aki külföldön tanul. Tökéletes!

A buszmegállótól nagyjából öt perces sétával elértek a plázához. Az épületbe belépve Myungsoo, közömbös arccal ugyan, de feltűnően körbetekintett.

-    Ez már kezd hasonlítani az otthoni épületekre! – jegyezte meg.

SoHee a mozgólépcsőhöz vezette. Az elektronikai boltok a földszinten voltak, a kedvenc férfiruha butikja viszont a másodikon. Természetesen oda mentek először, különben a fiú még ellenkezett volna.

Ahogy felértek, rögtön jobbra a második boltba tértek be. A fiú szeme egy pillanatra elkerekedett, aztán összeszűkült. Meglepte a fényesség, a rengeteg, művészien elrendezett ruhaállvány és a több helyen magasodó próbababa, de utána rögtön fel is ismerte, hogy becsapták. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, SoHee magyarázatba kezdett:

-    Mivel még sokáig itt fogsz maradni, gondoltam, veszek neked néhány ruhát, csakhogy ne a barátomét kelljen hordanod! Tekintsd amolyan szuvenírnek, vagy aminek akarod… - A fiú végül nem szólt semmit, csak összehúzott szemekkel nézett. – Hát, akkor lássunk neki!

A nap legjobb része, gondolta magában SoHee. Imádott vásárolni és érzéke is volt a divathoz. Kihívásnak tekintette, hogy megfelelően felöltöztesse Myungsoot; úgy érezte magát, mint egy stylist. Több felsőt is levett és Myungsoohoz próbálta – a méretét egy pillantással le tudta venni. A fiú némán követte, kivételesen hagyta, hogy a lány azt csináljon vele, amit csak akar, és ezért roppant hálás volt neki.

Végül egy nagy adag ruhával mentek a próbafülkéhez. SoHee egyesével megnézte az összes darabot, hol hangosan, hol magában véleményezve, majd kettő összeállításra szűkítette a kört: az egyik egy fakózöld nadrág volt egy fehér, mintás felsővel és fehér, vékony zakóval; a másik pedig egy sötétkék, szinte már fekete nadrágból, egy szintén fehér, vasalt mintás felsőből és egy, a nadrág színével megegyező kis mellénykéből állt. Myungsoo cipőt is kapott hozzájuk: előbbihez egy vékony, világos bokacipőt, a másikhoz egy fekete bakancsot. SoHee teljesen meg volt elégedve a munkájával.

Már dél is jócskán elmúlt, mire végeztek a ruhavásárlással. Visszamentek a földszintre, ahol SoHee vett mindkettejüknek egy kis harapnivalót, amivel letelepedtek a pláza közepén emelkedő szökőkút peremére.

-    Mhm, de jól esik! – harapott bele a lány a pizza szeletébe. – Ha ezt megettük, ígérem, már tényleg megnézzük az adóvevődet! – nyugtatta a fiút. Meglepő, de L egész idáig nem méltatlankodott. Talán így próbálta jóvátenni a reggeli baklövését? Ki tudja, mindenesetre jól esett.

Viszonylag sokáig piszmogtak a pizza szeletükkel, de továbbra is csendben ültek. SoHee az embereket pásztázta. Lehet, nem volt a legjobb ötlet a megszokott plázába jönni, túl nagy volt az esély arra, hogy ismerőssel találkozik. Igazából nem tudta pontosan, mi miatt aggódik, elvégre tökéletes magyarázata volt Myungsoot illetően. Mégsem örült volna annak, ha mondjuk jiHoval találkozott volna össze. Sajnos mégis megtörtént az, amit nem akart: felbukkant előttük az egyik csoporttársa, mellesleg pont egy olyan, akivel nem éppen volt jó viszonyban. SoHee próbált nem felé nézni, de az már észrevette és feléjük tartott.

-    Nahát, szia SoHee! – mondta tettetett kedvességgel, közben teljesen nyilvánvalóan Myungsoot bámulta. – Mi újság? Nem láttalak már egy ideje! Ki az új barátod? – tért végül a lényegre. Myungsoo, mintha meg sem hallotta volna, továbbra is a pizzájával volt elfoglalva. Valamit szedegetett róla, a kis válogatós.

-    Hmm, valóban. Ő Myungsoo, az unokatestvérem! Külföldön tanul, de most két hétig nálunk nyaral. – SoHee ahogy kimondta ezeket a szavakat, rögtön meg is bánta. Egy, nem kellett volna a fiú igazi nevét használnia; kettő, nem kellett volna ennyi információt kifecsegnie.

-    Szia Myungsoo! Én EunAh vagyok, örülök, hogy megismerhetlek! Remélem, találkozunk még! Jöttök jövő héten mindketten DoKyun grillpartijára? – SoHee szemével villámokat szórt a lányra.

-    Hogyne! – mondta ő is ugyanolyan tettetett kedvességgel, majd indulni akart, de a lába beleakadt a táskája pántjába és hirtelen elvesztette az egyensúlyát. A fején egy pillanat alatt átsuhant a kép, ahogy beleesik a szökőkútba és megszégyeníti magát az egész tömeg, de legfőképp EunAh előtt.

Egy pillanat volt csak az egész, de SoHee mégsem esett bele a vízbe. Lassan kinyitotta a félelmében összehúzott szemeit és ijedtséggel, meglepődéssel vegyes tekintettel meredt megmentőjére. Myungsoo, mint valami angyal, derengett előtte a tetőablakokon beáramló napfényben. Biztosan, mégis gyengéden tartotta egyik kezével a hátát, másikkal az egyik karját. Egyenesen a szemébe nézett, SoHee tekintete viszont összevissza vándorolt. Zavarban volt, úgy viselkedett, mint egy tapasztalatlan kislány, vagy egy apáca, aki a zárdából kilépve először találkozik férfivel. Hallotta EunAh elfojtott sikolyát, hallotta, hogy a tömeg nyüzsgése megszűnik egy pillanatra és mindenki rájuk figyel, Myungsoo viszont továbbra sem engedte el, továbbra is úgy tartotta a szökőkút vize felett lógva. De az is lehet, hogy csak neki tűnt hosszúnak ez a pillanat.

Myungsoo aztán visszahúzta a szilárd földre – nem visszarántotta, visszahúzta, már ezért is hálás volt.

-    B-bocásnat – nyögte a lány megszeppenve -, és köszönöm! – fordult megmentője felé. A csudába is, miért voltam zavarban?

Myungsoo közömbös arccal vállat vont, tekintetével türelmetlenül indulásra sarkallta. SoHee még egy utolsó álkedves mosollyal elköszönt EunAhtól, aztán, mintha mi sem történt volna, elindultak az elektronikai bolt felé.

Ahogy beértek, SoHee egyből a az eladókhoz ment segítséget kérni, Myungsoot teljesen magára hagyva. Az addig elnézelődött a boltban, fürkésző tekintettel nézegette a különböző árukat.

-    Sziasztok! Érdeklődnék, hogy meg tudnátok-e javítani nekem ezt az eszközt? – tette eléjük az adóvevőt. A két srác, aki a pultnál állt, alaposan szemügyre vette. Mintha még sosem láttak volna adóvevőt! Bár, ebben igazat kellett adnia nekik, elvégre nem erről a bolygóról való volt.

-    Hát, az az igazság, hogy még soha nem láttam ilyet – mondta a magasabbik srác néhány perc múlva. Egész jól nézett ki, állapította meg a lány. – Ha itthagyod néhány napra, akkor szétszereljük és meglátjuk, mit tehetünk vele.

-    Amúgy ne vedd tolakodásnak – szólt a másik is -, de honnét szerezted ezt? Maximum sci-fi filmekben találkozik az ember ehhez hasonló adóvevőkkel, mint ez…

-    Apám rendezőasszisztensként dolgozik. Épp a forgatás helyszínéről jöttem, úgyhogy hamar kéne! – füllentette.

-    Ah, értem – mondta a magas. – Mint mondtam, időre van szükségem, hogy megnézzem. Hagyd itt, írd fel a telefonszámodat, aztán hívlak, ha sikerült kezdenem vele valamit! – mosolygott. Igen, tényleg jól nézett ki.

-    Szó sem lehet róla! – szólalt meg hirtelen Myungsoo SoHee háta mögül. Észre sem vette, mikor került oda. – Ezeket kérnénk! – mutatott a mellette lévő kis halomra. SoHee arca eltorzult. Volt ott rádió, mobiltelefon, karóra, digitális óra, de még egy kisebb TV is. Ezt mindet neki kéne kifizetnie!? A fiú persze csak nézett a szokásos gúnyos, eltökélt arckifejezésével, mint aki tudja, hogy valami rosszat tesz, mégis szándékosan teszi azt.

-    Kártyával fizetnék! – fordult egy nagy sóhaj kíséretében az eladókhoz. Most megadó volt, nem akart itt jelenetet rendezni, de biztos volt benne, hogy Myungsoo még megfizet ezért.

Így esett, hogy SoHee több mint egy millió wont költött el kevesebb, mint fél nap alatt.