5. fejezet

Sungjong égető fájdalmat érzett, ahogy zuhant lefelé. Szemei csukva voltak, nem tudta pontosan, álmodik-e vagy ébren van. Olyan érzés volt, mintha egy tüzes lángcsóva lett volna – és ez épp eléggé kellemetlen érzés volt. Aztán hirtelen kitisztult minden, az égető fájdalom abbamaradt, tüdeje pedig mintha levegőt szippantott volna. Még mindig zuhant, belül már tudta, bármikor is ér véget az esés, ő egy vérfoltként fogja végezni.

Nem tudta mennyi idő telt el - olyan volt, mintha minden perc fele annyi idő alatt suhant volna el mellette -, mire végül becsapódott. Valami acélkeménységű dologgal érintkezett, a gerince, a vállcsontjai és a medencéje meg is érezték rendesen. A keménység azonban még egy másodpercig sem tartott, hirtelen minden kisimult alatta és ismét csak süllyedt lefelé. Látta, ahogy a napfény drágakőként csillogtatja a felszínt, látta a zavaros áramlatokat és a felfelé törő buborékokat is. Egyszeriben valami kimondhatatlan nyugalom kerítette hatalmába és hagyta, hogy süllyedjen lefelé.

Lélegzett - egy pillanatig sem okozott számára nehézséget a víz alatt lélegezni. A sós víz sem csípte sem a szemét, sem még friss sebeit. A víz, mintegy védelmezőleg burkot font teste köré, ezúttal akaratán kívül. Nem tellett bele sok időbe, mire emelkedni kezdett. Csak ment és ment fölfelé, míg végül a víz fuldokolva köpte a felszínre. Aztán megállt minden: nem süllyedt többé, de nem is emelkedett, egyhangúan lebegett a vízen. Körbenézés nélkül is érzékelte, hogy minden oldalról tenger veszi körül, nyoma sincs szárazföldnek. Furcsán otthonosnak találta a környezetet, holott nem volt se hal, se vízi emlős. Még csak azt sem tudta, éber-e vagy álmodik.

Karjai merőlegesen álltak testéhez képest, szemeit pedig az égre szegezte; úgy lebegett ott, akár egy hulla. Ki tudja, talán az is volt. Hosszú ideig hagyta, hogy az áramlások magukkal sodorják, közben az eget kémlelte. Figyelte a nappalok és éjszakák váltakozását, a csillagos ég apró gyémántjait, a felkelő és lemenő nap mennyei színkavalkádját és a délutáni égbolt egyhangú kékségét. A hullámok békés ringatása teljesen megnyugtatta, a szülői oltalmat ígérte neki.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire valami megváltozott. A víz egyenletes, barátságos lengése vadabbá, erősebbé vált, de még mindig messze volt a viharos tenger korbácsolásától. Sungjong erőtlen volt, most mégis, hosszú ideje először megemelte a fejét, hogy körülnézzen. Nem messze tőle egy hatalmas fehér hajó közeledett felé, éles orrával kettéhasítva az elé kerülő hullámokat. Ez volt az, ami megváltoztatta a gondolkodását is. Eddig tiszta volt a feje, nem érdekelte, ki vagy mi ő, csak lebegett itt, élet és halál peremén. Most azonban hirtelen tudatosult benne, hogy ő igenis egy legyengült, mégis élő ember, akinek vissza kell térnie a saját világába, a sajátjai közé. A vészesen közeledő hajó ezzel a lehetőséggel kecsegtetett.

Sungjong óvatosan megmozgatta tagjait, melyek elernyedtek a hosszú mozdulatlanság alatt, és hasra fordult. Kezével és lábával evickélni kezdett, hogy ne süllyedjen el, és így nézett szembe a hajóval. Az, mint valami tengeri óriás haladt el mellette, akkora hullámokat képezve, hogy Sungjongnak muszáj volt kicsit hátrébb úsznia. Megvárta, amíg teljes hosszában elhalad mellette az acélmonstrum, majd kilőtte magát. Gyenge volt, nem tudott olyan sebességgel úszni és akkorákat ugrani, mint ereje teljében, viszont a tömérdek mennyiségű víz kiegyenlítette a gyengeségét - nem okozott neki nagy erőfeszítést elemének irányítása még ebben az állapotban sem. Kicsit megtolta magát a víz segítségével, majd egy nagy hullámot formálva kiemelkedett a vízből. A felcsapó hullámot némileg megszilárdította, mígnem stabil, mégis nagy sebességgel előresikló lépcsőfokokat alkotott, melyeken nagyobb erőfeszítés nélkül a luxushajó legalsó nyitott emeletére érkezhetett.

Ha lett volna ideje átgondolni a dolgokat, biztosan követte volna egy ideig a hajót, míg le nem száll az est és az utasok nagy része el nem vonul, hogy észrevétlen a fedélzetre mászhasson. Most azonban semmi ilyenre nem gondolt, így egy pillanatig meglepte, hogy egy tucat rémült, meglepett szempárral találta szembe magát. Szerencséje volt, hogy nem voltak olyan sokan, így még időben vissza tudott hanyatlani, hogy az alatta lévő emelet ablakaiba kapaszkodhasson. Kényelmetlen és erőt igénylő formája volt ez az utazásnak, úgyhogy Sungjong kétségbeesetten várta, hogy letisztuljon a kis terasz, ahol először próbálkozott.

Csak az alkonnyal jött el a várva várt pillanat. Sungjong egészen addig, hosszú órákon keresztül lógott a hajó hátulján. Közben volt ideje összeszedni magát és a gondolatait is. Lassan kikristályosodtak előtte a múlt emlékei, de a zuhanás közvetlen előzményeit nem tudta felidézni. Biztosan átmeneti amnéziája van vagy valami hasonló a sokk miatt, döntötte el magában abban bízva, hogy idővel visszatér az emlékezete és arra is rájön, hogy hol a csudában lehet.

A víz hangjának és gondolatolvasó képességének segítségével sikerült kiszűrnie, mikor ürült ki a terasz. Valószínűleg vacsorázni vonultak az emberek, állapította meg magában és egy hullám segítségével fellőtte magát a padlóra. Kívül valóban nem volt már senki, de a szomszédos, üvegablakokkal ellátott étteremből simán észrevehették. Keresnie kellett valami búvóhelyet, ahol meghúzhatja magát, amíg ki nem kötnek valami orientáló pontnál vagy vissza nem térnek az emlékei. Eszébe jutottak csapattársai is, akiknek hollétéről semmit sem tudott. Vajon ők is jelen voltak a zuhanásnál és valahol a környéken pottyantak a tengerbe? Ez nem volt túlságosan kellemes lehetőség, tekintve, hogy Sungjong volt az egyetlen Vízhasználó a csapatukban, így a többiek akár meg is fulladhattak. Nem, erre gondolni sem akart. Egy lehetőségnek látta azt is, hogy a hajójuk szétrobbant, szétszórva őket az űr különféle pontjai felé. Az sem volt biztos, hogy mindnyájan belekerültek valamilyen bolygó gravitációs mezejébe. Ez a lehetőség is halállal végződött.

Sungjong úgy döntött, kikapcsolja a baljóslatú gondolatait és inkább a búvóhely keresésére koncentrál. Az egyetlen probléma az volt, hogy innét csak az étterembe nyíltak ajtók, másmerre nem tudott menni. Esetleg felugorhatott volna következő emeletre, de azt nem merte megkockáztatni, ugyanis fentről hangokat hallott. Felsóhajtott. Végül lekuporodott a terasz legárnyékosabb pontjára és szinte pillanatok alatt el is aludt. Viszonylag nyugodt volt, elvégre bárki utasnak nézhette őt is, a ruhájából már korábban kiszívta a nedvességet, tehát még vizesnek sem volt mondható. Nem aludt mélyen, mégis már ez a pici pihenés is megkönnyebbülést hozott számára.

Sungyeol Sorináék kopott asztalánál ült. Előtte az asztalon valami furcsa állagú, piros, darabos étel volt. A kislány bátorítóan mosolygott rá és minden pillantásával bíztatta, hogy egyen. Furcsának találta az ételt, nagyon furcsának, de már ki volt éhezve az emberi táplálékra, tehát végül nagyot nyelve kezébe vette a kanalat és belemerítette a tányérjába.

Közben folyamatosan gondolkodott, agya, mint valami őrült malom, hozta az újabb és újabb gondolatokat, melyek nem hagyták nyugodni a fiút. Leginkább Sorinán gondolkodott. A kislány azt mondta, a nagyszüleivel lakik ebben a házban, hétvégente pedig apukája is hazajön. Furcsa gondolat volt Sungyeol számára, hogy a lánynak voltak szülei, nagyszülei. Igaz, a két öreg beteg volt és Sungyeol, bár nem volt látó, kis híján ki tudta olvasni a szemükből, meddig húzzák még. Sajnálta a kislányt, bár tudta, ez az élet rendje. Talán mégis jobb, hogy nekik nincsenek szüleik, így az elvesztésükkel járó fájdalmat is elkerülik.

Az első falat után Sungyeol éhes oroszlánként vetette magát az ételre. Nagyon finom volt, nagyon finom! Nem is gondolta volna… Aztán hirtelen megállt. Mint egy villámcsapás, nyilallt fejébe valami elviselhetetlen fájdalom, és furcsa képek jelentek meg a szeme előtt, amiket egyelőre nem tudott hová rakni. Egy vadászgép, ami egy másikhoz kapcsolódik, majd mindketten egy harmadikba ütköznek és minden felrobban. Aztán egy emlékkép, vagy inkább álom, amikor Woohyunnal beszélget, és együtt üldöznek valamit. Végül pedig a zuhanás érzése, a tehetetlenség és a kibírhatatlan, égető fájdalom, mintha a bőr le akarna olvadni a testről. Sungyeol felkiáltott és a fejéhez kapta a kezét.

-    Jól vagy? – kérdezte Sorina ijedten. Egyszeriben eltűnt minden látomás Sungyeol fejéből, csak a felismerés halvány nyomai maradtak hátra.

-    Semmi bajom – felelt bizonytalanul a lánynak. Sorina visszafordult az ebédjéhez, szemeit viszont továbbra is gyanakodva a fiún tartotta.

Sungyeol még mindig nem tudta felfogni, hogyan érthetik meg egymást Sorinával, amikor senki más nem érti őt itt. Biztosan nem telepatikusan kommunikáltak, Sungyeol tisztán hallott minden kiejtett szót és biztos volt abban is, hogy az ő szája is mozog. Akkor csupán egyetlen lehetőség maradt. Otthon, Usquamon, ha egy másik bolygó nagykövete érkezett hozzájuk, mindig tolmácsokat használtak. Ezek a tolmácsok azonban különlegesek voltak: nem tanulták az idegen nyelveket, hanem természetüktől fogva értették és beszélték őket. Léghasználók voltak mindnyájan, bár a változatos képességek között igen ritka volt, ha valaki egyszerre volt értő és beszélő is. Ha a gyanúja helyes, és Sorina tényleg ezek közé tartozik, akkor bizony ő egy világtalan boszorkány!

Sungyeol a felismeréstől boldogabb sem lehetett volna. Kimondhatatlanul szerencsésnek érezte magát, amiért épp egy egyszerre értő és beszélő világtalan boszorkánnyal futott össze. Mindig is tudta, hogy a Földanya kegyes választottaival, most azonban meg is bizonyosodott róla.

Ez a felismerés egyszeriben sok mindent megvilágosított előtte. A varázstudók, a Földanya adományaival rendelkezők elviekben vonzzák egymást, kötelék van közöttük, ezért lehetett hát az, hogy a kislány megtalálta őt az erdőben és segített rajta. Sungyeol egy apa büszkeségével meredt a Sorinára, aki bár még mindig gyanakodva méregette, arcán mégis ott volt az a kimondhatatlanul édes, barátságos és ártatlan mosoly.

Sungyeol fejében elkezdtek összeállni a dolgok azzal kapcsolatban, mit is keres a Földön, mint ahogy azt Sorinától kiderítette. Eddigi gondolatait felváltotta a társaiért való aggódás. Bár csak fakó képeket látott, csak haloványan rémlett neki, de volt egy olyan érzése, hogy a három vadászgép közül valamelyiken a többiek is ott voltak. De ha mégsem lenne így, akkor is fel kellett vennie velük a kapcsolatot. Szerencséjére a karján még mindig ott volt az adóvevője, már csak az volt a kérdés, hogy túlélte-e a megérkezést.

-    A Földanya kegyelmére! – sóhajtott fel Sungyeol. Ha eddig bármikor kétségbe vonta volna istennőjük létét, hát most ezerszer megbánta. Az adóvevője ép volt, és működött!

Myungsoo elégedett volt meggyőzőerejével, még akár diplomatának is mehetett volna, gondolta magában. Sikerült meggyőznie SoHeet, hogy segítsen neki megjavítani az adóvevőjét, de még szállást és mindennapi ételt is kapott. Ennél jobb fogása nem is lehetett volna. A lány azonban kikötötte, hogy csakis holnap indul el bármilyen felfedezőútra is, tehát még egy éjszakát biztosan itt kellett töltenie.

SoHee nem lelkesedett a gondolatért, hogy egy szobában aludjon egy idegen fiúval, úgyhogy ráparancsolt Myungsoora, hogy a gardróbjában aludjon. A gardrób egy kicsi, szekrénynek mégis nagy szoba volt. Egyik oldalon tologatható állványokon lógtak a színes ruhák, másik oldalon pedig cipők és kiegészítők sorakoztak. Myungsoonak kis híján hányingere lett a lányos szoba láttán, de nem akart ellenkezni, nehogy a végén kint kelljen aludnia valahol.

SoHee dühösen csukta rá a gardrób ajtaját. Myungsoo felsóhajtott. Nem lesz sokkal kellemesebb itt aludni, mint kint lett volna, tekintve, hogy még ablak sem volt a termen. Hamarosan kinyílt az ajtó még egyszer és egy párna, valamint két takaró repült be rajta.

-    Jó éjszakát! – kiáltotta SoHee, és többet nem szólt hozzá.

Myungsoo nem akarta elhinni a lányt, de végülis hálás volt a párnáért és a takarókért. Bár biztonságban érezte magát a házban, azért mégis benne volt a hosszú éves gyakorlat, hogy bebiztosítsa alvóhelyét. A szoba közepén lett volna leginkább hely neki, de az túl feltűnő volt. Kicsit arrébb tolta hát a ruhás állványokat és a fal mellé terítette a takarókat. Miután végzett fekhelye elrendezésével, visszahúzta a ruhaállványt, és teljes takarásban volt. Két oldalról a fal védte, plusz az állvány betakarta. Bár ez számára is némi hátrányt jelentett, mégis tökéletes alvóhelynek tűnt. Ha esetleg valaki mégis megtámadná, könnyűszerrel képes lenne felmászni a falra. Elégedetten elmosolyodott, majd egy tőrt a feje mellé helyezve hamarosan el is aludt.

Legközelebb csak arra ébredt fel, hogy valaki felkapcsolja a lámpát. Teljesen elvesztette az időérzékét, amióta itt volt. A Földön valahogy más volt az idő, ennek tetejében még ablak sem volt a szobában, tehát éjjel-nappal teljes sötétség volt. A hirtelen támadt fény bántotta a szemét, úgyhogy kezével betakarta, de nem mozdult. Tudta, hogy SoHee jött be, ezért egy pillanatig sem aggódott. Ha esetleg mégsem ő lett volna, nos, elég jól elrejtette magát ahhoz, hogy ne vegyék észre.

-    Most meg hova tűnhetett? – hallotta a lány bizonytalan hangját. – Hahó, L, itt vagy még?

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve Myungsoo villámgyorsan kiugrott a rejtekhelyéről és a lány mögé állt. Az rémülten a mellkasához kapott, amikor észrevette őt.

-    Te jó ég, de megijesztettél! – mondta. – Remélem, jól aludtál – forgatta meg a szemeit.

-    Leszámítva, hogy kis híján megfulladtam, igen, nagyon jól – mosolygott Myungsoo, de hangjából érezhető volt az irónia. SoHee grimaszolt.

-    Most gyorsan összekészülök, aztán indulhatunk is – mondta, majd egy pillanatra megállt. Hezitált, mintha mondani akarna még valamit. – Hogyha találunk megfelelő alkatrészeket, nagyjából meddig tart, mire megjavítod az adóvevődet és eljönnek érted? – Myungsoo látta a lányon, hogy okosabb, mint amilyennek először gondolta. Nyilván elalvás előtt végig rajta gondolkodott, de úgy tűnik, átlátta a lényeget. Ennyit a diplomata képességeiről.

-    Az adóvevőt legfeljebb két napba telik megjavítanom. Ha rögtön felveszem a kapcsolatot a csapatom tagjaival… - Itt megállt, átgondolta a dolgot. Ha rögtön felveszi a kapcsolatot a többiekkel, azoknak akkor is időbe telik, mire eljöhetnek vagy elküldhetnek valakit érte. Jelenleg a kétévente kötelező fél éves szolgálatukat teljesítették a 61-esben, eközben külön engedély vagy nyomós ok nélkül nem hagyhatták el a börtön területét. Ezzel együtt merült fel a probléma is, hogy ő mit keresett a Földön, amikor a 61-esben kellett volna lennie. Amíg nem tudnak kielégítő magyarázattal szolgálni, senki sem jöhet el érte. Bárhogyan is nézte, legkevesebb egy hétbe telik, mire bárki is elhagyhatja a bolygót az ő érdekében.

-    Ha rögtön kapcsolatba lépek velük, legalább három nap, mire ideérnek – mondta végül.

-    Három nap? – kerekedtek el SoHee szemei.

-    Ya! Nem a szomszéd galaxisból jöttem! Az űrben hatalmas távolságok vannak, amiket nem lehet csak úgy áthidalni.

-    Ti nem használtok olyan kapukat, amik másik, távoli helyeken dobnak ki? – nézett rá értetlenül a lány. Persze, ha egy hetet mondott volna neki, a magyarázatába bele sem kellett volna mennie, úgysem értette volna meg.

-    Féregjáratnak hívják, de akkor is legalább három nap! – mondta Myungsoo erélyesen, és ezzel lezártnak tekintette a témát. SoHee motyogott valamit az orra alatt, amiből a fiú épp eleget hallott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.

-    Legyen – sóhajtott végül. – Akkor viszont, még mielőtt bárhová is mennénk, elmész és lezuhanyozol! – mondta parancsolóan.

-    Minek? – vonta fel Myungsoo a szemöldökét.

-    Mert büdös vagy! – vágta rá a lány ellenkezést nem tűrő hangon, és kiment a szobából intve, hogy a fiú kövesse. Myungsoo gyorsan megszagolta magát, de nem érzett semmi különöset. Végül vállat vont és követte a lányt. A szobába érve SoHee egy sötét nadrágot és egy fehér fölsőt nyomott a kezébe. Mindkettő férfiruha volt.

-    Ezeknek jóknak kell rád lenniük. Hasonló alkat vagy, mint JiHo…

-    Feketében nincs? A fehéret nem igazán szeretem! – kötekedett tovább. A lány csak egy csúnya pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Tagadhatatlanul mérges volt már Myungsoora. Neki azonban jól esett szívatni a lányt, bár fogalma sem volt, miért viselkedett így. Volt valami furcsa SoHeeben, ami miatt ő maga is furcsa lett. Rá kellett jönnie mihamarabb, mi az, mert még a végén veszélybe kerülhet.

SoHee óvatosan kilesett a folyosóra, majd átosontak a fürdőszobába. A fürdőszoba, de úgy összességében az egész ház eltért attól a standardtól, amihez Myungsoo hozzá volt szokva. A 61-esben, de még a laktanyájukban is mellőzték a luxust, holott az I volt az egyik legjobb csapat. Ebben a házban viszont minden kifinomult és szép volt, tiszta, aprólékosan és gondosan elrendezett díszítések, bútorok. Szinte az egész ház azt kiáltotta, hogy a lakói nem félnek szórni a pénzt.

A fürdőszoba tágas és világos volt – egy tetőablakon keresztül áradt be a reggeli napfény. A falakat és a padlót bézsszínű csempék borították, a bútorok pedig fehérek voltak. Szép volt, még Myungsoo is elismerte magában.

-    Húzd meg a kart ahhoz, hogy folyjon a víz. A kék hideg, a piros pedig meleg vizet jelent. Találsz ott belül egy fekete dobozos tusfürdőt, azt használhatod! Azt hiszem ennyi… kérlek, ne lopj el semmit és minden bútor maradjon a helyén! – Ezzel SoHee megfordult és ki akart menni a fürdőből.

-    Hova mész? – szólt utána Myungsoo.

-    Hogyhogy hova? Hagylak fürödni!

-    És mit gondolsz, mi lesz, ha valaki be akar jönni és engem talál itt? – vonta fel a szemöldökét. A lány egy pillanatig elgondolkozott.

-    Nem kérheted tőlem, hogy maradjak itt, amíg te fürdesz! – csattant fel végül. Myungsoo csak megvonta a vállát.

-    A te érdekedben mondtam!

Rögtön nekiállt vetkőzni, mindennemű szégyenérzet nélkül. SoHee kétségtelenül zavarban volt, de igazat adott a fiúnak. Végül fogta magát, leült a WC-re és a fürdőkád felé fordult, így pont háttal volt a fiúnak.

Myungsoo kiszedegette az összes ruhájába rejtett fegyverét, majd óvatosan megszabadult öltözetétől is. Vigyázva tette, mert bár már kis híján egy hét eltelt, mióta megérkezett, mégis, a zuhanás közben szerzett égési sérülései nem gyógyultak még meg. Aznap szerzett kisebb-nagyobb töréseket is, de hála gyors regenerálódásának, azok szinte rögtön helyreálltak. Miközben magára engedte a langyos vizet, kis híján felszisszent, ahogy az a sebeit érintette. Szemei elé emelte a nyakában hordott medált. Ez volt az egyetlen, amit soha nem vett le magáról, ez volt az ereje forrása.

A varázstudók mind egy-egy elem irányításának képességével születnek, illetve egy, az adott elem természetének megfelelő képességgel. Az elemeket azonban nem tudták szabadon irányítani, csakis akkor használhatták, ha rendelkezésükre állt legalább egy kicsi az adott elemből. Természetesen minél nagyobb mennyiségben volt jelen, annál hatékonyabban alkalmazhatták. Ezért hordott minden varázstudó egy picikét a maga eleméből a nyakában, egy üvegcsében. Ez a kis mennyiség viszont hamar kimerült, használattól függően nagyjából évente kellett cserélni. Ezt csakis az adott elem szentéjében lévő forrásnál lehetett megtenni. Minden elemnek bolygónként csak egyetlen forrása volt, egymástól távoli helyeken.

Myungsoo, ahogy az üvegcséjében szikrázó apró villámokat szemlélte, látta rajtuk, hogy hamarosan kimerülnek. A csontok összeforrasztása valószínűleg különösen megerőltette az energiáit, ezért nem gyógyulhatott még meg teljesen. Nem volt túl nagyszerű gondolat, hogy még ezen a bolygón rekedve merül ki az energiája.

Ahogy végzett a fürdéssel, elképesztően felfrissültnek érezte magát. Erre rásegített az is, hogy egy hét után végre alhatott, kis híján teljes nyugalomban. Ahogy kilépett a zuhanykabinból, SoHee egy törölközőt dobott felé. A célt messze elvétette. Hát persze, amikor olyan zavarban volt, hogy még hátranézni sem mert! Nem mintha Myungsoot érdekelte volna a dolog, nem volt az a szégyenlős típus. Nem is volt mi miatt szégyenkeznie, meg volt elégedve a testével. Felsőtestét és karjait is vékony, szálkás izmok borították. Nem voltak olyan nagyok, mint a felfújt, állandóan edző őrülteké, az ő izmai természetesek voltak, mind a kiképzése és munkája során alakultak ki.

Myungsoo még mindig törölközött, amikor hirtelen kopogtak az ajtón.

-    Van bent valaki? – hallatszott egy férfihang. SoHee összerezzent.

-    Őő, igen, apa, én vagyok bent! – felelte, hangja kicsit remegett.

-    Nem végzel még? Mindegy, megyek máshova! – mondta az szórakozottan, majd hamarosan megint csend lett. SoHee kifújta magát, Myungsoo pedig diadalmasan mosolygott. Ő tudta, hogy ez lesz.

-    Utálom beismerni, de ezúttal igazad volt! – szólalt meg hirtelen a lány és Myungsoo felé fordult. Az arca egy pillanat alatt rákvörössé vált, zavarában egy másik törölközőt dobott a fiú felé. – Ya! Miért nem mondtad, hogy még nem vagy kész?! – hisztizett. Myungsoo kis híján elnevette magát, nehéz volt egy mosolynál maradnia. Amikor a lány hátrafordult, ő még mindig félmeztelenül, fedetlen felsőtesttel állt.

-    Nem én mondtam, hogy fordulj meg! – vont vállat.

-    Várj egy picit! – állította meg SoHee, még mielőtt felhúzhatta volna a felsőjét. Még mindig kellemetlenül érezhette magát, de legyűrve magában szemérmességét odasétált a fiú mellé és jobban szemügyre vette. – Te megsérültél?

-    Nem komoly! – vont az újra vállat. – Idő kérdése, és meggyógyul!

-    De ezek nagyon csúnyák… Azt hiszem, kórházba is el kell vigyelek!

-    Mondom, hogy rendben vagyok!

-    Ki hallott már olyanról, hogy valaki magától meggyógyul? Nem tudom, mikor és hogyan szerezted őket, de muszáj lesz lekezelni! – hangjából aggodalom tükröződött, ami egy pillanatra megdöbbentette a fiút. Miért aggódik érte? Nem is ismerik egymást, alig várja, hogy elmenjen innét, most pedig aggódik a sérülései miatt? Egy pillanatra összezavarta Myungsoot, de aztán gyorsan összeszedte magát és megragadta a lány csuklóját, mire az összerezzent.

-    Nem kell semmit sem tenned, oké? Magától rendbe fog jönni! Inkább vetkőzz és fürödj meg te is! – SoHee nagyokat nyelt, de végül durcásan elfogadta. Nem akart ellenkezni a fiúval, eszébe jutottak az első találkozásuk emlékei. Helyette végiggondolta, amit Myungsoo mondott és meglepődötten kérdezett vissza.

-    Én minek fürödnék? Tegnap este fürödtem! – Myungsoo nagy levegőt vett, hogy elnyomja indulatait.

-    Az egész szobát belengi a férfi tusfürdő illata! Mit gondolsz, ha valaki bejön utánunk, mit fog gondolni? A ház kisasszonya férfi illatot használ? Netalán… rejteget valakit a szobájában?

Myungsoo látta, hogy a lány hamar megértette, mire gondolt. Az égre emelte a tekintetét, közben hátrált néhány lépést.

-    Ezt nagyon jól kitaláltad, Kim Myungsoo! – mondta aztán, mire Myungsoo elmosolyodott. – Nagyon jó betörő lenne belőled… - tette még hozzá. – Ha ide mersz nézni, halott vagy!

A fenyegetés különösebben nem hatott Myungsoora, tudta, hogy a lány egy pillanatig sem árthatna neki. Amúgy sem érdekelte különösebben, hogy fest a lány zuhanyzás közben. Szépen letelepedett ő is a WC-re, és ott ülve várta, hogy végezzen. Míg SoHee zuhanyozott, Myungsoonak volt ideje gondolkodni egy kicsit. Leginkább az járt a fejében, hová rejthetné a fegyvereit ebben az öltözékben, amikor hirtelen megcsapta valami. Levendulaillat volt, ami furcsán kellemes érzést hozott magával. Biztos volt benne, hogy ez nem a lány tusfürdője volt. Nem, képes volt rá, hogy megkülönböztesse a dolgokat egymástól. Ez az illat a mágia illata volt, ami valahonnét a szobába áramlott. Csak az volt a kérdés, hogy honnét.

Myungsoo felállt és egyenesen SoHee felé fordult. Míg gondolkozott, el is felejtette, hogy a lány fürdik mögötte, így egy vizes, éppen törölköző SoHeevel találta szembe magát. Egy pillanat alatt maga elé kapta a törölközőjét, arca pedig olyan vörös lett, mint korábban, ezúttal azonban Myungsoo nem tudta eldönteni, hogy zavarában vagy dühében volt olyan.

-    YA, KIM MYUNGSOO!