8. fejezet

     Az országút, mint valami hosszú kígyó tekergőzött előre a sík vidéken és tűnt el itt-ott egy-egy nagyobb szikla mögött. A táj egyhangúsága egyenesen idegesítette Dongwoot. Két napja sétált már a nagy semmi közepén fáradhatatlanul, segítség után kutatva. Próbálta figyelmen kívül hagyni emberi gyengeségeit, mint a fáradtságot, az éhséget, a lábfájást vagy az elképesztő hőséggel járó dolgokat – bár talán ez utóbbi zavarta a legkevésbé. A kábítószerek hatása lassacskán elmúlt, helyét valami furcsa üresség vette át. Dongwoo magában átkozta magát, amiért teste máris vágyódik a szerek iránt.

Négy óra is eltelhetett már, mióta lakott területtel találkozott. A kis falu – nagyjából három ház és egy benzinkút – a semmi közepén semmi használhatóval nem szolgált számára. Lophatott volna ételt vagy egy másik kocsit, de nem akarta. A szegénység, amiben az a néhány ember lakott, szánalmat keltett benne, úgyhogy inkább étlen folytatta útját.

A nap erőteljesen tűzött a fejére, néha úgy érezte, felforr az agyvize, máskor pedig magába nyelte a hőt és elraktározta éjszakára, ami legalább olyan hideg volt, mint amilyen meleg a nappal. Nagy ritkán tartott egy kis pihenőt, ilyenkor leült az út szélére és csak nézett maga elé. Utálta magát, amiért dühében otthagyta az autónál az adóvevőjét. Próbálta azzal nyugtatgatni magát, hogy ha nála lenne sem menne vele semmire, annyira tönkrement. És ez igaz is volt – látta, ahogy egyes részei megolvadtak abban a tűzben, ami őt is égette, amikor magához tért.

Felnézett az égre. Árnyékok suhantak el felette, valami madarak köröztek az égen. Dongwoo elmosolyodott. A hőség és éhség együttese folyamatosan illúziókat varázsolt szeme elé. Egyszer fogadni mert volna, hogy épületeket lát a távolban, ám ahogy közelebb ért, hirtelen szertefoszlottak. Olyan is volt, hogy apró, szőrös állatokat látott maga előtt ugrálni mintegy hívogatóan, de elég volt egy pislogás és már el is tűntek a szeme elől. Voltak más jellegű illúziói is, amiket inkább éber álmoknak nevezett volna – ezek a hideg űrben játszódtak, vadászgépek csatáztak egymással, majd minden felrobbant. Szerette volna jelen helyzetét is ilyen álomnak betudni, de akárhogy is küszködött az ébredéssel, végül mégiscsak be kellett látnia, hogy minden túl igazi.

A feje fölött keringő madarakat is délibábnak hitte először, de hiába pislogott, hiába várt, azok nem tűntek el. Megnyalta a száját – szárazabb volt már, mint a föld maga körül. Az ugyanis, bár homokos volt, mégis hordozhatott valamennyi nedvességet vagy tápanyagot, ha a gyér aljnövényzet megélt rajta.

Egy, kettő, három – fejedelmi ebéd lesz! Már korábban kitalálta, hogy az első élőlényt, ami szembejön vele, megdobja egy tűzlabdával és finoman átsütve elfogyasztja. Sajnos, az első és a második „élőlény” is egy autó volt – nagyjából minden napra jutott egy -, és annyira még nem érezte éhesnek magát, hogy kannibalizmusra vetemedjen. Maradt tehát a várakozás, most viszont végre eljött az ő ideje.

Egy könnyed mozdulattal három tűzlabdát repített az égbe. Mindhárom célba talált, a madarak sorban hullottak elé. Az első szénné égett – meglátszik, nem volt jó formában -, a második már fogyasztható állapotban volt, a harmadik tökéletesre sikeredett. Már csak az illatától is összefutott a nyál a szájában. Fel sem tudta idézni, mikor evett legutoljára. Úgy tetszett, mintha évezredek teltek volna el azóta.

A két madár nem volt elég nagy ahhoz, hogy kielégítse Dongwoo többnapos étvágyát, de kezdetnek megtette. Ha valami folyadékhoz is hozzájuthatott volna, teljes lett volna az öröme. Szomjúsága igazából csak rosszabb lett, miután evett, de legalább arról megbizonyosodhatott, hogy nyálmirigyei működnek még.

Talán tíz percet ülhetett még az út szélén, mielőtt újból nekiindult volna. Egy ideig tovább követte az országutat, ami egyre idegesítőbbé vált számára. Újabb óra telhetett el, mikor megelégelte a talpa alatt tekergőző beton-kígyót és letért róla. Eleinte felemelő érzés volt, ahogy a kemény út után talpa bele-belesüllyed a homokos talajba. Elégedett volt döntésével, de belül azt is tudta, hamarosan megbánja, hogy letért az útról. Az atlasz, amit a kutatóállomáson zsákmányolt, még mindig a ruhájába rejtve várta, hogy ismét hasznát vegyék. Egyelőre viszont elképzelése sem volt, hol járhat a milliomodrészre töpörödött kontinensen, így inkább nem is fájdította a fejét vele.

Felsóhajtott, aztán elmosolyodott. Ki tudja, talán még jobban is jár azzal, hogy a semmi helyett egy másik semmi felé tart. Talán több élőlény is előbújik, amik csak rá várnak. Egyelőre viszont próbálta elhajtani ezeket a gondolatokat és ismét tiszta fejjel menni előre, ügyet sem vetve a fájdalomra és fáradtságra, melyek útitársául szegődtek.

Az ablaküvegen átszűrődő napsugarak átmelegítettek mindent, amivel érintkeztek. SoHee a meleg asztallapra helyezte a kezét. Nem fázott, de a légkondicionált helységben jól esett a meleg felület érintése. Egy kis ideig mozdulatlanul állt és csak élvezte a meleget. Nem gondolt semmire, egy apró, mindennapi örömmel igyekezte elterelni gondolatait L-ről és az otthoni őrületről. Így, hogy végre kimozdulhatott, nem is volt már olyan nehéz.

Soha nem gondolta volna, hogy ennyire fog örülni neki, ha újra dolgozhat. Bár a családja gazdag volt, "szeretett" mostohaanyja nem igazán díjazta a pénz szórását - hacsak nem valami lakberendezési dologról volt szó. A bulikat meg aztán végképp nem szerette, így miután SoHee elkövetett egy kisebb hibát, büntetésként lekorlátoztak a számláját és csupán minimális összeghez férhet hozzá minden hónapban. Mivel neki ez nem volt elég, inkább keresett magának egy állást (és nyitott egy külön számlát), hogy kipótolja a hiányzó összeget. Ő amúgy sem idegenkedett a munkától, néha kifejezetten szerette a kávézót, ahol dolgozott. A nyári szünet kezdete előtt nem sokkal viszont átmenetileg bezárt, mert felújították a belső teret, és csak mostanra készült el. Pont a lehető legjobbkor, gondolta. Eleinte aggódott kicsit, amiért Myungsoot egyedül hagyta otthon, de azzal nyugtatta magát, hogy megfelelően elzárta a gardróbjába. Oda amúgy sem szokott senki bejárni rajta és a házvezetőnőn kívül. Ha pedig az ahjumma szerezne tudomást a fiúról, nos, akkor biztosan támogatná őt és tartaná a száját. Nem volt oka aggodalomra.

-     SoHee, tényleg te vagy az? - szólalt meg egy ismerős hang a háta mögül. SoHee felegyenesedett és arcán széles mosollyal meredt a hang tulajdonosára.

-     MiHee, úristen, de rég láttalak! - Gondolkodás nélkül félredobta kezéből a rongyot, amivel törölgetett és barátnőjéhez futott. Bár szinte mindennap beszélgettek üzenetekben, de mégis, vagy másfél hete nem találkoztak, ahhoz képest, hogy korábban majdnem minden percüket együtt töltötték. Ez is Myungsoo hibája volt.

-     Reméltem, hogy itt azért összefuthatunk majd végre! Annyira hiányoztál már! - bontakozott ki MiHee a nagyölelésből.

-     Bocsáss meg! Ha tehettem volna, el sem mozdultam volna mellőled! De nem úgy alakultak a dolgok... Tényleg sajnálom! Még JiHoval sem találkoztam már ki tudja, mióta...

-     Ejj, te lány! És... Elmondod végre, mi történt? Beteg voltál vagy szobafogságot kaptál? Nem jellemző rád, hogy ilyen hosszú időre eltűnsz magyarázat nélkül!

SoHee felsóhajtott. MiHee a legjobb barátja volt már óvódás koruk óta. Mindig mindent megbeszéltek egymással, a szó szoros értelmében minden élményüket megosztották egymással. Bűntudata volt, amiért semmit nem mondott neki, de szerette volna titokban tartani a Myungsoo-ügyet, szerette volna minél előbb letudni, hogy senki ne szerezzen róla tudomást. Habár, ezt a napokban már elbukta, amikor EunAh "rajtakapta" őket a plázában. Ismét felsóhajtott. MiHee megérdemelte, hogy tudjon a dologról. Ki tudja, talán meg segíteni is tud.

Körbenézett a kávézón. Mivel még csak ma nyitottak meg újra, a forgalom a szokásosnak csupán tizedrésze volt. Teljesen ráért beszélgetni munka közben is. Úgyis hosszú beszélgetésnek néztek elébe.

-     Az a helyzet... - kezdett bele. - Jaj, MiHee, nem is tudom, hogy mondjam. Meg kell ígérned, hogy senkinek nem mondod el! - vette halkabbra a hangját.

-     Úgy ismersz te engem, mint aki kifecsegi a titkaidat? - csattant fel a lány.

-     Nem, persze, hogy nem - mentegetőzött SoHee. – Csak egyszerűen annyira hihetetlen és félelmetes az egész...

-     Mondd már, teljesen felcsigáztál!

-     Szóval... Az a helyzet, hogy... Egy őrült srácot rejtegetek a szobámban, aki bár kimondhatatlanul jól néz ki, de a személyisége egyenesen csapnivaló, nem mellesleg azt hittem, megöl, amikor először találkoztunk, és azt hiszi magáról, hogy egy másik bolygóról jött! - bukott ki hirtelen minden. MiHee csak állt előtte nagy szemekkel, eltartott neki egy darabig, mire minden szót felfogott.

-     Ez... Őszinte volt - nyögte aztán. - Tehát... Azt mondod, hogy egy őrült srác van a szobádban?

-     Igen, és nagyon fura! Koreainak néz ki, de amikor először találkoztunk, valami érthetetlen nyelven beszélt, de két napra beült a TV elé és utána folyékonyan beszélt koreaiul! Furcsa ruhákban jár, és van valami adóvevője, amit minden áron meg akar javítani, hogy felvegye a kapcsolatot a társaival, akik hazavihetik a saját bolygójára!

-     Ez teljesen őrült! - kiáltott fel MiHee. - És te is az vagy, amiért a szobádban tartod! Azt mondtad, meg akart ölni? SoHee! Biztos valami pszichopata a srác, te meg még a szüleidnek sem szóltál róla!?

-     Hát, azóta nem próbált bántani... Jaj, tudod, milyen vagyok! Nem tudom visszautasítani az embereket, ha segítséget kérnek tőlem!

MiHee csak a szemeit forgatta. Így előadva tényleg másnak tűnt a helyzet, mint amilyen valójában volt - vagy mint amilyennek SoHee gondolta. Eddig vígan elvolt és talán egy nagyon kicsit élvezte is a dolgot, bármennyire valószínűtlen is volt, de MiHee rávilágított, mennyi veszély leselkedett rá az elmúlt napokban. Mekkora bolond vagy, Yu SoHee!

-     JiHo tudja? - kérdezte barátnője, miután SoHee részletesen beszámolt az elmúlt hetéről.

-     Dehogy tudja! És nem is tudhatja meg... Nem akarom megcsalni őt… Szeretem, és nem akarom elveszíteni. MiHee, segítened kell!

-     SoHee, miért kell neked mindig ilyen lehetetlen helyzetekbe keveredned?! De ne aggódj, segítek, amiben csak tudok! - kacsintott.

-     Imádlak! - ölelte meg SoHee. Roppant hálás volt, tudta, hogy MiHee nem fogja kifecsegni a titkát. Buta volt, amiért nem mondta el neki már korábban.

Mintha egy kicsit megkönnyebbült volna a szíve, ahogy mindezt kimondta. Már csak néhány napig kell kibírnia, addig, amíg valaki elviszi tőle Myungsoot, aztán megint minden nyugodt lesz. Valami mégis gyanús volt neki, volt egy olyan érzése, hogy a fiú hazudott neki, és három napnál azért többet kell várnia arra, hogy eltűnjön a szobájából. Nem, erre gondolni sem akart. Még három nap, és kidobja otthonról!

Gondolataiból az ajtó csilingelése szakította ki. A vendég pillanatok alatt a pulthoz sétált. SoHee még nem volt teljesen magánál, úgyhogy MiHee szólította meg.

-     Szi...a..! - torpant meg egy pillanatra a lány hangja, de aztán rendesen folytatta: - Mit adhatok?

-     A kollégájától egy csók pont megfelelne! - SoHee meglepetten kapta fel a fejét a szokatlan kérés hallatán. Ahogy megpillantotta a vendég arcát, szája rögtön mosolyra görbült.

-     JiHo!

A lány mit sem törődve munkahelyével, kimászott a pult mögül és a fiú nyakába ugrott. Az szorosan magához ölelte, majd egy hosszú csókot is adott. Sohee elkepesztően boldog volt. Nem elég, hogy MiHeevel, de végre JiHoval is újra találkozhatott. Kimondhatatlanul hiányzott már neki a fiú is, úgyhogy most legszívesebben el sem engedte volna.

-     Mi volt veled a napokban? Elraboltak a földönkívüliek? - nevetett a fiú.

-     Bolond vagy! - bokszolt bele kicsit a karjába. - Izé.. Szobafogságban voltam! Sajnálom, hogy nem szóltam semmit... Annyira hiányoztál már! - puszilta meg újra.

-     A múltkori buli miatt? Mondtam, hogy aludj nálam!

-     Mindegy, így is, úgy is lebuktam volna... Egy óra múlva végzek, utána csinálhatnánk valamit! – terelte inkább a témát.

-     Benne vagyok! - puszilta meg JiHo még egyszer a lányt, majd elengedte és rendelt magának valamit, hogy megigya, amíg SoHeere vár. A lány annyira boldog volt, hogy teljesen meg is feledkezett Myungsooról. Nem is akart rá gondolni, a mai napot a barátainak szánta, úgyhogy véletlenül sem akarta elrontani az aggályaival. Myungsoo jó helyen volt otthon a gardróbjába zárva...

Itt egy pillanatra megakadtak a gondolatai. Nem emlékezett pontosan: vajon bezárta a szobáját, mielőtt eljött?

Myungsoo egyedül ült otthon a gardróbban. Körülötte szétszerelve hevert az összes elektromos eszköz, amit a minap vettek. Mozdulni sem lehetett a kis szobában, annyira szétpakolt. Csupán a lámpa sárga fénye világította be az ablaktalan szobát. A fiú számtalanszor mérgelődött már magában, amiért közel sem kapott elég fényt a dolgához. Sokkal kellemesebb lett volna természetes fénynél szerelni, mint ahogy otthon is szokta. Most sokkal többet kellett az erejére támaszkodnia. Myungsoo ugyanis, Villámhasználó lévén, képes volt látni az áramköröket, az elektromos kisüléseket és az áram útját akár az eszközök belsejében is. Néha olyan volt, mintha szerelés helyett beszélgetett volna az eszközökkel – inkább a barátai voltak, mintsem az alanyai. Otthon Woohyunnal tartották karban gépeik nagy részét, még saját fejlesztésű modellek is lapultak műhelyeikben.

Ilyen szempontból Woohyunnal tökéletes párost alkottak. Előfordult már például, hogy bevetés közben elromlott vagy megsérült a gépük, és kietlen helyeken kellett leszállniuk. Ketten képesek voltak megjavítani a gépet bármilyen körülmények között: Myungsoo felmérte a hibát, Woohyun pedig összeeszkábálta a megfelelő alkatrészt.

Most viszont egyedül volt. Általában nem mutatott különösebb érzéseket az emberek felé, most mégis egyszeriben úgy érezte, hiányoznak neki a többiek. Legfeljebb egy hét, és otthon lehetek!

A mai egy kivételes nap volt. SoHee egészen idáig először merte magára hagyni a házban. Myungsoo nem értette, miért aggódik. Ha ismerte volna őt rendesen, tudta volna, hogy egy szempillantás alatt el tud tűnni az emberek elől. Nem mintha amúgy is mutogatni akarta volna magát a család előtt. Csak megbámulták volna, mint az összes többi földi, akivel eddig találkozott. Tudta magáról, hogy jóképű, de azért ilyen gátlástalan és vegyes érzelmekkel bámulni rá, mint ahogy egyesek tették, ez tényleg sok volt már neki.

Myungsoo teljesen elmerült gondolataiba és az adóvevőn folytatott munkálatokba, így lejjebb engedte a védelmét. A napokban ez is amolyan rossz szokásává vált – talán túlságosan elbízta volna magát? -, de úgy érezte, az itteniek nem árthatnak neki. Egyedül az a varázstudó zavarta, akinek mágiáját a múltkor érezte. Különösebben nem koncentrált rá a megkeresésére, elvégre tele lehet ez a bolygó is világtalan boszorkányokkal, mégis szöget ütött a fejébe. Azóta nem bukkant fel, legalábbis nem használta a képességét a közelében, úgyhogy Myungsoo is megnyugodott. Bizonyos szinten a taktikája része is volt a védelem leengedése: ha azt hiszi az ellenség, hogy legyengült vagy figyelmetlen, előbb lendül mozgásba. Így végiggondolva Myungsoo mégis kicsit paranoiásnak érezte magát. A tény viszont, hogy nem emlékezett rá, hogyan került a Földre és sérült meg, épp elég ok volt neki a gyanakvásra.

SoHee is tett számos óvintézkedést, hogy senki ne tudjon bejönni hozzá, úgyhogy tényleg nyugodtan munkálkodott a szoba közepén. Így történhetett, hogy észre sem vette, hogy valaki bejött a lány szobájába. Csak akkor tűnt fel neki, amikor kinyílt a gardrób ajtaja. Myungsoo rögtön felnézett. Egy rövid, göndör hajú lány állt vele szemben. Amolyan tíz-tizenkét éves forma lehetett, ruházata alapján egy gazdag család elkényeztetett kislánya.

Myungsoo kifejezéstelen arccal nézett szembe a lánnyal, míg annak arcán tökéletesen végigkövethette a benne lejátszódó érzelemváltozásokat: az öntelt mosoly, mintha szándékosan valami rosszat követne el, átment először meglepődésbe, majd egy pillanatnyi félelembe, ahogy megpillantotta az idegen fiút a szoba közepén. Myungsoo egy másodpercig látta még, ahogy a kislány fejében újabb csínyek és tervek gondolata ötlik fel egy mosoly kíséretében, de aztán azzal a lendülettel, amivel benyitott, vissza is csukta az ajtót. SoHee nem fog örülni, futott át első gondolatként a fiú agyán. Végül elmosolyodott és egy vállrándítás kíséretében visszafordult a munkájához.

Hosszú munkával teli órák teltek el, mire SoHee hazaért. Már estefelé járhatott az idő, de a gardróbból továbbra is nehezére esett Myungsoonak megállapítania az idő múlását. SoHee első dolga természetesen az volt, hogy benézett a fiúhoz. Valami azonban gyanús volt neki. Már abból érezte, a lány nincs valami jó hangulatban, ahogy benyitott a szobába.

Myungsoo úgy tervezte, fel sem néz a munkájából. Nem volt már sok hátra, és minden egyes lépéssel, ahogy közelebb került a céljához, hevesebben kezdett dobogni a szíve. Csak egy fél pillantásra méltatta SoHeet, az annak arcáról sugárzó dühöt viszont így is sikerült elkapnia.

-     Miért mentél ki? - kérdezte aztán néhány csendes perc múlva. Talán azt várta, hogy Myungsoo magától bevallja "bűnét"? Ő azonban tudta, hogy semmi rosszat nem követett el, úgyhogy magára sem vette SoHee feddő szavait. - Miért mentél ki, amikor külön megkértelek rá, hogy ne tedd?! Annyi minden forog kockán azzal, hogy segítek neked, mondd, miért kell mindent elrontanod? Még be is zártam az ajtót, mégis kimentél! Nem hiszem el… - túrt bele végül a hajába.

Myungsoo valahogy imádnivalónak tartotta ezt a mozdulatát, meg úgy összességében az egész lányt, amikor mérges: bár nem volt olyan alacsony, mégis valami pattogó törpére emlékeztette ilyenkor. Volt feléjük egy mondás: Soha ne becsüld alá a kicsik haragját! Számos tapasztalaton alapult ez a mondás, Myungsoo pedig néha még egyet is értett vele. Ahogy SoHee idegesen kiborult előtte, teljesen ezt a mondatot juttatta eszébe. Elmosolyodott.

-     Most meg min nevetsz? Hát persze, nem érzed át, mennyire rossz nekem... De azt elmondhatom, hogy-

-     Két dolgot mondok csak - nézett fel végre Myungsoo, és rögtön a lányba fojtotta a szót. - Az ajtó nem volt bezárva és nem csak kimenni lehet rajta.

Többet nem akart mondani, nem volt az a visszaszólalkozós típus. Hopp, most magamnak is hazudtam!, mosolyodott el kis híján megint. Inkább csak nem akart feleslegeden vitába keveredni. Már csak pillanatok választottak el attól, hogy elkészüljön az adóvevővel, SoHee pedig eddig okosnak tűnt, ennyiből is kitalálhatja, ki volt a bűnös. Látszólag el is gondolkodott a dolgon.

Myungsoo ekkorra nagyjából összerakta fejében a történteket: valószínűleg SoHee féltestvére lehetett az, aki bejött a délután folyamán. Akkor is épp valami csínyen törte a fejét, de az, hogy meglátta őt itt, újabb tervet vetett fel a fejében. A családnak nem szólt még róla, viszont SoHeevel, ahogy hazaért, tudatta felfedezését. Valahogy a saját céljaira akarta használni a tényt, hogy Sohee egy fiút rejteget a gardróbjában. Nem is rossz terv egy ilyen kislánytól!

-     Azt akarod mondani, hogy valaki bejött? - kérdezte SoHee kisebb szünet után. - RiA! Ő volt az, igaz? A húgom? Nem hiszem el - És megint beletúrt a hajába, amitől Myungsoo ismét elmosolyodott. Olyan gondolatok jelentek meg a fejében ettől az egy mozdulattól, amiket nem igazan szeretett volna látni. Inkább gyorsan el is hessegette, és a lányt továbbra is figyelmen kívül hagyva teljesen rákoncentrált az adóvevőre.

SoHee fel-alá járkált, azon gondolkodott, hogyan fordíthatná a helyzetet a saját javára. A bocsánatkérés a hamis megvádolásért persze elmaradt, de nem is számított Myungsoonak.

-     Hogy haladsz? - kérdezte egyszercsak a lány. Mintha valami álomból zökkentették volna ki, fogalma sem volt, mennyi idő telt el. SoHee már nyugodtan ült mellette a földön átöltözve, megfürödve - a tusfürdője illata belengte a kis gardróbot -, és a telefonján nyomkodott valamit.

-     Majdnem kész – felelte a fiú. Könnyűséget érzett magában, mintha egyszeriben minden olyan édessé vált volna, mint a lány tusfürdőjének illata. Még a nyelve is megeredt ettől a könnyedségtől. - Ma sikerült működőképes állapotba hoznom, csupán a megfelelő frekvenciákra kéne tudnom csatlakozni. Minden bolygó, főleg az ilyen távoliak, igencsak eltérő hullámhosszokat használnak, nem is lehet mindet mindenhol fogni. Az ilyen kis adóvevők a saját típusaikra messziről is rá tudnak csatlakozni, viszont a bolygókon működő fő frekvenciákat csak kis távon érzékelik. - Ez esetben ez jól is jött neki, hisz nagy valószínűséggel nem parancsra hagyta el a 61-est. Jobb is, hogy a fejesek nem tudják elkapni, amit a társainak igyekszik mondani.

SoHee arcáról nem tudta eldönteni, hogy megértette-e, amit mond, vagy csak úgy tett. Nem is foglalkozott vele. Valami furcsát érzett, ahogy a lányra nézett. A szemeiben volt valami, ami magába akarta szippantani és érezte, nem akarna ellenállni, ha tényleg így történne.

Hirtelen az adóvevő hangokat adott ki - ez volt az, ami visszarántotta Myungsoot a jelenbe. A rózsaszín köd eloszlott, az édes illatok eltűntek és egyszeriben tudatosult benne, hogy megbabonázták. SoHeere nézett, gyanakodva végigmérte a lányt. Ő lett volna? Nem, nem lehet, ő biztosan nem…

Egy kis ideig még összehúzott szemekkel, gyanúval nézett a lány szemébe, az értetlenül állta pillantását, majd megint az adóvevő zökkentette ki.

-     Itt Sungyeol az I-nek! Ha bárki hall, válaszolhatna végre!

Mintha valami nagy tehertől szabadították volna meg hirtelen, úgy futott át a megkönnyebbülés és öröm párosa Myungsoon. Nemcsak sikerült megjavítania az adóvevőjét és megtalálnia a megfelelő frekvenciákat - ami valljuk be, nem esett annyira nehezére, mégis bonyolultabb volt, mint amilyennek tűnt -, de még Sungyeollal is egyből sikerült felvennie a kapcsolatot. A boszorkány teljesen ki is ment a fejéből, egyedül barátjára tudott koncentrálni.

-     Itt L az I-nek! Sungyeol, el sem tudod képzelni, mennyire örülök neked! - Hangjában rá nem jellemző vidámság és őszinteség bujkált, de ez egyszer nem bánta, hogy nem tudta egy közömbös álarc mögé rejteni érzelmeit.

-     Haver, pontosan ugyanazt érzem, amit te! Napok óta próbálok kapcsolatba lépni veletek, és végre sikerült! - Myungsoo felvonta a szemöldökét. Sungyeol miért beszél úgy, mintha külön lenne az I-től?

-     Elromlott az adóvevőm, csak mostanra sikerült megjavítanom. – Egy lélegzetvételnyi szünet után, jóval hivatalosabb hangnemben így folytatta: - Helyzetjelentés: jelenlegi pozícióm: Föld bolygó, Koreai köztársaság állam, Szöul város. Hamarosan pontosabb meghatározással is szolgálok. Idekerülésem oka ismeretlen. Nem ártana, ha eljönnétek értem minél hamarabb, nem vagyok valami jó helyzetben! - vette aztán vissza a hivatalos hangnemet.

-     Negatív, haver. De van egy "jó" hírem: én is a Földön vagyok! Az én helyzetem: Románia, Brassótól keletre valami picike falu, aminek a nevét soha nem értem.

Myungsoo már nem is figyelt arra, amit társa mondott. A tény, hogy mindketten egyedül vannak a Föld két különböző pontján, nem kecsegtetett épp rózsás kilátásokkal. Myungsoo agya forogni kezdett. Hogy kerültek ide? Ha már ketten vannak, valószínűleg küldetésre küldték őket. Valami aztán történhetett, még az űrben, de már a bolygó légkörében, csak így lehet, hogy megsérültek ugyan, de nem a végtelen űrben széledtek szét. Hirtelen bevillant előtte egy kép egy űrcsatáról és egy robbanásról. Megtámadták őket! Katapultáltak a gépükből, mielőtt az felrobbant volna. Az égési sérüléseket és töréseket akkor szerezte, amikor becsapódott a Földre, de még így is csoda volt, hogy túlélte. A védőruhájának nyoma sem volt, minden bizonnyal az mentette meg a szénné égéstől. Az elemének hála pedig képes volt túlélni a becsapódást és elkerülni a véres pacává változást.

Még egy dolog felötlött Myungsooban. Ha ő és Sungyeol itt voltak, akkor Woohyunnak is itt kellett lennie valahol. Ők hárman vezettek egy gépet, biztosan Woohyun is velük volt.

Myungsoo arca elsötétült, meg sem hallotta sem Sungyeol kérdéseit és panaszait, sem SoHee értetlenkedését. Érezte, ő már érezte, hogy valami nagyobb áll a háttérben, valami fontos feladatra tudott csak gondolni, ha elküldték őket a 61-esből. Az emlékképek mégsem akartak összeállni. És akkor, mint zátony a tengerből, emelkedett ki előtte emlékeiből egy arc - és Myungsoo már tudta, mivel is állnak szemben.