8. fejezet

     Az országút, mint valami hosszú kígyó tekergőzött előre a sík vidéken és tűnt el itt-ott egy-egy nagyobb szikla mögött. A táj egyhangúsága egyenesen idegesítette Dongwoot. Két napja sétált már a nagy semmi közepén fáradhatatlanul, segítség után kutatva. Próbálta figyelmen kívül hagyni emberi gyengeségeit, mint a fáradtságot, az éhséget, a lábfájást vagy az elképesztő hőséggel járó dolgokat – bár talán ez utóbbi zavarta a legkevésbé. A kábítószerek hatása lassacskán elmúlt, helyét valami furcsa üresség vette át. Dongwoo magában átkozta magát, amiért teste máris vágyódik a szerek iránt.

Négy óra is eltelhetett már, mióta lakott területtel találkozott. A kis falu – nagyjából három ház és egy benzinkút – a semmi közepén semmi használhatóval nem szolgált számára. Lophatott volna ételt vagy egy másik kocsit, de nem akarta. A szegénység, amiben az a néhány ember lakott, szánalmat keltett benne, úgyhogy inkább étlen folytatta útját.

A nap erőteljesen tűzött a fejére, néha úgy érezte, felforr az agyvize, máskor pedig magába nyelte a hőt és elraktározta éjszakára, ami legalább olyan hideg volt, mint amilyen meleg a nappal. Nagy ritkán tartott egy kis pihenőt, ilyenkor leült az út szélére és csak nézett maga elé. Utálta magát, amiért dühében otthagyta az autónál az adóvevőjét. Próbálta azzal nyugtatgatni magát, hogy ha nála lenne sem menne vele semmire, annyira tönkrement. És ez igaz is volt – látta, ahogy egyes részei megolvadtak abban a tűzben, ami őt is égette, amikor magához tért.

Felnézett az égre. Árnyékok suhantak el felette, valami madarak köröztek az égen. Dongwoo elmosolyodott. A hőség és éhség együttese folyamatosan illúziókat varázsolt szeme elé. Egyszer fogadni mert volna, hogy épületeket lát a távolban, ám ahogy közelebb ért, hirtelen szertefoszlottak. Olyan is volt, hogy apró, szőrös állatokat látott maga előtt ugrálni mintegy hívogatóan, de elég volt egy pislogás és már el is tűntek a szeme elől. Voltak más jellegű illúziói is, amiket inkább éber álmoknak nevezett volna – ezek a hideg űrben játszódtak, vadászgépek csatáztak egymással, majd minden felrobbant. Szerette volna jelen helyzetét is ilyen álomnak betudni, de akárhogy is küszködött az ébredéssel, végül mégiscsak be kellett látnia, hogy minden túl igazi.

A feje fölött keringő madarakat is délibábnak hitte először, de hiába pislogott, hiába várt, azok nem tűntek el. Megnyalta a száját – szárazabb volt már, mint a föld maga körül. Az ugyanis, bár homokos volt, mégis hordozhatott valamennyi nedvességet vagy tápanyagot, ha a gyér aljnövényzet megélt rajta.

Egy, kettő, három – fejedelmi ebéd lesz! Már korábban kitalálta, hogy az első élőlényt, ami szembejön vele, megdobja egy tűzlabdával és finoman átsütve elfogyasztja. Sajnos, az első és a második „élőlény” is egy autó volt – nagyjából minden napra jutott egy -, és annyira még nem érezte éhesnek magát, hogy kannibalizmusra vetemedjen. Maradt tehát a várakozás, most viszont végre eljött az ő ideje.

Egy könnyed mozdulattal három tűzlabdát repített az égbe. Mindhárom célba talált, a madarak sorban hullottak elé. Az első szénné égett – meglátszik, nem volt jó formában -, a második már fogyasztható állapotban volt, a harmadik tökéletesre sikeredett. Már csak az illatától is összefutott a nyál a szájában. Fel sem tudta idézni, mikor evett legutoljára. Úgy tetszett, mintha évezredek teltek volna el azóta.

A két madár nem volt elég nagy ahhoz, hogy kielégítse Dongwoo többnapos étvágyát, de kezdetnek megtette. Ha valami folyadékhoz is hozzájuthatott volna, teljes lett volna az öröme. Szomjúsága igazából csak rosszabb lett, miután evett, de legalább arról megbizonyosodhatott, hogy nyálmirigyei működnek még.

Talán tíz percet ülhetett még az út szélén, mielőtt újból nekiindult volna. Egy ideig tovább követte az országutat, ami egyre idegesítőbbé vált számára. Újabb óra telhetett el, mikor megelégelte a talpa alatt tekergőző beton-kígyót és letért róla. Eleinte felemelő érzés volt, ahogy a kemény út után talpa bele-belesüllyed a homokos talajba. Elégedett volt döntésével, de belül azt is tudta, hamarosan megbánja, hogy letért az útról. Az atlasz, amit a kutatóállomáson zsákmányolt, még mindig a ruhájába rejtve várta, hogy ismét hasznát vegyék. Egyelőre viszont elképzelése sem volt, hol járhat a milliomodrészre töpörödött kontinensen, így inkább nem is fájdította a fejét vele.

Felsóhajtott, aztán elmosolyodott. Ki tudja, talán még jobban is jár azzal, hogy a semmi helyett egy másik semmi felé tart. Talán több élőlény is előbújik, amik csak rá várnak. Egyelőre viszont próbálta elhajtani ezeket a gondolatokat és ismét tiszta fejjel menni előre, ügyet sem vetve a fájdalomra és fáradtságra, melyek útitársául szegődtek.

Az ablaküvegen átszűrődő napsugarak átmelegítettek mindent, amivel érintkeztek. SoHee a meleg asztallapra helyezte a kezét. Nem fázott, de a légkondicionált helységben jól esett a meleg felület érintése. Egy kis ideig mozdulatlanul állt és csak élvezte a meleget. Nem gondolt semmire, egy apró, mindennapi örömmel igyekezte elterelni gondolatait L-ről és az otthoni őrületről. Így, hogy végre kimozdulhatott, nem is volt már olyan nehéz.

Soha nem gondolta volna, hogy ennyire fog örülni neki, ha újra dolgozhat. Bár a családja gazdag volt, "szeretett" mostohaanyja nem igazán díjazta a pénz szórását - hacsak nem valami lakberendezési dologról volt szó. A bulikat meg aztán végképp nem szerette, így miután SoHee elkövetett egy kisebb hibát, büntetésként lekorlátoztak a számláját és csupán minimális összeghez férhet hozzá minden hónapban. Mivel neki ez nem volt elég, inkább keresett magának egy állást (és nyitott egy külön számlát), hogy kipótolja a hiányzó összeget. Ő amúgy sem idegenkedett a munkától, néha kifejezetten szerette a kávézót, ahol dolgozott. A nyári szünet kezdete előtt nem sokkal viszont átmenetileg bezárt, mert felújították a belső teret, és csak mostanra készült el. Pont a lehető legjobbkor, gondolta. Eleinte aggódott kicsit, amiért Myungsoot egyedül hagyta otthon, de azzal nyugtatta magát, hogy megfelelően elzárta a gardróbjába. Oda amúgy sem szokott senki bejárni rajta és a házvezetőnőn kívül. Ha pedig az ahjumma szerezne tudomást a fiúról, nos, akkor biztosan támogatná őt és tartaná a száját. Nem volt oka aggodalomra.

-     SoHee, tényleg te vagy az? - szólalt meg egy ismerős hang a háta mögül. SoHee felegyenesedett és arcán széles mosollyal meredt a hang tulajdonosára.

-     MiHee, úristen, de rég láttalak! - Gondolkodás nélkül félredobta kezéből a rongyot, amivel törölgetett és barátnőjéhez futott. Bár szinte mindennap beszélgettek üzenetekben, de mégis, vagy másfél hete nem találkoztak, ahhoz képest, hogy korábban majdnem minden percüket együtt töltötték. Ez is Myungsoo hibája volt.

-     Reméltem, hogy itt azért összefuthatunk majd végre! Annyira hiányoztál már! - bontakozott ki MiHee a nagyölelésből.

-     Bocsáss meg! Ha tehettem volna, el sem mozdultam volna mellőled! De nem úgy alakultak a dolgok... Tényleg sajnálom! Még JiHoval sem találkoztam már ki tudja, mióta...

-     Ejj, te lány! És... Elmondod végre, mi történt? Beteg voltál vagy szobafogságot kaptál? Nem jellemző rád, hogy ilyen hosszú időre eltűnsz magyarázat nélkül!

SoHee felsóhajtott. MiHee a legjobb barátja volt már óvódás koruk óta. Mindig mindent megbeszéltek egymással, a szó szoros értelmében minden élményüket megosztották egymással. Bűntudata volt, amiért semmit nem mondott neki, de szerette volna titokban tartani a Myungsoo-ügyet, szerette volna minél előbb letudni, hogy senki ne szerezzen róla tudomást. Habár, ezt a napokban már elbukta, amikor EunAh "rajtakapta" őket a plázában. Ismét felsóhajtott. MiHee megérdemelte, hogy tudjon a dologról. Ki tudja, talán meg segíteni is tud.

Körbenézett a kávézón. Mivel még csak ma nyitottak meg újra, a forgalom a szokásosnak csupán tizedrésze volt. Teljesen ráért beszélgetni munka közben is. Úgyis hosszú beszélgetésnek néztek elébe.

-     Az a helyzet... - kezdett bele. - Jaj, MiHee, nem is tudom, hogy mondjam. Meg kell ígérned, hogy senkinek nem mondod el! - vette halkabbra a hangját.

-     Úgy ismersz te engem, mint aki kifecsegi a titkaidat? - csattant fel a lány.

-     Nem, persze, hogy nem - mentegetőzött SoHee. – Csak egyszerűen annyira hihetetlen és félelmetes az egész...

-     Mondd már, teljesen felcsigáztál!

-     Szóval... Az a helyzet, hogy... Egy őrült srácot rejtegetek a szobámban, aki bár kimondhatatlanul jól néz ki, de a személyisége egyenesen csapnivaló, nem mellesleg azt hittem, megöl, amikor először találkoztunk, és azt hiszi magáról, hogy egy másik bolygóról jött! - bukott ki hirtelen minden. MiHee csak állt előtte nagy szemekkel, eltartott neki egy darabig, mire minden szót felfogott.

-     Ez... Őszinte volt - nyögte aztán. - Tehát... Azt mondod, hogy egy őrült srác van a szobádban?

-     Igen, és nagyon fura! Koreainak néz ki, de amikor először találkoztunk, valami érthetetlen nyelven beszélt, de két napra beült a TV elé és utána folyékonyan beszélt koreaiul! Furcsa ruhákban jár, és van valami adóvevője, amit minden áron meg akar javítani, hogy felvegye a kapcsolatot a társaival, akik hazavihetik a saját bolygójára!

-     Ez teljesen őrült! - kiáltott fel MiHee. - És te is az vagy, amiért a szobádban tartod! Azt mondtad, meg akart ölni? SoHee! Biztos valami pszichopata a srác, te meg még a szüleidnek sem szóltál róla!?

-     Hát, azóta nem próbált bántani... Jaj, tudod, milyen vagyok! Nem tudom visszautasítani az embereket, ha segítséget kérnek tőlem!

MiHee csak a szemeit forgatta. Így előadva tényleg másnak tűnt a helyzet, mint amilyen valójában volt - vagy mint amilyennek SoHee gondolta. Eddig vígan elvolt és talán egy nagyon kicsit élvezte is a dolgot, bármennyire valószínűtlen is volt, de MiHee rávilágított, mennyi veszély leselkedett rá az elmúlt napokban. Mekkora bolond vagy, Yu SoHee!

-     JiHo tudja? - kérdezte barátnője, miután SoHee részletesen beszámolt az elmúlt hetéről.

-     Dehogy tudja! És nem is tudhatja meg... Nem akarom megcsalni őt… Szeretem, és nem akarom elveszíteni. MiHee, segítened kell!

-     SoHee, miért kell neked mindig ilyen lehetetlen helyzetekbe keveredned?! De ne aggódj, segítek, amiben csak tudok! - kacsintott.

-     Imádlak! - ölelte meg SoHee. Roppant hálás volt, tudta, hogy MiHee nem fogja kifecsegni a titkát. Buta volt, amiért nem mondta el neki már korábban.

Mintha egy kicsit megkönnyebbült volna a szíve, ahogy mindezt kimondta. Már csak néhány napig kell kibírnia, addig, amíg valaki elviszi tőle Myungsoot, aztán megint minden nyugodt lesz. Valami mégis gyanús volt neki, volt egy olyan érzése, hogy a fiú hazudott neki, és három napnál azért többet kell várnia arra, hogy eltűnjön a szobájából. Nem, erre gondolni sem akart. Még három nap, és kidobja otthonról!

Gondolataiból az ajtó csilingelése szakította ki. A vendég pillanatok alatt a pulthoz sétált. SoHee még nem volt teljesen magánál, úgyhogy MiHee szólította meg.

-     Szi...a..! - torpant meg egy pillanatra a lány hangja, de aztán rendesen folytatta: - Mit adhatok?

-     A kollégájától egy csók pont megfelelne! - SoHee meglepetten kapta fel a fejét a szokatlan kérés hallatán. Ahogy megpillantotta a vendég arcát, szája rögtön mosolyra görbült.

-     JiHo!

A lány mit sem törődve munkahelyével, kimászott a pult mögül és a fiú nyakába ugrott. Az szorosan magához ölelte, majd egy hosszú csókot is adott. Sohee elkepesztően boldog volt. Nem elég, hogy MiHeevel, de végre JiHoval is újra találkozhatott. Kimondhatatlanul hiányzott már neki a fiú is, úgyhogy most legszívesebben el sem engedte volna.

-     Mi volt veled a napokban? Elraboltak a földönkívüliek? - nevetett a fiú.

-     Bolond vagy! - bokszolt bele kicsit a karjába. - Izé.. Szobafogságban voltam! Sajnálom, hogy nem szóltam semmit... Annyira hiányoztál már! - puszilta meg újra.

-     A múltkori buli miatt? Mondtam, hogy aludj nálam!

-     Mindegy, így is, úgy is lebuktam volna... Egy óra múlva végzek, utána csinálhatnánk valamit! – terelte inkább a témát.

-     Benne vagyok! - puszilta meg JiHo még egyszer a lányt, majd elengedte és rendelt magának valamit, hogy megigya, amíg SoHeere vár. A lány annyira boldog volt, hogy teljesen meg is feledkezett Myungsooról. Nem is akart rá gondolni, a mai napot a barátainak szánta, úgyhogy véletlenül sem akarta elrontani az aggályaival. Myungsoo jó helyen volt otthon a gardróbjába zárva...

Itt egy pillanatra megakadtak a gondolatai. Nem emlékezett pontosan: vajon bezárta a szobáját, mielőtt eljött?

Myungsoo egyedül ült otthon a gardróbban. Körülötte szétszerelve hevert az összes elektromos eszköz, amit a minap vettek. Mozdulni sem lehetett a kis szobában, annyira szétpakolt. Csupán a lámpa sárga fénye világította be az ablaktalan szobát. A fiú számtalanszor mérgelődött már magában, amiért közel sem kapott elég fényt a dolgához. Sokkal kellemesebb lett volna természetes fénynél szerelni, mint ahogy otthon is szokta. Most sokkal többet kellett az erejére támaszkodnia. Myungsoo ugyanis, Villámhasználó lévén, képes volt látni az áramköröket, az elektromos kisüléseket és az áram útját akár az eszközök belsejében is. Néha olyan volt, mintha szerelés helyett beszélgetett volna az eszközökkel – inkább a barátai voltak, mintsem az alanyai. Otthon Woohyunnal tartották karban gépeik nagy részét, még saját fejlesztésű modellek is lapultak műhelyeikben.

Ilyen szempontból Woohyunnal tökéletes párost alkottak. Előfordult már például, hogy bevetés közben elromlott vagy megsérült a gépük, és kietlen helyeken kellett leszállniuk. Ketten képesek voltak megjavítani a gépet bármilyen körülmények között: Myungsoo felmérte a hibát, Woohyun pedig összeeszkábálta a megfelelő alkatrészt.

Most viszont egyedül volt. Általában nem mutatott különösebb érzéseket az emberek felé, most mégis egyszeriben úgy érezte, hiányoznak neki a többiek. Legfeljebb egy hét, és otthon lehetek!

A mai egy kivételes nap volt. SoHee egészen idáig először merte magára hagyni a házban. Myungsoo nem értette, miért aggódik. Ha ismerte volna őt rendesen, tudta volna, hogy egy szempillantás alatt el tud tűnni az emberek elől. Nem mintha amúgy is mutogatni akarta volna magát a család előtt. Csak megbámulták volna, mint az összes többi földi, akivel eddig találkozott. Tudta magáról, hogy jóképű, de azért ilyen gátlástalan és vegyes érzelmekkel bámulni rá, mint ahogy egyesek tették, ez tényleg sok volt már neki.

Myungsoo teljesen elmerült gondolataiba és az adóvevőn folytatott munkálatokba, így lejjebb engedte a védelmét. A napokban ez is amolyan rossz szokásává vált – talán túlságosan elbízta volna magát? -, de úgy érezte, az itteniek nem árthatnak neki. Egyedül az a varázstudó zavarta, akinek mágiáját a múltkor érezte. Különösebben nem koncentrált rá a megkeresésére, elvégre tele lehet ez a bolygó is világtalan boszorkányokkal, mégis szöget ütött a fejébe. Azóta nem bukkant fel, legalábbis nem használta a képességét a közelében, úgyhogy Myungsoo is megnyugodott. Bizonyos szinten a taktikája része is volt a védelem leengedése: ha azt hiszi az ellenség, hogy legyengült vagy figyelmetlen, előbb lendül mozgásba. Így végiggondolva Myungsoo mégis kicsit paranoiásnak érezte magát. A tény viszont, hogy nem emlékezett rá, hogyan került a Földre és sérült meg, épp elég ok volt neki a gyanakvásra.

SoHee is tett számos óvintézkedést, hogy senki ne tudjon bejönni hozzá, úgyhogy tényleg nyugodtan munkálkodott a szoba közepén. Így történhetett, hogy észre sem vette, hogy valaki bejött a lány szobájába. Csak akkor tűnt fel neki, amikor kinyílt a gardrób ajtaja. Myungsoo rögtön felnézett. Egy rövid, göndör hajú lány állt vele szemben. Amolyan tíz-tizenkét éves forma lehetett, ruházata alapján egy gazdag család elkényeztetett kislánya.

Myungsoo kifejezéstelen arccal nézett szembe a lánnyal, míg annak arcán tökéletesen végigkövethette a benne lejátszódó érzelemváltozásokat: az öntelt mosoly, mintha szándékosan valami rosszat követne el, átment először meglepődésbe, majd egy pillanatnyi félelembe, ahogy megpillantotta az idegen fiút a szoba közepén. Myungsoo egy másodpercig látta még, ahogy a kislány fejében újabb csínyek és tervek gondolata ötlik fel egy mosoly kíséretében, de aztán azzal a lendülettel, amivel benyitott, vissza is csukta az ajtót. SoHee nem fog örülni, futott át első gondolatként a fiú agyán. Végül elmosolyodott és egy vállrándítás kíséretében visszafordult a munkájához.

Hosszú munkával teli órák teltek el, mire SoHee hazaért. Már estefelé járhatott az idő, de a gardróbból továbbra is nehezére esett Myungsoonak megállapítania az idő múlását. SoHee első dolga természetesen az volt, hogy benézett a fiúhoz. Valami azonban gyanús volt neki. Már abból érezte, a lány nincs valami jó hangulatban, ahogy benyitott a szobába.

Myungsoo úgy tervezte, fel sem néz a munkájából. Nem volt már sok hátra, és minden egyes lépéssel, ahogy közelebb került a céljához, hevesebben kezdett dobogni a szíve. Csak egy fél pillantásra méltatta SoHeet, az annak arcáról sugárzó dühöt viszont így is sikerült elkapnia.

-     Miért mentél ki? - kérdezte aztán néhány csendes perc múlva. Talán azt várta, hogy Myungsoo magától bevallja "bűnét"? Ő azonban tudta, hogy semmi rosszat nem követett el, úgyhogy magára sem vette SoHee feddő szavait. - Miért mentél ki, amikor külön megkértelek rá, hogy ne tedd?! Annyi minden forog kockán azzal, hogy segítek neked, mondd, miért kell mindent elrontanod? Még be is zártam az ajtót, mégis kimentél! Nem hiszem el… - túrt bele végül a hajába.

Myungsoo valahogy imádnivalónak tartotta ezt a mozdulatát, meg úgy összességében az egész lányt, amikor mérges: bár nem volt olyan alacsony, mégis valami pattogó törpére emlékeztette ilyenkor. Volt feléjük egy mondás: Soha ne becsüld alá a kicsik haragját! Számos tapasztalaton alapult ez a mondás, Myungsoo pedig néha még egyet is értett vele. Ahogy SoHee idegesen kiborult előtte, teljesen ezt a mondatot juttatta eszébe. Elmosolyodott.

-     Most meg min nevetsz? Hát persze, nem érzed át, mennyire rossz nekem... De azt elmondhatom, hogy-

-     Két dolgot mondok csak - nézett fel végre Myungsoo, és rögtön a lányba fojtotta a szót. - Az ajtó nem volt bezárva és nem csak kimenni lehet rajta.

Többet nem akart mondani, nem volt az a visszaszólalkozós típus. Hopp, most magamnak is hazudtam!, mosolyodott el kis híján megint. Inkább csak nem akart feleslegeden vitába keveredni. Már csak pillanatok választottak el attól, hogy elkészüljön az adóvevővel, SoHee pedig eddig okosnak tűnt, ennyiből is kitalálhatja, ki volt a bűnös. Látszólag el is gondolkodott a dolgon.

Myungsoo ekkorra nagyjából összerakta fejében a történteket: valószínűleg SoHee féltestvére lehetett az, aki bejött a délután folyamán. Akkor is épp valami csínyen törte a fejét, de az, hogy meglátta őt itt, újabb tervet vetett fel a fejében. A családnak nem szólt még róla, viszont SoHeevel, ahogy hazaért, tudatta felfedezését. Valahogy a saját céljaira akarta használni a tényt, hogy Sohee egy fiút rejteget a gardróbjában. Nem is rossz terv egy ilyen kislánytól!

-     Azt akarod mondani, hogy valaki bejött? - kérdezte SoHee kisebb szünet után. - RiA! Ő volt az, igaz? A húgom? Nem hiszem el - És megint beletúrt a hajába, amitől Myungsoo ismét elmosolyodott. Olyan gondolatok jelentek meg a fejében ettől az egy mozdulattól, amiket nem igazan szeretett volna látni. Inkább gyorsan el is hessegette, és a lányt továbbra is figyelmen kívül hagyva teljesen rákoncentrált az adóvevőre.

SoHee fel-alá járkált, azon gondolkodott, hogyan fordíthatná a helyzetet a saját javára. A bocsánatkérés a hamis megvádolásért persze elmaradt, de nem is számított Myungsoonak.

-     Hogy haladsz? - kérdezte egyszercsak a lány. Mintha valami álomból zökkentették volna ki, fogalma sem volt, mennyi idő telt el. SoHee már nyugodtan ült mellette a földön átöltözve, megfürödve - a tusfürdője illata belengte a kis gardróbot -, és a telefonján nyomkodott valamit.

-     Majdnem kész – felelte a fiú. Könnyűséget érzett magában, mintha egyszeriben minden olyan édessé vált volna, mint a lány tusfürdőjének illata. Még a nyelve is megeredt ettől a könnyedségtől. - Ma sikerült működőképes állapotba hoznom, csupán a megfelelő frekvenciákra kéne tudnom csatlakozni. Minden bolygó, főleg az ilyen távoliak, igencsak eltérő hullámhosszokat használnak, nem is lehet mindet mindenhol fogni. Az ilyen kis adóvevők a saját típusaikra messziről is rá tudnak csatlakozni, viszont a bolygókon működő fő frekvenciákat csak kis távon érzékelik. - Ez esetben ez jól is jött neki, hisz nagy valószínűséggel nem parancsra hagyta el a 61-est. Jobb is, hogy a fejesek nem tudják elkapni, amit a társainak igyekszik mondani.

SoHee arcáról nem tudta eldönteni, hogy megértette-e, amit mond, vagy csak úgy tett. Nem is foglalkozott vele. Valami furcsát érzett, ahogy a lányra nézett. A szemeiben volt valami, ami magába akarta szippantani és érezte, nem akarna ellenállni, ha tényleg így történne.

Hirtelen az adóvevő hangokat adott ki - ez volt az, ami visszarántotta Myungsoot a jelenbe. A rózsaszín köd eloszlott, az édes illatok eltűntek és egyszeriben tudatosult benne, hogy megbabonázták. SoHeere nézett, gyanakodva végigmérte a lányt. Ő lett volna? Nem, nem lehet, ő biztosan nem…

Egy kis ideig még összehúzott szemekkel, gyanúval nézett a lány szemébe, az értetlenül állta pillantását, majd megint az adóvevő zökkentette ki.

-     Itt Sungyeol az I-nek! Ha bárki hall, válaszolhatna végre!

Mintha valami nagy tehertől szabadították volna meg hirtelen, úgy futott át a megkönnyebbülés és öröm párosa Myungsoon. Nemcsak sikerült megjavítania az adóvevőjét és megtalálnia a megfelelő frekvenciákat - ami valljuk be, nem esett annyira nehezére, mégis bonyolultabb volt, mint amilyennek tűnt -, de még Sungyeollal is egyből sikerült felvennie a kapcsolatot. A boszorkány teljesen ki is ment a fejéből, egyedül barátjára tudott koncentrálni.

-     Itt L az I-nek! Sungyeol, el sem tudod képzelni, mennyire örülök neked! - Hangjában rá nem jellemző vidámság és őszinteség bujkált, de ez egyszer nem bánta, hogy nem tudta egy közömbös álarc mögé rejteni érzelmeit.

-     Haver, pontosan ugyanazt érzem, amit te! Napok óta próbálok kapcsolatba lépni veletek, és végre sikerült! - Myungsoo felvonta a szemöldökét. Sungyeol miért beszél úgy, mintha külön lenne az I-től?

-     Elromlott az adóvevőm, csak mostanra sikerült megjavítanom. – Egy lélegzetvételnyi szünet után, jóval hivatalosabb hangnemben így folytatta: - Helyzetjelentés: jelenlegi pozícióm: Föld bolygó, Koreai köztársaság állam, Szöul város. Hamarosan pontosabb meghatározással is szolgálok. Idekerülésem oka ismeretlen. Nem ártana, ha eljönnétek értem minél hamarabb, nem vagyok valami jó helyzetben! - vette aztán vissza a hivatalos hangnemet.

-     Negatív, haver. De van egy "jó" hírem: én is a Földön vagyok! Az én helyzetem: Románia, Brassótól keletre valami picike falu, aminek a nevét soha nem értem.

Myungsoo már nem is figyelt arra, amit társa mondott. A tény, hogy mindketten egyedül vannak a Föld két különböző pontján, nem kecsegtetett épp rózsás kilátásokkal. Myungsoo agya forogni kezdett. Hogy kerültek ide? Ha már ketten vannak, valószínűleg küldetésre küldték őket. Valami aztán történhetett, még az űrben, de már a bolygó légkörében, csak így lehet, hogy megsérültek ugyan, de nem a végtelen űrben széledtek szét. Hirtelen bevillant előtte egy kép egy űrcsatáról és egy robbanásról. Megtámadták őket! Katapultáltak a gépükből, mielőtt az felrobbant volna. Az égési sérüléseket és töréseket akkor szerezte, amikor becsapódott a Földre, de még így is csoda volt, hogy túlélte. A védőruhájának nyoma sem volt, minden bizonnyal az mentette meg a szénné égéstől. Az elemének hála pedig képes volt túlélni a becsapódást és elkerülni a véres pacává változást.

Még egy dolog felötlött Myungsooban. Ha ő és Sungyeol itt voltak, akkor Woohyunnak is itt kellett lennie valahol. Ők hárman vezettek egy gépet, biztosan Woohyun is velük volt.

Myungsoo arca elsötétült, meg sem hallotta sem Sungyeol kérdéseit és panaszait, sem SoHee értetlenkedését. Érezte, ő már érezte, hogy valami nagyobb áll a háttérben, valami fontos feladatra tudott csak gondolni, ha elküldték őket a 61-esből. Az emlékképek mégsem akartak összeállni. És akkor, mint zátony a tengerből, emelkedett ki előtte emlékeiből egy arc - és Myungsoo már tudta, mivel is állnak szemben.

7. fejezet

Hűvös éjszaka borult a táborra. Az éj sötét volt és felhőtlen, teret adva a csillagok gyémántjaival átszőtt nagy égboltnak, hogy teljes pompájában ragyogjon. A táborban is viszonylag sötét volt, csak a néhol felállított kis tábortüzek és gyéren elhelyezett villanyoszlopok adtak némi világot, mintegy olcsó utánzataiként a fenti csodának. Lassan tíz óra körül járhatott az idő, az emberek azonban még javában talpon voltak. Kisebb csoportokba gyűlve ültek a tábortüzek körül és mulattak: vastag ruhába takarózva beszélgettek, hol hangosan, hol suttogva, nevetgéltek, és ettek-ittak. Ahogy egyre jobban érezték magukat, lassan félrekerültek a meleg ruhák. Volt még vissza némi idő takarodóig, igyekeztek minél inkább kihasználni szabadidejüket. Volt, aki bicskájával egy krumpli héját vakargatta, volt, aki azt bizonygatta, hogy otthon három szeretőt is tart a felesége mellett, voltak hitetlenkedve hallgatók és – tréfának tekintve az egészet – röhögcsélők, voltak, akik csak csendben ültek és hallgatták a többieket, volt, aki imádkozott magában és voltak, akik az éjszín kárpitot tanulmányozták csodáló tekintettel.

Egy fényes pont villant fel az égen, nagyobb, mint a csillagok többsége, és hullócsillag módjára suhant végig az égen. Ahogy egyre közelebb ért, lett egyre nagyobb is, mígnem nagyjából másfél méter átmérőjűre nőve a közelben a földbe csapódott. Beleremegett a föld, a fenyőfák, az egyszerű fa- és betonépületek; megrendült a tábortüzek lángja. Csend borult a tájra. Az emberek tekintetüket az ég, majd a becsapódás felé kapták, meglepettségükben és félelmükben elnémultak, arcuk elfehéredett, szájuk tátva maradt.

Egy perc, két perc, három perc. Az idő ugyanúgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. A távolban füst szállt fel, kis híján hallani lehetett a tűlevelek ropogását, de hamarosan az is elhalt. Nem történt semmi. A katonák megkönnyebbülve kaptak észhez.

-    Ez meg mi volt? Láttátok ti is? – kérdezgették egymást.

-    Én mondom nektek, ez a Tunguzka-rejtély kettő! – bizonygatta egy, a többiekhez képest alacsony, füstös képű férfi tudálékos hanggal. – A földönkívüliek visszatértek!

-    Én meg az orosz cár vagyok, mi? Ne szórakozz! Olyanok nincsenek! – felelte egy másik.

-    Bármi is legyen – nyelt nagyot egy harmadik, majd higgadtan folytatta: - Most először ellenőriznünk kell, minden rendben van-e a laborban és a fegyvertárban! Ha már volt annyi szerencsénk, hogy nem robbant ránk az egész atom-hóbelevanc, akkor biztosítsuk is, hogy nem fog ez történni! Egy másik csapat pedig jó lenne, ha megnézné, mi volt az, ami becsapódott! De csak semmi elkalandozás – közel a takarodó ideje!

Valószínűleg valami felsőbb fokozatú katona lehetett, mert a közelében ülő többiek mind haptákba vágták magukat, és szó nélkül engedelmeskedtek. A férfi, miután a többiek elvonultak teljesíteni a parancsát, továbbra is a becsapódás felé bámult. Fiatal volt még, koratavasszal töltötte be a harmincegyet, mégis már egy tucat ember felett döntött az egyik lehető legveszélyesebb táborhelyen a Szibériai fennsík nyugati szélén. Szép kis munka volt, az állandó veszélyeztetettségtől eltekintve nyugodt, eseménytelen – pont megfelelő ahhoz, hogy ne kelljen megerőltetnie magát. Ez az esemény azonban váratlanul érte.

Természetesen hallott már ő is a Kanszktól nem túl messze történt pusztításról a XX. század elején. Földönkívüliekben és egyéb természetfeletti dolgok létében nem hitt, sokkal valószínűbbnek tartotta azt a magyarázatot az akkori eseményekre, miszerint egy gömbvillám okozta a pusztítást. Még Tesla „csodafegyverének” is előbb tulajdonította volna a történteket, mint földönkívülieknek. Most valahogy mégis, egy pillanatig csupán, de megfordult a fejében, hogy az űrből érkezett valami. Legfeljebb egy kődarab, semmi más.

Viszonylag sokáig tartott, mire összeszedelőzködött az a maréknyi ember, akit maga mellé rendelve a becsapódáshoz kívánt vinni. Akarva-akaratlanul is elejtett néhány gúnyos megjegyzést azt látva, mennyire felszerelkeztek fegyverekkel, egy esetleges ufó-támadásra felkészülve. Ő maga csak egy Makarov-pisztolyt csúsztatott az övébe a biztonság kedvéért, majd ugyanolyan higgadtan indulást intett.

-    Hadnagy! Lisovskii hadnagy! Egy pillanatra jöjjön ide! – kiáltott a közelből egy katona.

-    Mi történt? – kérdezte Lisovskii.

-    Ezt látnia kell, uram! Valami ide tart a fák közül!

Lisovskii felvonta a szemöldökét, majd hitetlenkedve követte a másik férfit. Nem akart hinni a szemének. A fák árnyékából egy füstölgő alak tartott feléjük. Átlagos magasságú volt, vékony testalkatú, karjain szikár izmokkal. Nem járt egyenesen, lábait nehezen mozgatta, mintha ólomsúlyúak lettek volna, andalogva közeledett feléjük. A lámpások világa acélos fénnyel verődött vissza bőréről, mintha tiszta fém borította volna minden tagját.

A hadnagy mögött felsorakozó katonák közben felhúzták fegyvereiket. A meglepetés ereje elég nagy volt még, de nem eléggé nagy ahhoz, hogy ne álljanak lövéskészenlétben. Elég lett volna egyetlen hirtelen mozdulat a közeledő alaktól, máris golyók tucatjait kapta volna testébe – feltéve, ha azok képesek lettek volna áthatolni acélszerű bőrén.

Lisovskii összehúzott szemekkel meredt egy ideig felé. Elegendő lett volna egy apró karmozdulat, és parancsára az összes katona tüzet nyitott volna. Nem tett semmit, csak nézte, ahogy közelít a teremtmény. Az lépett egyet és még egyet, a lendülete egyre inkább alábbhagyott, lábai majd’ összecsuklottak, ahányszor áthelyeződött a testsúlya. Végül néhány kínosan hosszú, feszült, néma perc után az alak összeesett, nagyjából harminc méterre tőlük. Nagyot csattant a földön – a katonák kis híján elsütötték a pisztolyaikat.

-    Eresszétek le a fegyvert! – parancsolt rájuk. Kíváncsiságtól égve, mégis felettébb körültekintően közelebb lépett az alakhoz.

-    Hadnagy, legyen óvatos! – szólt valaki a háta mögül, de nem figyelt rá. Vére hangosan dübörgött a fülében. Izgatott lett, kimondhatatlanul izgatott, és égett a vágytól, hogy megtudja, mi került a szeme elé. Soha nem hitt természetfeletti jelenségekben, most azonban egyszeriben, mintha mindig is hőn áhítozott volna az ilyen dolgok iránt, nem érzett mást, csak a visszafoghatatlan kíváncsiságot. Bízott benne, hogy az alak nem halt meg – bár, ellenkező esetben is fel tudták volna használni -, és remélte, hogy ez nem csak egy vicc.

Leguggolt a fekvő test mellé, hogy jobban szemügyre vehesse. Bőre egy ideig még olyan volt, mint a legkeményebb acél, de a szeme előtt puhult meg, vált először olyanná, mint a vaj, majd folyt szét végül a testéről és szívódott fel a talajba egy pillanat alatt, mintha ott sem lett volna. Lisovskii csodálkozva nézte végig a folyamatot. Amint eltűnt a fém, egy most már teljesen emberi alak, egy férfi jelent meg alatta. Világos bőre volt és sötét haja, arcvonásai alapján nem lehetett több huszonnégy évesnél. Két ujját a nyaki ütőeréhez érintette. Elégedett mosoly szaladt végig az arcán. Életben volt.

A hűs tengeri levegő frissítően hatott Sungjongra. Fél éve járhatott legutóbb tengerparton, amikor feltöltötte a medálját. Vízhasználó lévén igényelte volna, hogy hosszabb ideig nagy kiterjedésű víztömeg mellett legyen, de a 61-esben kötelező szolgálat a legkevésbé sem engedett vágyainak. Ez volt a legrosszabb – kétévente kénytelen volt teljes hat hónapot eltölteni a sivatag közepén, ahol még mosdóvízre is csak hetente telt. Utálta, de kénytelen volt tűrni.

Még mindig a kis teraszon üldögélt, ahová először érkezett. Nemrég múlhatott el dél; a nap magasan járt az égen, a levegő meleg volt, melyet a tengeri légáramlatok hűvöse tökéletesen kompenzált. Amióta felébredt, nem mozdult el a helyéről. Az emberek jöttek-mentek körülötte, ügyet sem vetve rá, ahogy ott kuporgott a korlátnál. Jobb is volt, így zavartalanul tudott koncentrálni a feladatára.

Gondolatolvasó képességét a tenger segítségével óriási körben kiterjesztette, és állandó jeleket küldött minden irányba. Ha valamelyik csapattársa a közelben van, képes lesz meghallani a gondolatait és Sungjong is üzenhet nekik. Persze mindez sokkalta egyszerűbb lett volna, ha tisztának születik, akkor nem kellett volna ilyen erősen koncentrálnia és sokkal nagyobb körben használhatta volna erejét. Néha lehunyta a szemét, hallgatta a hullámok, a fodrozódó víz üzenetét. Képes volt látni az óceán kiterjedését is, torkolatokon úszott fel kontinensek belsejébe és sebes vizű folyókat követett, ahogy azok erdőkön és emberi településeken haladtak át. A bolygó elég nagy szeletét átjárta csak az áramlatok segítségével. Idővel kirajzolódott előtte egy térkép és átfutott rajta a felismerés: a Földön van.

Már korábban is nagy érdeklődéssel fordult a bolygó felé, tudván, milyen hatalmas kiterjedésű óceánok és tengerek találhatók rajta. Ha a Föld egész vízmennyiségét összeraknánk is nagyobb bolygót kapnánk, mint amekkora Usquam volt. Usquam nagy része sivatagos volt, egyedül a protektorátusok lakott területein kígyóztak természetes, de leginkább mesterséges folyók, és ezeket övezték zöld területek. A Tűzhasználók imádták a helyet, a Föld-, Fa- és Vízhasználók már kevésbé voltak vele megelégedve.

Sungjong hirtelen remegni kezdett, agyát különböző akaratok és szándékok képei borították el. Voltak közöttük egyszerűek is, mint a mosdóba menni vagy enni valamit, de komolyabb és egyenesen szörnyűbb gondolatok is megjelentek a fejében, ártó szándékok és gyilkolási vágy. Elengedte a gondolatokat, erejét egy pillanat alatt elzárta, és felnyitotta a szemét. Rengeteg ember volt a hajón, akik – az emberi természetből adódóan – folyton gondolkodtak. Bár a nyelvüket nem értette, így a gondolatokat sem, sokkal inkább csak a szándékaik jelentek meg előtte. Ahhoz, hogy megtalálja a többieket, hatalmas körben kellett éreznie minden lény szándékát. Nehezére esett kiszűrni őket, legfőképp azokét, akik itt voltak a közelében. Időnként elhatalmasodtak rajta - ilyenkor kénytelen volt alábbhagyni a keresést és pihenni egy kicsit.

Felnyitotta a szemét. Az erős napfény bántotta látószerveit, eltartott egy ideig, mire hozzászokott. Oldalra nézett. Szemei egy pillanatra elkerekedtek ámulatában. Megrázta magát, aztán visszafordult a nyílt víz felé. Egy lány ült mellette. Valamivel fiatalabbnak tűnt nála, napbarnított bőre, sötétbarna haja és ugyancsak barna szemei voltak. Ott kuporgott mellette már ki tudja, mióta. Ölében egy füzet volt, kezében pedig ceruza. Amikor ránézett, a lány egy pillanatra magához szorította a füzetet. Később látta a szeme sarkából, hogy újra előreengedi, ahogy Sungjong is félrenéz.

Megpróbálta újra kiterjeszteni a gondolatait, de hirtelen mintha felerősödtek volna körülötte a hangok és érzelmek, egyszeriben ordibáltak a fejében, úgyhogy kénytelen volt leállni. Várnom kell még. Ismét a lány felé nézett. Határozottan csodálatot és vonzódást érzett az irányából. Sungjong összehúzta szemét.

-    Ne is törődj velem! – mondta a lány. – Folytasd csak, amit eddig is csináltál! – Aztán bizonytalanul hozzátette: - Nem zavarlak, igaz?

A fiú nem értette a nyelvet, amin a lány beszélt. Mindössze bólintott egyet és visszafordult az óceán felé. Néhány másodperc múlva viszont ismét a lányra nézett. A füzetre mutatott, mire a lány megrázta a fejét.

-    Még nincs kész, nem nézheted meg! – ellenkezett. Sungjong újra használta az erejét, de csak olyan mennyiségben, hogy a lány szándékait ki tudja fürkészni. – Amúgy, Serah vagyok! – nyújtotta a kezét a fiúnak. Sungjong meghajtotta a fejét, majd ő is bemutatkozott.

-    De furcsa neved van – nevetett a lány. – Hogy lehet, hogy eddig még nem láttalak a hajón? Ha tudtam volna, hogy van itt egy olyan valaki, mint te… - Az ajkába harapott. Sungjong érezte, milyen kínosan érzi magát a lány, de az okát nem sikerült megértenie.

-    Nem gond, ha itt maradok melletted, igaz? – mosolygott úgy, ahogy azt Sungjong még soha nem látta korábban. – Úgy látom, nem érted, amit mondok… - sóhajtott. – Hova valósi vagy? A szemed alapján ázsiainak tűnsz. Kína? Japán? Esetleg… Korea? Mindegy, ne is törődj velem! Folytasd csak, amit eddig csináltál! – intett és ismét nekikezdett a rajzolásnak.

Sungjong várt még néhány percig, aztán sikerült megint kiterjesztenie a gondolatait, a koncentrációja viszont nem volt tökéletes. Rajta tartotta a figyelmét a lányon is. Soha nem látott még ilyen lányt, mint Serah. Usquamon ritkán jártak ki a hadsereg kerítésein kívülre, a civil lakossággal szinte nem is érintkeztek. Egyedül akkor volt rá esély, ha valamelyik másik bolygón volt küldetésük. A női katonák persze mind kemények és gyakran mogorvák is voltak, erősnek akartak tűnni a férfiak előtt. Ez a lány azonban valóban lány, valóban nő volt: törékeny, kedves, mosolygós. Egyszeriben Sungjong ürességet érzett, mintha valami hiányozna az életéből.

Újabb hosszú órák teltek el az eredménytelen kereséssel. Lassacskán esteledett, Sungjong érezte, hogy szárazföldhöz közelítenek. Serah egész nap el sem mozdult mellőle. Egy ideig a füzetét nézte, de szemei gyakran időztek Sungjongon is, és sokszor nézett el a távolba, mintha azt a pontot kereste volna, amit a fiú is nézett.

Az ég már vöröses-narancssárgás árnyalatokban tündökölt, amikor újfent szünetet tartott. Serahra nézett. A lány viszonozta a pillantását, arcán bárgyú mosoly jelent meg. Sungjong ismét a füzetre mutatott.

-    Muszáj megmutatnom? – kérdezte a lány, de Sungjong tudta, hogy valójában meg akarta mutatni neki. Nagy sóhajjal, megadóan fordította aztán mégis a papírköteget a fiú felé. Egy pillanatra elállt a lélegzete. Egy rajz volt, ami őt ábrázolta tökéletes pontossággal, körülötte a napfényben csillogó tenger terült el. Elképesztő munka volt. Sungjong elismerően mosolygott a lányra, amibe az egy kicsit belepirult.

-    Gondolom, ez azt jelenti, tetszik… - Tekintetét a padlóra fordította. Sóhajtott egy nagyot. – Serah, gratulálok… egy pillanat alatt sikerült megtetszenie egy olyan fiúnak, akivel még kommunikálni sem tudsz… csakis neked lehet ilyen szerencséd! – mondta ki hangosan a gondolatait. Valószínűleg azért tette, mert meg volt róla győződve, hogy Sungjong úgysem érti. Ez igaz is volt, azt leszámítva, hogy a fiú érezte az érzéseit és hangulatingadozásait. Tudta, hogy a lány azóta vonzódik hozzá, amióta csak megpillantotta. Kevesebb, mint egy nap – ez lenne a szerelem első látásra?

-    Holnap… holnap kikötünk Dakarban. Lenne kedved… lenne kedved velem szétnézni a városban? – Sungjong elgondolkodott. Sejtette, hogy hamarosan kikötnek valahol, de azt még nem gondolta át, ez jó-e vagy rossz. Ha kikötnek, leszállhat a hajóról és szétnézhet a környéken. Viszont, a közelben alig érzett vizet, ami csak valami sivatagos helyre utalhatott. A sivatagokat utálta.

Végül megrázta a fejét. Úgy döntött, a hajón kell maradnia és addig is próbálkoznia, hátha sikerül találnia valamit. A lány elcsüggedt, mégis mosollyal az arcán köszönt el Sungjongtól. A fiú kicsit kételkedett abban, hogy jól döntött-e, de végtére is nem játszadozni jött ide, komoly feladata volt: meg kellett találnia a többieket, vagy legalább egy módot, amivel hazajuthat a saját bolygójára.

A gondolatai megakadtak egy pillanatra. Miért is akarna visszamenni? Itt sokkal több víz volt és kedves emberek is, akiknek a nyelvét viszonylag hamar képes lett volna elsajátítani. Lehet, hogy senki nem tudott róla, hogy Sungjong a Földön volt – lehet, soha nem is kerestették volna a bolygójáról. Ki volt ő, hogy kerestették volna?!

Ismét érezte azt a hiányt belül. Más volt ez a bolygó, mint az övé, alapjaiban más. Mégis, bármennyire is erős volt egy pillanatig a kísértés, a felelősségérzete felülkerekedett. Még azt sem tudta, egyáltalán miért volt a Földön. Nem túl természetes körülmények között kerülhetett ide, hogyha nem emlékezett rá. Felidézte a pillanatot, a zuhanás érzését, amikor ég és föld, menny és pokol, élet és halál, hirtelen minden egybemosódott előtte. Az égető fájdalom, a kemény becsapódás. Teljesen biztos volt benne, hogy valahonnét az űrből hullott alá. De mégis mi történhetett? Mit kereshetett a Földnél, a hatalmas világegyetem egy másik zugában?

Döntésre jutott: második legfontosabb feladata az lesz, hogy visszaemlékezzen rá, mégis mi történt, mielőtt feleszmélt volna a végtelen óceán közepén.

Woohyun egyik tagját sem érezte, amikor magához tért. Hideg volt és sötét, szinte mindene szétfagyott. Megemelte a kezét, hogy a takarója után nyúljon, mozdulatát lánccsörgés kísérte. Ekkor döbbent rá, hogy valami nem stimmel. Egy hirtelen mozdulattal felült. Utólag belátta, hogy ez nem volt túl jó ötlet: a szokásos szédülés mellett most úgy érezte, mintha fejbe vágták volna, szinte minden porcikája lüktetett a hol tompa, hol éles fájdalomtól.

A sötétség és csend körülölelte Woohyunt, ahogy ott ült, a kétségbeesés és félelem párosa közeledett felé minden sarokból. Nagyot nyelt, hogy összeszedje magát, és felállt fekvőhelyéről. Apró szobájának, nem is, cellájának, csupán egyetlen kicsi, ráccsal elzárt ablaka volt. A beszivárgó holdfény megcsillant a végtagjait fogva tartó bilincseken. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, engedjen-e teret a benne gyülekező kétségbeesésnek és kezdje el őrjöngve verni a falakat, vagy pedig feküdjön vissza pihenni, hogy legalább a gyengeségét enyhíthesse egy kicsit. Végül ez utóbbi mellett döntött. Tulajdonképpen, az is elképzelhető volt, hogy csak álmodik – jobb, ha visszafekszik és elfelejti ezt a rémálmot.

Az elalvás mégsem ment olyan egyszerűen. Hosszú ideig csak feküdt és bámult felfelé a sötétségben, agya közben gondolatok ezreit ontotta. Elmosolyodott a tényen, hogy egy Fémhasználót láncra vertek. Könnyűszerrel ki tudta volna szabadítani magát kötelékeiből, mégsem tette. Egyes helyeken a hatékonyság fokozása érdekében varázsigéket is szőttek a bilincsekre, melyek szörnyű dolgokat művelhettek a szabadulni próbálóval. Mivel Woohyun egyelőre nem kívánt se megcsonkulni, se darabokra robbanni, inkább nem nyúlt a láncokhoz.

Csupán érzékszerveire és pillanatnyi benyomásaira támaszkodva próbálta meg kideríteni, hol is lehet. A levegő nehéz volt, kisebb erőfeszítést igényelt a belégzése, amiből arra következtetett, hogy egy eltérő légkörű bolygóra került. Bár csend volt, ahogy csukott szemmel csak a hallásra koncentrált, apró neszekre lett figyelmes. Tücskök ciripelése a távolban, lombok susogása, ahogy az éjszakai légmozgások bele-belekapnak, olcsó villanykörte sercegése. Az éjszaka hangjaiba kavicsok ropogása vegyült – valaki mozgott kint. Egyenletes, kimért lépések – éjjeli járőrözés. Ha jól saccolta, ketten lehettek az őrök.

Nem tudta elképzelni, hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe. Vajon az I többi tagja is itt volt valahol? Egyáltalán hogy tudták őt, az egyik legjobb elitkatonát ilyen könnyen elkapni? Kerüljenek csak a kezei közé, és lidérces álmokat okoz nekik ébrenlétükben is!

Woohyun észre sem vette, mikor szundított el. Mire ismét magához tért, már szürkés fény áradt be az ablakon. A hideg továbbra sem enyhült. Még éjszaka sikerült találnia maga alatt valami pokrócot, amibe betekerte magát, de nem sokat ért – kicsi is volt és szakadt is. A sápadt fénynél szemügyre vette celláját. Dísztelen, kocka alakú szoba volt, egyik oldalát teljesen elfoglalta az ágynak kinevezett, falra erősített deszka, másik oldalán egy törött, háromlábú szék és egy rozoga asztalka állt, ami azt a hatást keltette, hogy elég egy ráhulló porszem és máris összerogyik. Az ablakkal szemközti falrészen volt egy ajtó, ezt leszámítva semmi.

Woohyun lassan felült. A kemény deszkán alvás még egy lapáttal rátett a hátában érzett fájdalomra. Hirtelen átfutott rajta egy félelemhullám és a nyakához kapott. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy medálja még megvolt. A szeme elé emelte. A kis üvegben egy drágakő alakú, belülről üreges fehér fémdarab lebegett, széleit már kikezdte a rozsda, azt leszámítva teljesen hibátlan volt. Legalább a tartalék miatt nem kell aggódnom.

Megint fel akart állni, amikor váratlanul hangokat hallott az ajtó túloldaláról. Nagyjából négyen közelíthettek, rá utaló jelek nélkül is tudta, legalább hármójuknál biztosan van fegyver. Szívesen visszafeküdt volna, hogy tettesse az alvást, de szeretett volna szemtől szembe találkozni fogvatartóival. Magabiztos arckifejezést öltött hát fel és a falnak dőlve, szemeivel kis híján lyukat égetve az ajtóba, várt.

Nem telt bele hosszú időbe, mire kivágódott az ajtó. Ahogy sejtette, három fegyveres férfi lépett be, közöttük a negyedik látszólag fegyvertelen volt, Woohyun mégis hamar kiszúrta az övébe dugott késeket. A férfi szigorúan végigmérte őt, majd tekintetét mélyen Woohyunéba fúrta. A fiú állta a pillantást - ez volt az első összecsapásuk. Végül a férfi volt az, aki feladóan félrenézett, mégis, ez a pillantása is diadalt sugallt. Egy-null neki.

A férfi megforgatta szemeit és közelebb lépett Woohyunhoz.

-    Hadnagy, legyen óvatos! Igaz, hogy nem evett semmit, de két napot teljes egészében átaludt. Nem tudhatjuk, mennyire van ereje teljében, ahogyan azt sem, mennyire veszélyes ránk nézve! – Woohyun egy szót sem értett az őr által elhadartakból, azt viszont átérezte, hogy bizonyos szinten félnek tőle. Féljetek is, egy pillanat alatt képes lennék – de elhessegette a gyilkos gondolatokat.

A férfi, aki valószínűleg a másik három felettese lehetett, ekkora már egészen közel volt hozzá, arcát kis híján teljesen Woohyunéba nyomva. Erősen kellett koncentrálnia, hogy ne ránduljon meg arca egyik pontja sem.

-    Szóval az égből estél közénk, Földönkívüli. Mi lenne benned olyan különleges? Mi az, amiben különbözöl tőlünk? – Aztán elnevette magát. Nevetésében volt valami megvető, valami eszelős kíváncsiság. Woohyun grimaszolt.

-    Ha halott lennél, már rég felboncoltalak volna!  - folytatta megkomolyodva. - De életben vagy. Még így is nagyon sok mindent tudnék tenni veled, hogy megtudjam, amit szeretnék, de szerencséd van, Földönkívüli! – Elfojtott magában egy mosolyt. – A feletteseim máris tudomást szereztek rólad. Más tervük van veled, amivel nem ellenkezhetek. De egy pillanatig se hidd azt, hogy ennyivel békén hagylak!

Egy újabb gunyoros mosoly után egy szempillantás alatt egy injekciós tűt kapott elő. Woohyun nyaka felé kívánt szúrni vele, de ő egy szempillantás alatt elkapta a karját. Szorosan, keményen tartotta, közben tekintetük újabb csatába kezdett. Végül dörrent egy fegyver és valami szúrós fúródott Woohyun nyakába a másik oldalról. Szorítása hamar engedett, ahogy a végtagjai elgyengültek, elérzéktelenedtek. Egy ideig még tisztán látott, de pillanatok alatt annyira elhagyta az ereje, hogy a szemét sem tudta nyitva tartani. Kettő-null a rohadéknak.