9. fejezet

Aznap két csillag fénye világította be az éjszakai égboltot. Mindkettő fényesebb volt az átlagos csillagoknál. Egy pillanatig tartott tán, míg fényesen ragyogtak, utána hosszú csóvát húzva maguk után két eltérő irányba hullottak alá – és az ég ismét olyan volt, mint általában.

Alig kapott levegőt zuhanás közben, de ami mégis bejutott, tűzként perzselte a tüdejét. Úgy érezte, lángnyelvek nyaldossák testét kívülről is, a fájdalom pedig elviselhetetlen volt. Érezte, ahogy védőruhája leég a testéről, majd bőre és húsa is perzselődni kezd. Rendkívüli önuralomra volt szüksége hozzá, hogy ne veszítse el az eszméletét. A percek szélsebesen szálltak el mellette, ő pedig csak zuhant és zuhant. A nyomásváltozás kikészítette a fülét, már sípolást sem hallott, de a nagy szél amúgy sem engedte a hangokat a közelébe.

Egy pillanat volt csak – összpontosított, és a lángok és a nyomás eltűntek. Nagyot koppant valami vasfedélen, aztán viszonylag puha tárgyak fogadták maguk közé és ölelték át. Feje zúgott, füleiből vér csordogált, teste erősen megégett, de a csontjai nagyrészt épek maradtak. És élt, ez volt a legfontosabb.

Amikor utólag visszagondolt ezekre a kínnal teli órákra, számos dolgot nem tudott felidézni – ilyenkor valószínűleg elveszthette az eszméletét. Amikor magánál volt, amolyan kárörvendő gondolatok tették élvezetessé szenvedését. Még hogy lehetetlen megszökni! Eddig nyilván azért nem sikerült senkinek, mert rosszul próbálkoztak. Történelmet írt, már pusztán azzal, hogy eddig túlélt. Most már nem adhatja fel, a játszma csak most kezdődik igazán!

Csak feküdt ott a bűzölgő holmik ölelésében, mint valami félredobott, elhasznált játékszer. Égett húsának szaga sokszor elnyomta a szemét bűzét is, bár furcsa volt saját magáról éreznie. Folyamatosan az járt az eszében, hogyha meglenne a medálja, már rég meggyógyíthatta volna magát, már rég nekikezdhetett volna a terve kivitelezésének. Most egyelőre viszont csak feküdni tudott és várni, hogy legyen elég ereje meggyógyulni.

Egy éjszaka – ennyi elegendő volt számára ahhoz, hogy mozgásra képes állapotba hozza magát. Állkapcsa volt az, amit legelőször meg tudott mozdítani. Ahogy bőre szépen lassan visszaépült testének többi részére is, úgy szerezte vissza az irányítást végtagjai felett is. Amikor már biztosra vette, hogy képes lenne lábra állni, lépésre szánta magát. Jobb karját felcsapva fogást keresett a szemetes konténer oldalán, és egy tompa nyögéssel ülő helyzetbe rántotta magát. Lábát átvetette a szélén és kint volt – ott állt a sötét sikátor hideg kövén, teljesen pucéran, összeaszott bőrrel, de életben. A nap második szökése, gondolta magában egy elégedett, fáradt mosoly kíséretében.

Tett egy lépést, de lábai összecsuklottak alatta. Esése visszhangot vert a magas házak között. A konténer oldalába kapaszkodva ismét tett egy próbát. Recsegtek-ropogtak a csontjai, bőre húzódott és fel-felszakadozott minden lépésnél, de sikeresen kijutott a néptelen utca éjszakai fényére. Egy kóbor macska szaladt el előtte, néhány kutya először megugatta, majd farkukat behúzva inaltak el, amilyen gyorsan csak tudtak. Egy hajléktalan elájult, másik hangosan ordítozott utána valamit, de ő semmivel sem törődött, csak ment előre, ahogy erejéből telt. Nagyokat szippantott a levegőből – a friss levegőből, a szabadság illatából.

A sűrű dzsungelben utazni nem épp gyerekjáték, még egy Földhasználónak, mint Hoya, sem. Kitaposott ösvényeknek nyoma sem volt ezen a valószínűleg emberek által nem igazán feltárt részen. A növények olyan buján nőttek, olyan szorosan fonódtak össze előtte, hogy csak késsel tudott utat vágni magának. Ez viszont rendkívül fáradságos munka volt, főleg az ő „félsérült” állapotában. A párás levegőtől amúgy is patakokban folyt róla a víz, de a növényzettel való hadakozás még inkább leszívta az erejét. Arról már ne is beszéljünk, hogy izzadt teste és még viszonylag friss sérülései aranyként vonzották a szúnyogokat és mindenféle hasonló élősködőt. Egy idő után már fel is adta, hogy megpróbálja elhajtani őket – kénytelen volt hagyni, hogy testéből lakmározzanak.

Ami azt illeti, Hoya is szívesen lakmározott volna már valamiből. A dzsungel bőségesen ellátja lakóit élelemmel, csak tudni kell, hol keresse az ember. Vizet akárhonnét nem mert inni, nehogy összeszedjen még valami betegséget. Itt-ott az árnyékos helyeken a nagy esőzések után megáll a víz a nagyobb leveleken – ezek pedig kitűnően oltják a szomjat, rövidtávon. Hosszabb távon kénytelen volt beérni a gyümölcsök húsával és levével, de valljuk be, ez nem volt valami használható üzemanyag. Az egész napos vagdalkozásban és menetelésben hamar kifáradt és a gyümölcsök által elfedett éhség is hamar a felszínre tört.

Aznap, amikor kiderítette a forrás helyét, négynapi utat saccolt. Mostanra be kellett látnia, hogy ez akár a kétszeresére, sőt, háromszorosára is nőhet az állapotától függően. Földhasználó lévén jól kellett volna éreznie magát a dzsungelben, egy ilyen helyen, ahol túlteng a föld típusú energia, ő azonban sosem így képzelte el az ideális helyét. Számára egy békés erdő volt az álomhely, valahol távol a civilizációtól, embertől érintetlenül, ahol a béke és harmónia más értelmet nyer. Tágas ligetek, sűrű, sötét farengetegek – mindkettő jobban tetszett, mint ez az esőerdő. Az elképzelései közel álltak a Fahasználókéihoz, ilyenkor mindig kicsit selejtként gondolt magára, de mosolygott a tényen.

Az útvonalat többé-kevésbé megjegyezte, de többször kellett felmásznia a faóriások tetejére, hogy viszonyítási pontot találjon. Volt, hogy néhány kilométert a fák tetején tett meg. Itt sokkal gyorsabban tudott haladni, de sokkal kimerítőbb is volt.

Hosszú ideig egy széles, bővizű folyót követett. Nem mert közel férkőzni a partvidékéhez, tudta jól, hogy a jaguárokon és szúnyogokon kívül ott még számtalan más vadállat is leselkedett volna rá. A víz látványa amúgy is csak fájdította volna a szívét. Hoya különben sem az az ember volt, aki sokáig ellen tudott állni a csábításnak, úgyhogy biztos volt benne, hogy előbb-utóbb ivott volna a vízből, sőt, akár bele is vetette volna magát, hogy felfrissüljön.

Amikor útközben kisebb pihenőket tartott, mindig két tenyerét a talajra fektetve figyelte, mit árulhat el neki a föld. Így tartotta a folyó vonalát is, és így kerülte ki a legtöbb veszedelmet. Életében először érezte magát szerencsésnek, amiért Földhasználó.

Miközben haladt előre, igyekezett mindenféle aggályos gondolatot kiszorítani a fejéből. Ilyenkor csak az útra koncentrált és az erőtartalékaira, hogy minél tovább bírja. Pihenő közben azonban megtámadták a máskor mellőzött gondolatok és apró, pókhoz hasonló lábakkal szelték át elméjét. Utálta magát, amiért aggódós típus volt. Ritkán adott hangot gondolatainak, de fejében mindig ott bujkált a bizonytalanság, a kétkedés, ami miatt nem tudott felhőtlenül mulatni, sokszor még racionálisan gondolkodni sem. Büszke volt magára, amiért nem uralkodott el rajta a pánik, amikor a két jaguár között találta magát az ismeretlen közepén.

Napközben csupán rövid pihenőket tartott, minél inkább ki kellett használnia a rendelkezésére álló időt. Éjszaka, sötétben nem utazott. Nem volt nála semmi világító eszköz, tüzet pedig nem akart gyújtani, úgyhogy inkább pihent ilyenkor. Reggel viszont a nap első sugaraival kelt és folytatta útját.

Legtöbbször a fákon, egy-egy vaskosabb ágon töltötte az éjszakát, de álma itt sem volt nyugodt. A mai nap kivétel volt. A napok óta tartó kimerültség elérte a mélypontját – már nem volt ereje fellőni magát több méteres magasságba. Egy bokrokkal jól védett, rejtett kis zugot keresett magának és ott tért nyugovóra. Valószínűleg a kimerültség miatt, mélyen aludt, még álmodott is.

Álmában újra ott állt a laborban, ahol a háromhavonta szükséges vizsgálataikat bonyolították le. Nyolc éves lehetett ekkor, szívében érezte azt a még gyermeki örömöt és izgalmat, amit azóta az évek már kitöröltek emlékezetéből. Izgatottan kerülgette a nagy asztalokat, míg neki nem ment egy fehérköpenyes alaknak. Az orvos volt az, akit Hoya a világon a legjobban szeretett. Ő ugyanis nemcsak egy megvizsgálandó alanyként vagy egy agyatlan katonatanoncként tekintett rá, hanem szerető kedvességgel fordult felé mind ahányszor dolga volt vele; emberszámba vette. A vizsgálatok végeztével, amikor mindkettejüknek volt egy kis ideje, gyakran játszottak is együtt. Olyan volt ő Hoya számára, amilyennek egy apát elképzelt, ezért elkeresztelte Dr. Apának. Nyíltan nem hívhatta így, de amikor kettesben voltak vagy rá gondolt, mindig Dr. Apa volt.

Ez a nap azonban más volt. Csak azt hitte, hogy Dr. Apának ment neki. Amikor az illető hátrafordult, Hoya arcáról lefagyott a mosoly. A főprofesszor volt az, aki a laboratóriumok ezen szegmensét vezette – Dr. Apa főnöke. Ijesztő óriásként tornyosult a nyolc éves Hoya fölé a valóságban nem is olyan magas ember.

-     Kihez jöttél, Hoya? – kérdezte mély hangján, melyet visszahangoztak a falak.

-     Dr. Apá- Dr. Norrowhoz, hogy vizsgáljon meg. – Bízott benne, kis híján már imára kulcsolta a kezét azért, hogy a főprofesszor ne vegye észre vagy csak nyelvbotlásnak gondolja az imént mondottakat. Nekik nem voltak megengedve sem a szülők, sem az érzelmek. Ha kiderült volna, milyen kapcsolatban van Hoya Dr. Apával, valamelyikőjüket, ha nem mindkettejüket, biztosan megbüntették volna.

-     Szóval Dr. Apát keresed – mondta gonosz vigyorral az arcán. – Tekints hát magad mögé Hoya, és nézd meg, mit tettél a szeretett Dr. Apával!

Szavai valósággal mennydörögtek. Hoya félve, lassan fordította meg a fejét. Nem akart hinni a szemének. Két katona fogta közre Dr. Apát, arca tele volt kék-zöld foltokkal, egyik szeme feldagadt, orrából, homlokából és szája sarkából még viszonylag frissen csordogált a vér. Kérdő tekintettel fordult vissza a főprofesszor felé.

-     Látod, Hoya – mondta az -, ezt teszi az emberrel a szeretet. Meg kell értened, hogy nem kötődhetsz senkihez. Törődés, szeretet, érzelmek – ezek mind-mind felesleges dolgok, amire neked nincs szükséged! Csak bemocskolják az ártatlan gyermeki szíved. Vésd az eszedbe, Hoya, Dr. Apa arcát és jól emlékezz: a kötelékeket el kell vágni! – Miközben ezt mondta, egy kést csúsztatott a fiú kezébe. Annak szörnyülködő, rémült tekintete a főprofesszor, Dr. Apa és a kés között cikázott. Tehetetlennek érezte magát és félt, leírhatatlanul félt.

-     Gyerünk, Hoya – bátorította a férfi, közben ösztönzően enyhén meglökte a hátát -, a kötelékeidet csak te tudod elvágni!

Hoya tudta, hogy nincs más választása. Nyolc éves fejjel sok mindent nem fogott még fel, de ezt tisztán látta. Utólag rájött már, hogyha akkor nem teszi meg, valószínűleg válogatott kínzások vártak volna mindkettejükre és más módszerrel faragták volna belé a fájdalmas leckét. De arra is rájött, hogy ezzel Dr. Apának nagy fájdalmat okozott. Ott volt a kezében a megváltás pengéje, ő mégsem az egyszerű utat választotta. Már nyolc évesen tudta jól, melyik ponton kell eltalálni az embert ahhoz, hogy hamar, minimális fájdalommal haljon meg. Ebben a pillanatban azonban annyira hatalmába kerítette a kétségbeesés, hogy nem tudott tisztán gondolkodni.

Kis híján már fuldoklott hulló könnyeitől, miközben remegő lábaitól lassú léptekkel, előre szegezett pengével közelített az orvos felé. Annak arcán megjelent valami bátorító mosoly, vagy legalábbis ő annak szerette volna látni.

Amikor már csak egy hajszál választotta el Dr. Apától, a könnyei hirtelen elapadtak. Kezében ijedt táncot járt a kés, ahogy remegett. Felnézett még egyszer Dr. Apa arcára. Nem kapálózott, nem akart elszökni, csak állt ott és várta a halált. Szemei könnyektől csillogtak, arcáról pedig hamar eltűnt az a bátorítás. Hoya behunyta szemeit, és pengéjét belemélyesztette a férfi gyomrába. Az irtóztató érzést, ahogy a kés átszakítja a bőrt, áthalad az izmokon és inakon, míg végül a markolat feltartóztatja, máig sem feledte el.

Sokkolta a dolog. Csak nézett tágra nyílt szemekkel hol véres kezére, hol Dr. Apa fájdalom torzította arcára. Hirtelen elhatalmasodott rajta valami újfajta erő, melynek tüzét a harag táplálta. Kirántotta Dr. Apa hasából a kést és a nyakába döfte. Eltalálta az egyik ütőeret, így amikor innét is kihúzta, a vér mindenfelé spriccelni kezdett. Vörösre festette Dr. Apa fehér köpenyét, a tiszta műszereket, de vörösre festette Hoya egész lényét is, kívülről-belülről.

A halál nagyon csúnya dolog, semmi szépség nincs rajta, mint ahogy sokszor ábrázolják. Hoya végignézte, ahogy Dr. Apa teste rongybabaként csuklik össze, és lehetetlen pozícióban landol. Végignézte, ahogy a vér tócsába gyűlik körülötte, és beszivárog a feje és a teste alá is. Dr. Apa arca nem volt megnyugtató a halála pillanatában. Szemei kigúvadtak, felfelé néztek, de semmit nem láttak; arcát fájdalom torzította, szája tátva maradt, nyelve kilógott.

Hoya az eddigieknél is jobban remegni kezdett, érezte, hogy gyülemlik benne minden elképzelhető érzelem, melyek, mint a vulkánkitörés, távozni akarnak. Kitört. Felordított, olyan fájdalmasan, mint még soha és többé soha, és a fájdalomtól térdre zuhant, majd őrjöngeni kezdett.

Hirtelen megrándult a teste, ahogy a lidérces álomból visszaesett a valóságba. Ezt követően erős csípést érzett jobb karján. Félálomban volt még, azt hitte, nyugtatóinjekciót kap az őrjöngésére, de ahogy vékony, szőrös lábak szaladtak végig a karján, tudatosult benne, hogy az csak álom volt, a csípés pedig igenis valóságos. Sötét volt még, nem tudta, mi támadta meg, úgyhogy ösztöneire hagyatkozva dobta el kését a sötétben. Biztos volt benne, hogy eltalált valamit, de most nem akart foglalkozni vele. Ha eltalálta, még reggel is ott lesz, majd akkor megnézi.

Ahogy ezt eldöntötte magában, egyszeriben minden oldalról visszaszivárgott lidércnyomása, s mint egy sötét árnyék, megülte a szívét. Nekidöntötte fejét a legközelebbi fának, miközben könnyeivel küszködött. Soha egy pillanatra sem tudta elfelejteni azt a napot, sem az utána következő fájdalmas időszakot. Három hétig feküdt a laktanyában teljesen beszámíthatatlanul, állandó rémálmokkal és szellemekkel hadakozva, utána egy újabb hétig csak lézengett a többi tanonc között. Kis híján lemondtak már róla, hogy bármi is lehet belőle, de csapattársai kedvességének és nevelői keménységének hála sikerült valamelyest összeszednie magát.

Hoya tudta, hogy akkor gyenge volt, a kedvessége tette gyengévé. Azt is tudta, hogy ezt a gyengeségét még mindig nem tudta levakarni magáról. Ezért volt az, hogy képtelen volt ölni. Ahányszor kését belemélyesztette valamilyen ellenségbe, mindig rárontott az érzés, amikor Dr. Apával tette ugyanezt. Eleinte küzdött még, de mostanra már elfogadta, hogy ezek a szellemek egész életében kísérteni fogják. Nem volt jövőbelátó, de az érzékei azt súgták neki, ő is hasonlóan fog meghalni, büntetésként. Ki tudja, talán ő is ugyanúgy fogadja majd, mint Dr. Apa: nem menekül, csak elébe áll a sorsának, és csúnyán végzi be. De az is lehet, hogy az ő arcán akkor ott lesz az a bátorító mosoly, a megbocsátás, ami hiányzott Dr. Apa arcáról. Akkor talán ő nem fogja lidércként kísérteni gyilkosát annak egész életében.

Nem telt bele sok időbe, mire hajnalodni kezdett. A nap első sugarai megkönnyebbülést hoztak bűntudattal teli szívének is. Gondolatait sikerült átterelnie valami másra – ebben pedig igen nagy szerepe volt a nőttön növő égető fájdalomnak is a jobb karjában. A csípés pont a felkarja hátulján érte, ott, ahova nem látott el jól. A korai halvány napfénynél szemügyre vehette támadóját is: egy nagyjából 15 cm átmérőjű óriáspókot. Bár a földi fajokkal nem volt tisztában, az szinte ordított az állatról, hogy csípése rendkívül veszélyes az emberre nézve. Megpróbált még egyszer a csípés közelébe férkőzni. El kellett volna távolítania a mérget, de sehogy sem érte el. Felsóhajtott. Szóval ez lesz a vége, igaz?

Csupán egyetlen reménye maradt. Hogyha idejében eljut a forráshoz, még esetleg segíthetnek rajta. Tudta, hogy már nem járhat messze, de azt is tudta, hogy nincs sok ideje addig, míg a méreg hatni kezd. Letépett ruhájáról egy kisebb darabot és bekötözte a csípést, nem is, inkább harapást; szerzett néhány gyümölcsöt reggeli gyanánt, majd útnak indult.

Nem telt bele egy órába sem, mire érezni kezdte a pókméreg hatását. Végtagjai zsibbadni kezdtek. Ennél rosszabb már nem is lehetne, gondolta magában számtalanszor. Előhúzta a medálját. Kis növénykéje teljesen el volt már száradva – tartaléka teljesen kimerült. E nélkül képtelen lesz használni a föld energiáit ahogy rosszabbodik az állapota, még így is, hogy szinte kézzel lehet tapintani körülötte az erőt. Ironikusan elmosolyodott. Vajon ő is úgy fogja végezni, mint ez a kis növényke?

Talán egy újabb óra telt el, mire az állapota még rosszabb lett. Az állandó mozgás és az egyre emelkedő hőmérséklet valószínűleg felgyorsíthatta a méreg terjedését. Végtagjait alig érezte már, csak a csodán múlott, hogy tudott még előre haladni. A légzés is kezdett egyre nehezebbé válni számára, és a nadrágjában is kényelmetlen érzése volt. De nem adta fel, csak ment előre, a fáknak és bozótoknak támaszkodva. Olyan volt, mint egy labda, ami visszapattan a falról, amelynek nekimegy.

Hamarosan elérkezett a végpont. Lábai felmondták a szolgálatot és a földre huppant. Nem landolt túl kényelmes pozícióban, biztosra vette, hogy eltörte a lábát, de semmit nem érzett. A karjaiban volt még egy kicsi erő, azzal próbálta előrébb küzdeni magát. Zihálva vette a levegőt, akárhogy igyekezett, nem sikerült elég oxigént juttatni tüdejébe.

Rövid ideig tartott csak, míg karjával sikerült előrehúznia magát. Mivel hason feküdt, még nehezebben kapott levegőt, úgyhogy inkább feladta és a hátára küzdötte magát. Már tudta jól, hogy itt fogja bevégezni. Elképzelése sem volt, hol lehet az I többi tagja, de csak remélni tudta, hogy őket valami kellemesebb helyre sodorta a sors. Ahogy felfelé nézett és levegőért kapkodott, egyre inkább kezdett elmúlni a kétségbeesése és pánikja. Valahogy a fák és a magasság látványa nyugtatólag hatott rá.

Egy esőcsepp landolt az arcán és folyt végig rajta, mint egy könny, mellyel elvesző életét siratja. Hamarosan még egy és még egy koppant rajta, míg végül leszakadt az ég. A zuhogó eső befolyt Hoya tátott száján, fuldoklott. Oldalra fordította hát fejét, hogy legalább ennyivel könnyebb halála legyen.

Ahogy oldalra nézett, Dr. Apa holttestét pillantotta meg maga mellett. Eszébe jutott minden, amit eddig igyekezett elfelejteni, és a bűntudat újabb tőrdöféssel tért vissza belé. A halál soha nem szép, gondolta magában, még akkor sem, ha másért halsz meg. Az ő jelenlegi helyzetében kimondottan undorító. Csak nézte Dr. Apa kidagadt szemeit, kilógó nyelvét, vértől bemocskolt arcát és ruháit, csak nézte és nézte, míg végül többé már semmit nem látott…

8. fejezet

     Az országút, mint valami hosszú kígyó tekergőzött előre a sík vidéken és tűnt el itt-ott egy-egy nagyobb szikla mögött. A táj egyhangúsága egyenesen idegesítette Dongwoot. Két napja sétált már a nagy semmi közepén fáradhatatlanul, segítség után kutatva. Próbálta figyelmen kívül hagyni emberi gyengeségeit, mint a fáradtságot, az éhséget, a lábfájást vagy az elképesztő hőséggel járó dolgokat – bár talán ez utóbbi zavarta a legkevésbé. A kábítószerek hatása lassacskán elmúlt, helyét valami furcsa üresség vette át. Dongwoo magában átkozta magát, amiért teste máris vágyódik a szerek iránt.

Négy óra is eltelhetett már, mióta lakott területtel találkozott. A kis falu – nagyjából három ház és egy benzinkút – a semmi közepén semmi használhatóval nem szolgált számára. Lophatott volna ételt vagy egy másik kocsit, de nem akarta. A szegénység, amiben az a néhány ember lakott, szánalmat keltett benne, úgyhogy inkább étlen folytatta útját.

A nap erőteljesen tűzött a fejére, néha úgy érezte, felforr az agyvize, máskor pedig magába nyelte a hőt és elraktározta éjszakára, ami legalább olyan hideg volt, mint amilyen meleg a nappal. Nagy ritkán tartott egy kis pihenőt, ilyenkor leült az út szélére és csak nézett maga elé. Utálta magát, amiért dühében otthagyta az autónál az adóvevőjét. Próbálta azzal nyugtatgatni magát, hogy ha nála lenne sem menne vele semmire, annyira tönkrement. És ez igaz is volt – látta, ahogy egyes részei megolvadtak abban a tűzben, ami őt is égette, amikor magához tért.

Felnézett az égre. Árnyékok suhantak el felette, valami madarak köröztek az égen. Dongwoo elmosolyodott. A hőség és éhség együttese folyamatosan illúziókat varázsolt szeme elé. Egyszer fogadni mert volna, hogy épületeket lát a távolban, ám ahogy közelebb ért, hirtelen szertefoszlottak. Olyan is volt, hogy apró, szőrös állatokat látott maga előtt ugrálni mintegy hívogatóan, de elég volt egy pislogás és már el is tűntek a szeme elől. Voltak más jellegű illúziói is, amiket inkább éber álmoknak nevezett volna – ezek a hideg űrben játszódtak, vadászgépek csatáztak egymással, majd minden felrobbant. Szerette volna jelen helyzetét is ilyen álomnak betudni, de akárhogy is küszködött az ébredéssel, végül mégiscsak be kellett látnia, hogy minden túl igazi.

A feje fölött keringő madarakat is délibábnak hitte először, de hiába pislogott, hiába várt, azok nem tűntek el. Megnyalta a száját – szárazabb volt már, mint a föld maga körül. Az ugyanis, bár homokos volt, mégis hordozhatott valamennyi nedvességet vagy tápanyagot, ha a gyér aljnövényzet megélt rajta.

Egy, kettő, három – fejedelmi ebéd lesz! Már korábban kitalálta, hogy az első élőlényt, ami szembejön vele, megdobja egy tűzlabdával és finoman átsütve elfogyasztja. Sajnos, az első és a második „élőlény” is egy autó volt – nagyjából minden napra jutott egy -, és annyira még nem érezte éhesnek magát, hogy kannibalizmusra vetemedjen. Maradt tehát a várakozás, most viszont végre eljött az ő ideje.

Egy könnyed mozdulattal három tűzlabdát repített az égbe. Mindhárom célba talált, a madarak sorban hullottak elé. Az első szénné égett – meglátszik, nem volt jó formában -, a második már fogyasztható állapotban volt, a harmadik tökéletesre sikeredett. Már csak az illatától is összefutott a nyál a szájában. Fel sem tudta idézni, mikor evett legutoljára. Úgy tetszett, mintha évezredek teltek volna el azóta.

A két madár nem volt elég nagy ahhoz, hogy kielégítse Dongwoo többnapos étvágyát, de kezdetnek megtette. Ha valami folyadékhoz is hozzájuthatott volna, teljes lett volna az öröme. Szomjúsága igazából csak rosszabb lett, miután evett, de legalább arról megbizonyosodhatott, hogy nyálmirigyei működnek még.

Talán tíz percet ülhetett még az út szélén, mielőtt újból nekiindult volna. Egy ideig tovább követte az országutat, ami egyre idegesítőbbé vált számára. Újabb óra telhetett el, mikor megelégelte a talpa alatt tekergőző beton-kígyót és letért róla. Eleinte felemelő érzés volt, ahogy a kemény út után talpa bele-belesüllyed a homokos talajba. Elégedett volt döntésével, de belül azt is tudta, hamarosan megbánja, hogy letért az útról. Az atlasz, amit a kutatóállomáson zsákmányolt, még mindig a ruhájába rejtve várta, hogy ismét hasznát vegyék. Egyelőre viszont elképzelése sem volt, hol járhat a milliomodrészre töpörödött kontinensen, így inkább nem is fájdította a fejét vele.

Felsóhajtott, aztán elmosolyodott. Ki tudja, talán még jobban is jár azzal, hogy a semmi helyett egy másik semmi felé tart. Talán több élőlény is előbújik, amik csak rá várnak. Egyelőre viszont próbálta elhajtani ezeket a gondolatokat és ismét tiszta fejjel menni előre, ügyet sem vetve a fájdalomra és fáradtságra, melyek útitársául szegődtek.

Az ablaküvegen átszűrődő napsugarak átmelegítettek mindent, amivel érintkeztek. SoHee a meleg asztallapra helyezte a kezét. Nem fázott, de a légkondicionált helységben jól esett a meleg felület érintése. Egy kis ideig mozdulatlanul állt és csak élvezte a meleget. Nem gondolt semmire, egy apró, mindennapi örömmel igyekezte elterelni gondolatait L-ről és az otthoni őrületről. Így, hogy végre kimozdulhatott, nem is volt már olyan nehéz.

Soha nem gondolta volna, hogy ennyire fog örülni neki, ha újra dolgozhat. Bár a családja gazdag volt, "szeretett" mostohaanyja nem igazán díjazta a pénz szórását - hacsak nem valami lakberendezési dologról volt szó. A bulikat meg aztán végképp nem szerette, így miután SoHee elkövetett egy kisebb hibát, büntetésként lekorlátoztak a számláját és csupán minimális összeghez férhet hozzá minden hónapban. Mivel neki ez nem volt elég, inkább keresett magának egy állást (és nyitott egy külön számlát), hogy kipótolja a hiányzó összeget. Ő amúgy sem idegenkedett a munkától, néha kifejezetten szerette a kávézót, ahol dolgozott. A nyári szünet kezdete előtt nem sokkal viszont átmenetileg bezárt, mert felújították a belső teret, és csak mostanra készült el. Pont a lehető legjobbkor, gondolta. Eleinte aggódott kicsit, amiért Myungsoot egyedül hagyta otthon, de azzal nyugtatta magát, hogy megfelelően elzárta a gardróbjába. Oda amúgy sem szokott senki bejárni rajta és a házvezetőnőn kívül. Ha pedig az ahjumma szerezne tudomást a fiúról, nos, akkor biztosan támogatná őt és tartaná a száját. Nem volt oka aggodalomra.

-     SoHee, tényleg te vagy az? - szólalt meg egy ismerős hang a háta mögül. SoHee felegyenesedett és arcán széles mosollyal meredt a hang tulajdonosára.

-     MiHee, úristen, de rég láttalak! - Gondolkodás nélkül félredobta kezéből a rongyot, amivel törölgetett és barátnőjéhez futott. Bár szinte mindennap beszélgettek üzenetekben, de mégis, vagy másfél hete nem találkoztak, ahhoz képest, hogy korábban majdnem minden percüket együtt töltötték. Ez is Myungsoo hibája volt.

-     Reméltem, hogy itt azért összefuthatunk majd végre! Annyira hiányoztál már! - bontakozott ki MiHee a nagyölelésből.

-     Bocsáss meg! Ha tehettem volna, el sem mozdultam volna mellőled! De nem úgy alakultak a dolgok... Tényleg sajnálom! Még JiHoval sem találkoztam már ki tudja, mióta...

-     Ejj, te lány! És... Elmondod végre, mi történt? Beteg voltál vagy szobafogságot kaptál? Nem jellemző rád, hogy ilyen hosszú időre eltűnsz magyarázat nélkül!

SoHee felsóhajtott. MiHee a legjobb barátja volt már óvódás koruk óta. Mindig mindent megbeszéltek egymással, a szó szoros értelmében minden élményüket megosztották egymással. Bűntudata volt, amiért semmit nem mondott neki, de szerette volna titokban tartani a Myungsoo-ügyet, szerette volna minél előbb letudni, hogy senki ne szerezzen róla tudomást. Habár, ezt a napokban már elbukta, amikor EunAh "rajtakapta" őket a plázában. Ismét felsóhajtott. MiHee megérdemelte, hogy tudjon a dologról. Ki tudja, talán meg segíteni is tud.

Körbenézett a kávézón. Mivel még csak ma nyitottak meg újra, a forgalom a szokásosnak csupán tizedrésze volt. Teljesen ráért beszélgetni munka közben is. Úgyis hosszú beszélgetésnek néztek elébe.

-     Az a helyzet... - kezdett bele. - Jaj, MiHee, nem is tudom, hogy mondjam. Meg kell ígérned, hogy senkinek nem mondod el! - vette halkabbra a hangját.

-     Úgy ismersz te engem, mint aki kifecsegi a titkaidat? - csattant fel a lány.

-     Nem, persze, hogy nem - mentegetőzött SoHee. – Csak egyszerűen annyira hihetetlen és félelmetes az egész...

-     Mondd már, teljesen felcsigáztál!

-     Szóval... Az a helyzet, hogy... Egy őrült srácot rejtegetek a szobámban, aki bár kimondhatatlanul jól néz ki, de a személyisége egyenesen csapnivaló, nem mellesleg azt hittem, megöl, amikor először találkoztunk, és azt hiszi magáról, hogy egy másik bolygóról jött! - bukott ki hirtelen minden. MiHee csak állt előtte nagy szemekkel, eltartott neki egy darabig, mire minden szót felfogott.

-     Ez... Őszinte volt - nyögte aztán. - Tehát... Azt mondod, hogy egy őrült srác van a szobádban?

-     Igen, és nagyon fura! Koreainak néz ki, de amikor először találkoztunk, valami érthetetlen nyelven beszélt, de két napra beült a TV elé és utána folyékonyan beszélt koreaiul! Furcsa ruhákban jár, és van valami adóvevője, amit minden áron meg akar javítani, hogy felvegye a kapcsolatot a társaival, akik hazavihetik a saját bolygójára!

-     Ez teljesen őrült! - kiáltott fel MiHee. - És te is az vagy, amiért a szobádban tartod! Azt mondtad, meg akart ölni? SoHee! Biztos valami pszichopata a srác, te meg még a szüleidnek sem szóltál róla!?

-     Hát, azóta nem próbált bántani... Jaj, tudod, milyen vagyok! Nem tudom visszautasítani az embereket, ha segítséget kérnek tőlem!

MiHee csak a szemeit forgatta. Így előadva tényleg másnak tűnt a helyzet, mint amilyen valójában volt - vagy mint amilyennek SoHee gondolta. Eddig vígan elvolt és talán egy nagyon kicsit élvezte is a dolgot, bármennyire valószínűtlen is volt, de MiHee rávilágított, mennyi veszély leselkedett rá az elmúlt napokban. Mekkora bolond vagy, Yu SoHee!

-     JiHo tudja? - kérdezte barátnője, miután SoHee részletesen beszámolt az elmúlt hetéről.

-     Dehogy tudja! És nem is tudhatja meg... Nem akarom megcsalni őt… Szeretem, és nem akarom elveszíteni. MiHee, segítened kell!

-     SoHee, miért kell neked mindig ilyen lehetetlen helyzetekbe keveredned?! De ne aggódj, segítek, amiben csak tudok! - kacsintott.

-     Imádlak! - ölelte meg SoHee. Roppant hálás volt, tudta, hogy MiHee nem fogja kifecsegni a titkát. Buta volt, amiért nem mondta el neki már korábban.

Mintha egy kicsit megkönnyebbült volna a szíve, ahogy mindezt kimondta. Már csak néhány napig kell kibírnia, addig, amíg valaki elviszi tőle Myungsoot, aztán megint minden nyugodt lesz. Valami mégis gyanús volt neki, volt egy olyan érzése, hogy a fiú hazudott neki, és három napnál azért többet kell várnia arra, hogy eltűnjön a szobájából. Nem, erre gondolni sem akart. Még három nap, és kidobja otthonról!

Gondolataiból az ajtó csilingelése szakította ki. A vendég pillanatok alatt a pulthoz sétált. SoHee még nem volt teljesen magánál, úgyhogy MiHee szólította meg.

-     Szi...a..! - torpant meg egy pillanatra a lány hangja, de aztán rendesen folytatta: - Mit adhatok?

-     A kollégájától egy csók pont megfelelne! - SoHee meglepetten kapta fel a fejét a szokatlan kérés hallatán. Ahogy megpillantotta a vendég arcát, szája rögtön mosolyra görbült.

-     JiHo!

A lány mit sem törődve munkahelyével, kimászott a pult mögül és a fiú nyakába ugrott. Az szorosan magához ölelte, majd egy hosszú csókot is adott. Sohee elkepesztően boldog volt. Nem elég, hogy MiHeevel, de végre JiHoval is újra találkozhatott. Kimondhatatlanul hiányzott már neki a fiú is, úgyhogy most legszívesebben el sem engedte volna.

-     Mi volt veled a napokban? Elraboltak a földönkívüliek? - nevetett a fiú.

-     Bolond vagy! - bokszolt bele kicsit a karjába. - Izé.. Szobafogságban voltam! Sajnálom, hogy nem szóltam semmit... Annyira hiányoztál már! - puszilta meg újra.

-     A múltkori buli miatt? Mondtam, hogy aludj nálam!

-     Mindegy, így is, úgy is lebuktam volna... Egy óra múlva végzek, utána csinálhatnánk valamit! – terelte inkább a témát.

-     Benne vagyok! - puszilta meg JiHo még egyszer a lányt, majd elengedte és rendelt magának valamit, hogy megigya, amíg SoHeere vár. A lány annyira boldog volt, hogy teljesen meg is feledkezett Myungsooról. Nem is akart rá gondolni, a mai napot a barátainak szánta, úgyhogy véletlenül sem akarta elrontani az aggályaival. Myungsoo jó helyen volt otthon a gardróbjába zárva...

Itt egy pillanatra megakadtak a gondolatai. Nem emlékezett pontosan: vajon bezárta a szobáját, mielőtt eljött?

Myungsoo egyedül ült otthon a gardróbban. Körülötte szétszerelve hevert az összes elektromos eszköz, amit a minap vettek. Mozdulni sem lehetett a kis szobában, annyira szétpakolt. Csupán a lámpa sárga fénye világította be az ablaktalan szobát. A fiú számtalanszor mérgelődött már magában, amiért közel sem kapott elég fényt a dolgához. Sokkal kellemesebb lett volna természetes fénynél szerelni, mint ahogy otthon is szokta. Most sokkal többet kellett az erejére támaszkodnia. Myungsoo ugyanis, Villámhasználó lévén, képes volt látni az áramköröket, az elektromos kisüléseket és az áram útját akár az eszközök belsejében is. Néha olyan volt, mintha szerelés helyett beszélgetett volna az eszközökkel – inkább a barátai voltak, mintsem az alanyai. Otthon Woohyunnal tartották karban gépeik nagy részét, még saját fejlesztésű modellek is lapultak műhelyeikben.

Ilyen szempontból Woohyunnal tökéletes párost alkottak. Előfordult már például, hogy bevetés közben elromlott vagy megsérült a gépük, és kietlen helyeken kellett leszállniuk. Ketten képesek voltak megjavítani a gépet bármilyen körülmények között: Myungsoo felmérte a hibát, Woohyun pedig összeeszkábálta a megfelelő alkatrészt.

Most viszont egyedül volt. Általában nem mutatott különösebb érzéseket az emberek felé, most mégis egyszeriben úgy érezte, hiányoznak neki a többiek. Legfeljebb egy hét, és otthon lehetek!

A mai egy kivételes nap volt. SoHee egészen idáig először merte magára hagyni a házban. Myungsoo nem értette, miért aggódik. Ha ismerte volna őt rendesen, tudta volna, hogy egy szempillantás alatt el tud tűnni az emberek elől. Nem mintha amúgy is mutogatni akarta volna magát a család előtt. Csak megbámulták volna, mint az összes többi földi, akivel eddig találkozott. Tudta magáról, hogy jóképű, de azért ilyen gátlástalan és vegyes érzelmekkel bámulni rá, mint ahogy egyesek tették, ez tényleg sok volt már neki.

Myungsoo teljesen elmerült gondolataiba és az adóvevőn folytatott munkálatokba, így lejjebb engedte a védelmét. A napokban ez is amolyan rossz szokásává vált – talán túlságosan elbízta volna magát? -, de úgy érezte, az itteniek nem árthatnak neki. Egyedül az a varázstudó zavarta, akinek mágiáját a múltkor érezte. Különösebben nem koncentrált rá a megkeresésére, elvégre tele lehet ez a bolygó is világtalan boszorkányokkal, mégis szöget ütött a fejébe. Azóta nem bukkant fel, legalábbis nem használta a képességét a közelében, úgyhogy Myungsoo is megnyugodott. Bizonyos szinten a taktikája része is volt a védelem leengedése: ha azt hiszi az ellenség, hogy legyengült vagy figyelmetlen, előbb lendül mozgásba. Így végiggondolva Myungsoo mégis kicsit paranoiásnak érezte magát. A tény viszont, hogy nem emlékezett rá, hogyan került a Földre és sérült meg, épp elég ok volt neki a gyanakvásra.

SoHee is tett számos óvintézkedést, hogy senki ne tudjon bejönni hozzá, úgyhogy tényleg nyugodtan munkálkodott a szoba közepén. Így történhetett, hogy észre sem vette, hogy valaki bejött a lány szobájába. Csak akkor tűnt fel neki, amikor kinyílt a gardrób ajtaja. Myungsoo rögtön felnézett. Egy rövid, göndör hajú lány állt vele szemben. Amolyan tíz-tizenkét éves forma lehetett, ruházata alapján egy gazdag család elkényeztetett kislánya.

Myungsoo kifejezéstelen arccal nézett szembe a lánnyal, míg annak arcán tökéletesen végigkövethette a benne lejátszódó érzelemváltozásokat: az öntelt mosoly, mintha szándékosan valami rosszat követne el, átment először meglepődésbe, majd egy pillanatnyi félelembe, ahogy megpillantotta az idegen fiút a szoba közepén. Myungsoo egy másodpercig látta még, ahogy a kislány fejében újabb csínyek és tervek gondolata ötlik fel egy mosoly kíséretében, de aztán azzal a lendülettel, amivel benyitott, vissza is csukta az ajtót. SoHee nem fog örülni, futott át első gondolatként a fiú agyán. Végül elmosolyodott és egy vállrándítás kíséretében visszafordult a munkájához.

Hosszú munkával teli órák teltek el, mire SoHee hazaért. Már estefelé járhatott az idő, de a gardróbból továbbra is nehezére esett Myungsoonak megállapítania az idő múlását. SoHee első dolga természetesen az volt, hogy benézett a fiúhoz. Valami azonban gyanús volt neki. Már abból érezte, a lány nincs valami jó hangulatban, ahogy benyitott a szobába.

Myungsoo úgy tervezte, fel sem néz a munkájából. Nem volt már sok hátra, és minden egyes lépéssel, ahogy közelebb került a céljához, hevesebben kezdett dobogni a szíve. Csak egy fél pillantásra méltatta SoHeet, az annak arcáról sugárzó dühöt viszont így is sikerült elkapnia.

-     Miért mentél ki? - kérdezte aztán néhány csendes perc múlva. Talán azt várta, hogy Myungsoo magától bevallja "bűnét"? Ő azonban tudta, hogy semmi rosszat nem követett el, úgyhogy magára sem vette SoHee feddő szavait. - Miért mentél ki, amikor külön megkértelek rá, hogy ne tedd?! Annyi minden forog kockán azzal, hogy segítek neked, mondd, miért kell mindent elrontanod? Még be is zártam az ajtót, mégis kimentél! Nem hiszem el… - túrt bele végül a hajába.

Myungsoo valahogy imádnivalónak tartotta ezt a mozdulatát, meg úgy összességében az egész lányt, amikor mérges: bár nem volt olyan alacsony, mégis valami pattogó törpére emlékeztette ilyenkor. Volt feléjük egy mondás: Soha ne becsüld alá a kicsik haragját! Számos tapasztalaton alapult ez a mondás, Myungsoo pedig néha még egyet is értett vele. Ahogy SoHee idegesen kiborult előtte, teljesen ezt a mondatot juttatta eszébe. Elmosolyodott.

-     Most meg min nevetsz? Hát persze, nem érzed át, mennyire rossz nekem... De azt elmondhatom, hogy-

-     Két dolgot mondok csak - nézett fel végre Myungsoo, és rögtön a lányba fojtotta a szót. - Az ajtó nem volt bezárva és nem csak kimenni lehet rajta.

Többet nem akart mondani, nem volt az a visszaszólalkozós típus. Hopp, most magamnak is hazudtam!, mosolyodott el kis híján megint. Inkább csak nem akart feleslegeden vitába keveredni. Már csak pillanatok választottak el attól, hogy elkészüljön az adóvevővel, SoHee pedig eddig okosnak tűnt, ennyiből is kitalálhatja, ki volt a bűnös. Látszólag el is gondolkodott a dolgon.

Myungsoo ekkorra nagyjából összerakta fejében a történteket: valószínűleg SoHee féltestvére lehetett az, aki bejött a délután folyamán. Akkor is épp valami csínyen törte a fejét, de az, hogy meglátta őt itt, újabb tervet vetett fel a fejében. A családnak nem szólt még róla, viszont SoHeevel, ahogy hazaért, tudatta felfedezését. Valahogy a saját céljaira akarta használni a tényt, hogy Sohee egy fiút rejteget a gardróbjában. Nem is rossz terv egy ilyen kislánytól!

-     Azt akarod mondani, hogy valaki bejött? - kérdezte SoHee kisebb szünet után. - RiA! Ő volt az, igaz? A húgom? Nem hiszem el - És megint beletúrt a hajába, amitől Myungsoo ismét elmosolyodott. Olyan gondolatok jelentek meg a fejében ettől az egy mozdulattól, amiket nem igazan szeretett volna látni. Inkább gyorsan el is hessegette, és a lányt továbbra is figyelmen kívül hagyva teljesen rákoncentrált az adóvevőre.

SoHee fel-alá járkált, azon gondolkodott, hogyan fordíthatná a helyzetet a saját javára. A bocsánatkérés a hamis megvádolásért persze elmaradt, de nem is számított Myungsoonak.

-     Hogy haladsz? - kérdezte egyszercsak a lány. Mintha valami álomból zökkentették volna ki, fogalma sem volt, mennyi idő telt el. SoHee már nyugodtan ült mellette a földön átöltözve, megfürödve - a tusfürdője illata belengte a kis gardróbot -, és a telefonján nyomkodott valamit.

-     Majdnem kész – felelte a fiú. Könnyűséget érzett magában, mintha egyszeriben minden olyan édessé vált volna, mint a lány tusfürdőjének illata. Még a nyelve is megeredt ettől a könnyedségtől. - Ma sikerült működőképes állapotba hoznom, csupán a megfelelő frekvenciákra kéne tudnom csatlakozni. Minden bolygó, főleg az ilyen távoliak, igencsak eltérő hullámhosszokat használnak, nem is lehet mindet mindenhol fogni. Az ilyen kis adóvevők a saját típusaikra messziről is rá tudnak csatlakozni, viszont a bolygókon működő fő frekvenciákat csak kis távon érzékelik. - Ez esetben ez jól is jött neki, hisz nagy valószínűséggel nem parancsra hagyta el a 61-est. Jobb is, hogy a fejesek nem tudják elkapni, amit a társainak igyekszik mondani.

SoHee arcáról nem tudta eldönteni, hogy megértette-e, amit mond, vagy csak úgy tett. Nem is foglalkozott vele. Valami furcsát érzett, ahogy a lányra nézett. A szemeiben volt valami, ami magába akarta szippantani és érezte, nem akarna ellenállni, ha tényleg így történne.

Hirtelen az adóvevő hangokat adott ki - ez volt az, ami visszarántotta Myungsoot a jelenbe. A rózsaszín köd eloszlott, az édes illatok eltűntek és egyszeriben tudatosult benne, hogy megbabonázták. SoHeere nézett, gyanakodva végigmérte a lányt. Ő lett volna? Nem, nem lehet, ő biztosan nem…

Egy kis ideig még összehúzott szemekkel, gyanúval nézett a lány szemébe, az értetlenül állta pillantását, majd megint az adóvevő zökkentette ki.

-     Itt Sungyeol az I-nek! Ha bárki hall, válaszolhatna végre!

Mintha valami nagy tehertől szabadították volna meg hirtelen, úgy futott át a megkönnyebbülés és öröm párosa Myungsoon. Nemcsak sikerült megjavítania az adóvevőjét és megtalálnia a megfelelő frekvenciákat - ami valljuk be, nem esett annyira nehezére, mégis bonyolultabb volt, mint amilyennek tűnt -, de még Sungyeollal is egyből sikerült felvennie a kapcsolatot. A boszorkány teljesen ki is ment a fejéből, egyedül barátjára tudott koncentrálni.

-     Itt L az I-nek! Sungyeol, el sem tudod képzelni, mennyire örülök neked! - Hangjában rá nem jellemző vidámság és őszinteség bujkált, de ez egyszer nem bánta, hogy nem tudta egy közömbös álarc mögé rejteni érzelmeit.

-     Haver, pontosan ugyanazt érzem, amit te! Napok óta próbálok kapcsolatba lépni veletek, és végre sikerült! - Myungsoo felvonta a szemöldökét. Sungyeol miért beszél úgy, mintha külön lenne az I-től?

-     Elromlott az adóvevőm, csak mostanra sikerült megjavítanom. – Egy lélegzetvételnyi szünet után, jóval hivatalosabb hangnemben így folytatta: - Helyzetjelentés: jelenlegi pozícióm: Föld bolygó, Koreai köztársaság állam, Szöul város. Hamarosan pontosabb meghatározással is szolgálok. Idekerülésem oka ismeretlen. Nem ártana, ha eljönnétek értem minél hamarabb, nem vagyok valami jó helyzetben! - vette aztán vissza a hivatalos hangnemet.

-     Negatív, haver. De van egy "jó" hírem: én is a Földön vagyok! Az én helyzetem: Románia, Brassótól keletre valami picike falu, aminek a nevét soha nem értem.

Myungsoo már nem is figyelt arra, amit társa mondott. A tény, hogy mindketten egyedül vannak a Föld két különböző pontján, nem kecsegtetett épp rózsás kilátásokkal. Myungsoo agya forogni kezdett. Hogy kerültek ide? Ha már ketten vannak, valószínűleg küldetésre küldték őket. Valami aztán történhetett, még az űrben, de már a bolygó légkörében, csak így lehet, hogy megsérültek ugyan, de nem a végtelen űrben széledtek szét. Hirtelen bevillant előtte egy kép egy űrcsatáról és egy robbanásról. Megtámadták őket! Katapultáltak a gépükből, mielőtt az felrobbant volna. Az égési sérüléseket és töréseket akkor szerezte, amikor becsapódott a Földre, de még így is csoda volt, hogy túlélte. A védőruhájának nyoma sem volt, minden bizonnyal az mentette meg a szénné égéstől. Az elemének hála pedig képes volt túlélni a becsapódást és elkerülni a véres pacává változást.

Még egy dolog felötlött Myungsooban. Ha ő és Sungyeol itt voltak, akkor Woohyunnak is itt kellett lennie valahol. Ők hárman vezettek egy gépet, biztosan Woohyun is velük volt.

Myungsoo arca elsötétült, meg sem hallotta sem Sungyeol kérdéseit és panaszait, sem SoHee értetlenkedését. Érezte, ő már érezte, hogy valami nagyobb áll a háttérben, valami fontos feladatra tudott csak gondolni, ha elküldték őket a 61-esből. Az emlékképek mégsem akartak összeállni. És akkor, mint zátony a tengerből, emelkedett ki előtte emlékeiből egy arc - és Myungsoo már tudta, mivel is állnak szemben.