5. fejezet

Sungjong égető fájdalmat érzett, ahogy zuhant lefelé. Szemei csukva voltak, nem tudta pontosan, álmodik-e vagy ébren van. Olyan érzés volt, mintha egy tüzes lángcsóva lett volna – és ez épp eléggé kellemetlen érzés volt. Aztán hirtelen kitisztult minden, az égető fájdalom abbamaradt, tüdeje pedig mintha levegőt szippantott volna. Még mindig zuhant, belül már tudta, bármikor is ér véget az esés, ő egy vérfoltként fogja végezni.

Nem tudta mennyi idő telt el - olyan volt, mintha minden perc fele annyi idő alatt suhant volna el mellette -, mire végül becsapódott. Valami acélkeménységű dologgal érintkezett, a gerince, a vállcsontjai és a medencéje meg is érezték rendesen. A keménység azonban még egy másodpercig sem tartott, hirtelen minden kisimult alatta és ismét csak süllyedt lefelé. Látta, ahogy a napfény drágakőként csillogtatja a felszínt, látta a zavaros áramlatokat és a felfelé törő buborékokat is. Egyszeriben valami kimondhatatlan nyugalom kerítette hatalmába és hagyta, hogy süllyedjen lefelé.

Lélegzett - egy pillanatig sem okozott számára nehézséget a víz alatt lélegezni. A sós víz sem csípte sem a szemét, sem még friss sebeit. A víz, mintegy védelmezőleg burkot font teste köré, ezúttal akaratán kívül. Nem tellett bele sok időbe, mire emelkedni kezdett. Csak ment és ment fölfelé, míg végül a víz fuldokolva köpte a felszínre. Aztán megállt minden: nem süllyedt többé, de nem is emelkedett, egyhangúan lebegett a vízen. Körbenézés nélkül is érzékelte, hogy minden oldalról tenger veszi körül, nyoma sincs szárazföldnek. Furcsán otthonosnak találta a környezetet, holott nem volt se hal, se vízi emlős. Még csak azt sem tudta, éber-e vagy álmodik.

Karjai merőlegesen álltak testéhez képest, szemeit pedig az égre szegezte; úgy lebegett ott, akár egy hulla. Ki tudja, talán az is volt. Hosszú ideig hagyta, hogy az áramlások magukkal sodorják, közben az eget kémlelte. Figyelte a nappalok és éjszakák váltakozását, a csillagos ég apró gyémántjait, a felkelő és lemenő nap mennyei színkavalkádját és a délutáni égbolt egyhangú kékségét. A hullámok békés ringatása teljesen megnyugtatta, a szülői oltalmat ígérte neki.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire valami megváltozott. A víz egyenletes, barátságos lengése vadabbá, erősebbé vált, de még mindig messze volt a viharos tenger korbácsolásától. Sungjong erőtlen volt, most mégis, hosszú ideje először megemelte a fejét, hogy körülnézzen. Nem messze tőle egy hatalmas fehér hajó közeledett felé, éles orrával kettéhasítva az elé kerülő hullámokat. Ez volt az, ami megváltoztatta a gondolkodását is. Eddig tiszta volt a feje, nem érdekelte, ki vagy mi ő, csak lebegett itt, élet és halál peremén. Most azonban hirtelen tudatosult benne, hogy ő igenis egy legyengült, mégis élő ember, akinek vissza kell térnie a saját világába, a sajátjai közé. A vészesen közeledő hajó ezzel a lehetőséggel kecsegtetett.

Sungjong óvatosan megmozgatta tagjait, melyek elernyedtek a hosszú mozdulatlanság alatt, és hasra fordult. Kezével és lábával evickélni kezdett, hogy ne süllyedjen el, és így nézett szembe a hajóval. Az, mint valami tengeri óriás haladt el mellette, akkora hullámokat képezve, hogy Sungjongnak muszáj volt kicsit hátrébb úsznia. Megvárta, amíg teljes hosszában elhalad mellette az acélmonstrum, majd kilőtte magát. Gyenge volt, nem tudott olyan sebességgel úszni és akkorákat ugrani, mint ereje teljében, viszont a tömérdek mennyiségű víz kiegyenlítette a gyengeségét - nem okozott neki nagy erőfeszítést elemének irányítása még ebben az állapotban sem. Kicsit megtolta magát a víz segítségével, majd egy nagy hullámot formálva kiemelkedett a vízből. A felcsapó hullámot némileg megszilárdította, mígnem stabil, mégis nagy sebességgel előresikló lépcsőfokokat alkotott, melyeken nagyobb erőfeszítés nélkül a luxushajó legalsó nyitott emeletére érkezhetett.

Ha lett volna ideje átgondolni a dolgokat, biztosan követte volna egy ideig a hajót, míg le nem száll az est és az utasok nagy része el nem vonul, hogy észrevétlen a fedélzetre mászhasson. Most azonban semmi ilyenre nem gondolt, így egy pillanatig meglepte, hogy egy tucat rémült, meglepett szempárral találta szembe magát. Szerencséje volt, hogy nem voltak olyan sokan, így még időben vissza tudott hanyatlani, hogy az alatta lévő emelet ablakaiba kapaszkodhasson. Kényelmetlen és erőt igénylő formája volt ez az utazásnak, úgyhogy Sungjong kétségbeesetten várta, hogy letisztuljon a kis terasz, ahol először próbálkozott.

Csak az alkonnyal jött el a várva várt pillanat. Sungjong egészen addig, hosszú órákon keresztül lógott a hajó hátulján. Közben volt ideje összeszedni magát és a gondolatait is. Lassan kikristályosodtak előtte a múlt emlékei, de a zuhanás közvetlen előzményeit nem tudta felidézni. Biztosan átmeneti amnéziája van vagy valami hasonló a sokk miatt, döntötte el magában abban bízva, hogy idővel visszatér az emlékezete és arra is rájön, hogy hol a csudában lehet.

A víz hangjának és gondolatolvasó képességének segítségével sikerült kiszűrnie, mikor ürült ki a terasz. Valószínűleg vacsorázni vonultak az emberek, állapította meg magában és egy hullám segítségével fellőtte magát a padlóra. Kívül valóban nem volt már senki, de a szomszédos, üvegablakokkal ellátott étteremből simán észrevehették. Keresnie kellett valami búvóhelyet, ahol meghúzhatja magát, amíg ki nem kötnek valami orientáló pontnál vagy vissza nem térnek az emlékei. Eszébe jutottak csapattársai is, akiknek hollétéről semmit sem tudott. Vajon ők is jelen voltak a zuhanásnál és valahol a környéken pottyantak a tengerbe? Ez nem volt túlságosan kellemes lehetőség, tekintve, hogy Sungjong volt az egyetlen Vízhasználó a csapatukban, így a többiek akár meg is fulladhattak. Nem, erre gondolni sem akart. Egy lehetőségnek látta azt is, hogy a hajójuk szétrobbant, szétszórva őket az űr különféle pontjai felé. Az sem volt biztos, hogy mindnyájan belekerültek valamilyen bolygó gravitációs mezejébe. Ez a lehetőség is halállal végződött.

Sungjong úgy döntött, kikapcsolja a baljóslatú gondolatait és inkább a búvóhely keresésére koncentrál. Az egyetlen probléma az volt, hogy innét csak az étterembe nyíltak ajtók, másmerre nem tudott menni. Esetleg felugorhatott volna következő emeletre, de azt nem merte megkockáztatni, ugyanis fentről hangokat hallott. Felsóhajtott. Végül lekuporodott a terasz legárnyékosabb pontjára és szinte pillanatok alatt el is aludt. Viszonylag nyugodt volt, elvégre bárki utasnak nézhette őt is, a ruhájából már korábban kiszívta a nedvességet, tehát még vizesnek sem volt mondható. Nem aludt mélyen, mégis már ez a pici pihenés is megkönnyebbülést hozott számára.

Sungyeol Sorináék kopott asztalánál ült. Előtte az asztalon valami furcsa állagú, piros, darabos étel volt. A kislány bátorítóan mosolygott rá és minden pillantásával bíztatta, hogy egyen. Furcsának találta az ételt, nagyon furcsának, de már ki volt éhezve az emberi táplálékra, tehát végül nagyot nyelve kezébe vette a kanalat és belemerítette a tányérjába.

Közben folyamatosan gondolkodott, agya, mint valami őrült malom, hozta az újabb és újabb gondolatokat, melyek nem hagyták nyugodni a fiút. Leginkább Sorinán gondolkodott. A kislány azt mondta, a nagyszüleivel lakik ebben a házban, hétvégente pedig apukája is hazajön. Furcsa gondolat volt Sungyeol számára, hogy a lánynak voltak szülei, nagyszülei. Igaz, a két öreg beteg volt és Sungyeol, bár nem volt látó, kis híján ki tudta olvasni a szemükből, meddig húzzák még. Sajnálta a kislányt, bár tudta, ez az élet rendje. Talán mégis jobb, hogy nekik nincsenek szüleik, így az elvesztésükkel járó fájdalmat is elkerülik.

Az első falat után Sungyeol éhes oroszlánként vetette magát az ételre. Nagyon finom volt, nagyon finom! Nem is gondolta volna… Aztán hirtelen megállt. Mint egy villámcsapás, nyilallt fejébe valami elviselhetetlen fájdalom, és furcsa képek jelentek meg a szeme előtt, amiket egyelőre nem tudott hová rakni. Egy vadászgép, ami egy másikhoz kapcsolódik, majd mindketten egy harmadikba ütköznek és minden felrobban. Aztán egy emlékkép, vagy inkább álom, amikor Woohyunnal beszélget, és együtt üldöznek valamit. Végül pedig a zuhanás érzése, a tehetetlenség és a kibírhatatlan, égető fájdalom, mintha a bőr le akarna olvadni a testről. Sungyeol felkiáltott és a fejéhez kapta a kezét.

-    Jól vagy? – kérdezte Sorina ijedten. Egyszeriben eltűnt minden látomás Sungyeol fejéből, csak a felismerés halvány nyomai maradtak hátra.

-    Semmi bajom – felelt bizonytalanul a lánynak. Sorina visszafordult az ebédjéhez, szemeit viszont továbbra is gyanakodva a fiún tartotta.

Sungyeol még mindig nem tudta felfogni, hogyan érthetik meg egymást Sorinával, amikor senki más nem érti őt itt. Biztosan nem telepatikusan kommunikáltak, Sungyeol tisztán hallott minden kiejtett szót és biztos volt abban is, hogy az ő szája is mozog. Akkor csupán egyetlen lehetőség maradt. Otthon, Usquamon, ha egy másik bolygó nagykövete érkezett hozzájuk, mindig tolmácsokat használtak. Ezek a tolmácsok azonban különlegesek voltak: nem tanulták az idegen nyelveket, hanem természetüktől fogva értették és beszélték őket. Léghasználók voltak mindnyájan, bár a változatos képességek között igen ritka volt, ha valaki egyszerre volt értő és beszélő is. Ha a gyanúja helyes, és Sorina tényleg ezek közé tartozik, akkor bizony ő egy világtalan boszorkány!

Sungyeol a felismeréstől boldogabb sem lehetett volna. Kimondhatatlanul szerencsésnek érezte magát, amiért épp egy egyszerre értő és beszélő világtalan boszorkánnyal futott össze. Mindig is tudta, hogy a Földanya kegyes választottaival, most azonban meg is bizonyosodott róla.

Ez a felismerés egyszeriben sok mindent megvilágosított előtte. A varázstudók, a Földanya adományaival rendelkezők elviekben vonzzák egymást, kötelék van közöttük, ezért lehetett hát az, hogy a kislány megtalálta őt az erdőben és segített rajta. Sungyeol egy apa büszkeségével meredt a Sorinára, aki bár még mindig gyanakodva méregette, arcán mégis ott volt az a kimondhatatlanul édes, barátságos és ártatlan mosoly.

Sungyeol fejében elkezdtek összeállni a dolgok azzal kapcsolatban, mit is keres a Földön, mint ahogy azt Sorinától kiderítette. Eddigi gondolatait felváltotta a társaiért való aggódás. Bár csak fakó képeket látott, csak haloványan rémlett neki, de volt egy olyan érzése, hogy a három vadászgép közül valamelyiken a többiek is ott voltak. De ha mégsem lenne így, akkor is fel kellett vennie velük a kapcsolatot. Szerencséjére a karján még mindig ott volt az adóvevője, már csak az volt a kérdés, hogy túlélte-e a megérkezést.

-    A Földanya kegyelmére! – sóhajtott fel Sungyeol. Ha eddig bármikor kétségbe vonta volna istennőjük létét, hát most ezerszer megbánta. Az adóvevője ép volt, és működött!

Myungsoo elégedett volt meggyőzőerejével, még akár diplomatának is mehetett volna, gondolta magában. Sikerült meggyőznie SoHeet, hogy segítsen neki megjavítani az adóvevőjét, de még szállást és mindennapi ételt is kapott. Ennél jobb fogása nem is lehetett volna. A lány azonban kikötötte, hogy csakis holnap indul el bármilyen felfedezőútra is, tehát még egy éjszakát biztosan itt kellett töltenie.

SoHee nem lelkesedett a gondolatért, hogy egy szobában aludjon egy idegen fiúval, úgyhogy ráparancsolt Myungsoora, hogy a gardróbjában aludjon. A gardrób egy kicsi, szekrénynek mégis nagy szoba volt. Egyik oldalon tologatható állványokon lógtak a színes ruhák, másik oldalon pedig cipők és kiegészítők sorakoztak. Myungsoonak kis híján hányingere lett a lányos szoba láttán, de nem akart ellenkezni, nehogy a végén kint kelljen aludnia valahol.

SoHee dühösen csukta rá a gardrób ajtaját. Myungsoo felsóhajtott. Nem lesz sokkal kellemesebb itt aludni, mint kint lett volna, tekintve, hogy még ablak sem volt a termen. Hamarosan kinyílt az ajtó még egyszer és egy párna, valamint két takaró repült be rajta.

-    Jó éjszakát! – kiáltotta SoHee, és többet nem szólt hozzá.

Myungsoo nem akarta elhinni a lányt, de végülis hálás volt a párnáért és a takarókért. Bár biztonságban érezte magát a házban, azért mégis benne volt a hosszú éves gyakorlat, hogy bebiztosítsa alvóhelyét. A szoba közepén lett volna leginkább hely neki, de az túl feltűnő volt. Kicsit arrébb tolta hát a ruhás állványokat és a fal mellé terítette a takarókat. Miután végzett fekhelye elrendezésével, visszahúzta a ruhaállványt, és teljes takarásban volt. Két oldalról a fal védte, plusz az állvány betakarta. Bár ez számára is némi hátrányt jelentett, mégis tökéletes alvóhelynek tűnt. Ha esetleg valaki mégis megtámadná, könnyűszerrel képes lenne felmászni a falra. Elégedetten elmosolyodott, majd egy tőrt a feje mellé helyezve hamarosan el is aludt.

Legközelebb csak arra ébredt fel, hogy valaki felkapcsolja a lámpát. Teljesen elvesztette az időérzékét, amióta itt volt. A Földön valahogy más volt az idő, ennek tetejében még ablak sem volt a szobában, tehát éjjel-nappal teljes sötétség volt. A hirtelen támadt fény bántotta a szemét, úgyhogy kezével betakarta, de nem mozdult. Tudta, hogy SoHee jött be, ezért egy pillanatig sem aggódott. Ha esetleg mégsem ő lett volna, nos, elég jól elrejtette magát ahhoz, hogy ne vegyék észre.

-    Most meg hova tűnhetett? – hallotta a lány bizonytalan hangját. – Hahó, L, itt vagy még?

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve Myungsoo villámgyorsan kiugrott a rejtekhelyéről és a lány mögé állt. Az rémülten a mellkasához kapott, amikor észrevette őt.

-    Te jó ég, de megijesztettél! – mondta. – Remélem, jól aludtál – forgatta meg a szemeit.

-    Leszámítva, hogy kis híján megfulladtam, igen, nagyon jól – mosolygott Myungsoo, de hangjából érezhető volt az irónia. SoHee grimaszolt.

-    Most gyorsan összekészülök, aztán indulhatunk is – mondta, majd egy pillanatra megállt. Hezitált, mintha mondani akarna még valamit. – Hogyha találunk megfelelő alkatrészeket, nagyjából meddig tart, mire megjavítod az adóvevődet és eljönnek érted? – Myungsoo látta a lányon, hogy okosabb, mint amilyennek először gondolta. Nyilván elalvás előtt végig rajta gondolkodott, de úgy tűnik, átlátta a lényeget. Ennyit a diplomata képességeiről.

-    Az adóvevőt legfeljebb két napba telik megjavítanom. Ha rögtön felveszem a kapcsolatot a csapatom tagjaival… - Itt megállt, átgondolta a dolgot. Ha rögtön felveszi a kapcsolatot a többiekkel, azoknak akkor is időbe telik, mire eljöhetnek vagy elküldhetnek valakit érte. Jelenleg a kétévente kötelező fél éves szolgálatukat teljesítették a 61-esben, eközben külön engedély vagy nyomós ok nélkül nem hagyhatták el a börtön területét. Ezzel együtt merült fel a probléma is, hogy ő mit keresett a Földön, amikor a 61-esben kellett volna lennie. Amíg nem tudnak kielégítő magyarázattal szolgálni, senki sem jöhet el érte. Bárhogyan is nézte, legkevesebb egy hétbe telik, mire bárki is elhagyhatja a bolygót az ő érdekében.

-    Ha rögtön kapcsolatba lépek velük, legalább három nap, mire ideérnek – mondta végül.

-    Három nap? – kerekedtek el SoHee szemei.

-    Ya! Nem a szomszéd galaxisból jöttem! Az űrben hatalmas távolságok vannak, amiket nem lehet csak úgy áthidalni.

-    Ti nem használtok olyan kapukat, amik másik, távoli helyeken dobnak ki? – nézett rá értetlenül a lány. Persze, ha egy hetet mondott volna neki, a magyarázatába bele sem kellett volna mennie, úgysem értette volna meg.

-    Féregjáratnak hívják, de akkor is legalább három nap! – mondta Myungsoo erélyesen, és ezzel lezártnak tekintette a témát. SoHee motyogott valamit az orra alatt, amiből a fiú épp eleget hallott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.

-    Legyen – sóhajtott végül. – Akkor viszont, még mielőtt bárhová is mennénk, elmész és lezuhanyozol! – mondta parancsolóan.

-    Minek? – vonta fel Myungsoo a szemöldökét.

-    Mert büdös vagy! – vágta rá a lány ellenkezést nem tűrő hangon, és kiment a szobából intve, hogy a fiú kövesse. Myungsoo gyorsan megszagolta magát, de nem érzett semmi különöset. Végül vállat vont és követte a lányt. A szobába érve SoHee egy sötét nadrágot és egy fehér fölsőt nyomott a kezébe. Mindkettő férfiruha volt.

-    Ezeknek jóknak kell rád lenniük. Hasonló alkat vagy, mint JiHo…

-    Feketében nincs? A fehéret nem igazán szeretem! – kötekedett tovább. A lány csak egy csúnya pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Tagadhatatlanul mérges volt már Myungsoora. Neki azonban jól esett szívatni a lányt, bár fogalma sem volt, miért viselkedett így. Volt valami furcsa SoHeeben, ami miatt ő maga is furcsa lett. Rá kellett jönnie mihamarabb, mi az, mert még a végén veszélybe kerülhet.

SoHee óvatosan kilesett a folyosóra, majd átosontak a fürdőszobába. A fürdőszoba, de úgy összességében az egész ház eltért attól a standardtól, amihez Myungsoo hozzá volt szokva. A 61-esben, de még a laktanyájukban is mellőzték a luxust, holott az I volt az egyik legjobb csapat. Ebben a házban viszont minden kifinomult és szép volt, tiszta, aprólékosan és gondosan elrendezett díszítések, bútorok. Szinte az egész ház azt kiáltotta, hogy a lakói nem félnek szórni a pénzt.

A fürdőszoba tágas és világos volt – egy tetőablakon keresztül áradt be a reggeli napfény. A falakat és a padlót bézsszínű csempék borították, a bútorok pedig fehérek voltak. Szép volt, még Myungsoo is elismerte magában.

-    Húzd meg a kart ahhoz, hogy folyjon a víz. A kék hideg, a piros pedig meleg vizet jelent. Találsz ott belül egy fekete dobozos tusfürdőt, azt használhatod! Azt hiszem ennyi… kérlek, ne lopj el semmit és minden bútor maradjon a helyén! – Ezzel SoHee megfordult és ki akart menni a fürdőből.

-    Hova mész? – szólt utána Myungsoo.

-    Hogyhogy hova? Hagylak fürödni!

-    És mit gondolsz, mi lesz, ha valaki be akar jönni és engem talál itt? – vonta fel a szemöldökét. A lány egy pillanatig elgondolkozott.

-    Nem kérheted tőlem, hogy maradjak itt, amíg te fürdesz! – csattant fel végül. Myungsoo csak megvonta a vállát.

-    A te érdekedben mondtam!

Rögtön nekiállt vetkőzni, mindennemű szégyenérzet nélkül. SoHee kétségtelenül zavarban volt, de igazat adott a fiúnak. Végül fogta magát, leült a WC-re és a fürdőkád felé fordult, így pont háttal volt a fiúnak.

Myungsoo kiszedegette az összes ruhájába rejtett fegyverét, majd óvatosan megszabadult öltözetétől is. Vigyázva tette, mert bár már kis híján egy hét eltelt, mióta megérkezett, mégis, a zuhanás közben szerzett égési sérülései nem gyógyultak még meg. Aznap szerzett kisebb-nagyobb töréseket is, de hála gyors regenerálódásának, azok szinte rögtön helyreálltak. Miközben magára engedte a langyos vizet, kis híján felszisszent, ahogy az a sebeit érintette. Szemei elé emelte a nyakában hordott medált. Ez volt az egyetlen, amit soha nem vett le magáról, ez volt az ereje forrása.

A varázstudók mind egy-egy elem irányításának képességével születnek, illetve egy, az adott elem természetének megfelelő képességgel. Az elemeket azonban nem tudták szabadon irányítani, csakis akkor használhatták, ha rendelkezésükre állt legalább egy kicsi az adott elemből. Természetesen minél nagyobb mennyiségben volt jelen, annál hatékonyabban alkalmazhatták. Ezért hordott minden varázstudó egy picikét a maga eleméből a nyakában, egy üvegcsében. Ez a kis mennyiség viszont hamar kimerült, használattól függően nagyjából évente kellett cserélni. Ezt csakis az adott elem szentéjében lévő forrásnál lehetett megtenni. Minden elemnek bolygónként csak egyetlen forrása volt, egymástól távoli helyeken.

Myungsoo, ahogy az üvegcséjében szikrázó apró villámokat szemlélte, látta rajtuk, hogy hamarosan kimerülnek. A csontok összeforrasztása valószínűleg különösen megerőltette az energiáit, ezért nem gyógyulhatott még meg teljesen. Nem volt túl nagyszerű gondolat, hogy még ezen a bolygón rekedve merül ki az energiája.

Ahogy végzett a fürdéssel, elképesztően felfrissültnek érezte magát. Erre rásegített az is, hogy egy hét után végre alhatott, kis híján teljes nyugalomban. Ahogy kilépett a zuhanykabinból, SoHee egy törölközőt dobott felé. A célt messze elvétette. Hát persze, amikor olyan zavarban volt, hogy még hátranézni sem mert! Nem mintha Myungsoot érdekelte volna a dolog, nem volt az a szégyenlős típus. Nem is volt mi miatt szégyenkeznie, meg volt elégedve a testével. Felsőtestét és karjait is vékony, szálkás izmok borították. Nem voltak olyan nagyok, mint a felfújt, állandóan edző őrülteké, az ő izmai természetesek voltak, mind a kiképzése és munkája során alakultak ki.

Myungsoo még mindig törölközött, amikor hirtelen kopogtak az ajtón.

-    Van bent valaki? – hallatszott egy férfihang. SoHee összerezzent.

-    Őő, igen, apa, én vagyok bent! – felelte, hangja kicsit remegett.

-    Nem végzel még? Mindegy, megyek máshova! – mondta az szórakozottan, majd hamarosan megint csend lett. SoHee kifújta magát, Myungsoo pedig diadalmasan mosolygott. Ő tudta, hogy ez lesz.

-    Utálom beismerni, de ezúttal igazad volt! – szólalt meg hirtelen a lány és Myungsoo felé fordult. Az arca egy pillanat alatt rákvörössé vált, zavarában egy másik törölközőt dobott a fiú felé. – Ya! Miért nem mondtad, hogy még nem vagy kész?! – hisztizett. Myungsoo kis híján elnevette magát, nehéz volt egy mosolynál maradnia. Amikor a lány hátrafordult, ő még mindig félmeztelenül, fedetlen felsőtesttel állt.

-    Nem én mondtam, hogy fordulj meg! – vont vállat.

-    Várj egy picit! – állította meg SoHee, még mielőtt felhúzhatta volna a felsőjét. Még mindig kellemetlenül érezhette magát, de legyűrve magában szemérmességét odasétált a fiú mellé és jobban szemügyre vette. – Te megsérültél?

-    Nem komoly! – vont az újra vállat. – Idő kérdése, és meggyógyul!

-    De ezek nagyon csúnyák… Azt hiszem, kórházba is el kell vigyelek!

-    Mondom, hogy rendben vagyok!

-    Ki hallott már olyanról, hogy valaki magától meggyógyul? Nem tudom, mikor és hogyan szerezted őket, de muszáj lesz lekezelni! – hangjából aggodalom tükröződött, ami egy pillanatra megdöbbentette a fiút. Miért aggódik érte? Nem is ismerik egymást, alig várja, hogy elmenjen innét, most pedig aggódik a sérülései miatt? Egy pillanatra összezavarta Myungsoot, de aztán gyorsan összeszedte magát és megragadta a lány csuklóját, mire az összerezzent.

-    Nem kell semmit sem tenned, oké? Magától rendbe fog jönni! Inkább vetkőzz és fürödj meg te is! – SoHee nagyokat nyelt, de végül durcásan elfogadta. Nem akart ellenkezni a fiúval, eszébe jutottak az első találkozásuk emlékei. Helyette végiggondolta, amit Myungsoo mondott és meglepődötten kérdezett vissza.

-    Én minek fürödnék? Tegnap este fürödtem! – Myungsoo nagy levegőt vett, hogy elnyomja indulatait.

-    Az egész szobát belengi a férfi tusfürdő illata! Mit gondolsz, ha valaki bejön utánunk, mit fog gondolni? A ház kisasszonya férfi illatot használ? Netalán… rejteget valakit a szobájában?

Myungsoo látta, hogy a lány hamar megértette, mire gondolt. Az égre emelte a tekintetét, közben hátrált néhány lépést.

-    Ezt nagyon jól kitaláltad, Kim Myungsoo! – mondta aztán, mire Myungsoo elmosolyodott. – Nagyon jó betörő lenne belőled… - tette még hozzá. – Ha ide mersz nézni, halott vagy!

A fenyegetés különösebben nem hatott Myungsoora, tudta, hogy a lány egy pillanatig sem árthatna neki. Amúgy sem érdekelte különösebben, hogy fest a lány zuhanyzás közben. Szépen letelepedett ő is a WC-re, és ott ülve várta, hogy végezzen. Míg SoHee zuhanyozott, Myungsoonak volt ideje gondolkodni egy kicsit. Leginkább az járt a fejében, hová rejthetné a fegyvereit ebben az öltözékben, amikor hirtelen megcsapta valami. Levendulaillat volt, ami furcsán kellemes érzést hozott magával. Biztos volt benne, hogy ez nem a lány tusfürdője volt. Nem, képes volt rá, hogy megkülönböztesse a dolgokat egymástól. Ez az illat a mágia illata volt, ami valahonnét a szobába áramlott. Csak az volt a kérdés, hogy honnét.

Myungsoo felállt és egyenesen SoHee felé fordult. Míg gondolkozott, el is felejtette, hogy a lány fürdik mögötte, így egy vizes, éppen törölköző SoHeevel találta szembe magát. Egy pillanat alatt maga elé kapta a törölközőjét, arca pedig olyan vörös lett, mint korábban, ezúttal azonban Myungsoo nem tudta eldönteni, hogy zavarában vagy dühében volt olyan.

-    YA, KIM MYUNGSOO!

4. fejezet

Az éjszaka sötétje csendes, mégis némileg ijesztő hangulatot adott a dzsungelben táborozóknak. Nagyjából tíz gyerek lehetett és egy felnőtt férfi, aki vigyázott rájuk. Apró tábortüzük körül ültek, a férfi gitárjából kellemes dallamok keringtek körülöttük. A gyerekek, nagyjából tíz-tizenhárom évesek lehettek, hangjuk vidáman, meghitten csengett. Mögöttük két viszonylag nagy sátor volt felállítva, egy a lányoknak, egy a fiúknak. Alattuk a buja növényzet teljesen le volt taposva, körülöttük viszont átláthatatlan falat alkotott.

-    Tanár bácsi, azt nézze! Mekkora hullócsillag! – kiáltott fel az egyik gyerek, mutatóujját az égre szegezve. Az egész csapat odakapta a tekintetét.

-    Az nem hullócsillag! Gyorsan, bukjatok le! – kiáltott Dewan, a tanáruk. A gyerekek szó nélkül engedelmeskedtek. Nem sokkal az után, hogy a földre buktak, valami nagy csapódott be nem túl messze tőlük. A becsapódást egy erős széllökés kísérte, mely kis híján romba döntötte a felépített sátrakat. A tábortűz pislákolt egyet, majd változatlanul, mintha mi sem történt volna, égett tovább.

-    Ez meg mi volt? – kérdezték sorban a gyerekek. Mind megijedtek, de Dewan látta rajtuk, hogy gyermeki fantáziájukban száz és száz kép jelent meg meteorokról, a Kába kőhöz hasonló fekete kődarabokról és földönkívüliekről. Félelmük lassan elpárolgott, egyre izgatottabbak lettek.

-    Jól van, nyugodjatok meg! A legidősebbek jöjjenek velem, megnézzük, mi történt. A többiek pedig itt maradnak és leellenőrzik a sátrakat, rendben? Nem lenne jó, ha alvás közben ránk omlana az egész!

A gyerekek nagy része csalódottan felsóhajtott, de követték, amit tanítójuk mondott nekik. Dewan két idősebb fiút vett maga mellé és velük indult el a becsapódás irányába. Nem volt messze tőlük, nagyjából száz méterre a táborhelyüktől csapódott be az a valami. Magában felsóhajtott és hálát adott az Egy Istennek, amiért elkerülte őket a csapás.

A kis csapat viszonylag hamar átvágta magát a sűrű dzsungelen. Meglepődtek, bár számíthattak volna rá, hogy a becsapódás körül a szélhullám a legtöbb növényt teljesen lefektette, így miután azok falán áttörtek, könnyen a becsapódás szívébe érhettek. Dewan intett a gyerekeknek, hogy maradjanak hátul, ő pedig egyedül merészkedett oda a sötét alakhoz. A kezében tartott nagyméretű zseblámpával világított körbe. Szemei nagyra nyíltak, amikor egy embert pillantott meg a kráter közepén. Tarka mintázatú, furcsa katonai egyenruhát viselt, derekán fekete övvel, mellkasán különféle jelvényekkel. A ruhája egy része megégett, tulajdonképp az egész alak füstölt egy kicsit. Itt-ott látta, hogy égési sérüléseket szenvedett, bal karja pedig csúnyán vérzett.

Dewan nagyot nyelt és az idegen mellé guggolt. Volt pulzusa, még élt, tehát segítenie kellett rajta. Intett a két fiúnak, hogy jöjjenek közelebb. Gyorsan átvizsgálta, nem sérült-e meg esetleg a gerince, a feje vagy valamelyik bordája úgy, hogy a mozgatást megakadályozza, de szerencsére semmi ilyenről nem volt szó. Egy pillanatig furcsának is találta, de betudta Allah kegyelmének.

A két fiú segítségével visszavitték az idegent a táborba. Ott Dewan az elsősegélydobozzal rögtön kezelésbe vette, már amennyire tudott rajta hirtelen segíteni. A karja vérzését nem tudta megállítani, de legalább bekötötte. Addig mindenképp jó lesz, amíg a kórházba nem ér vele. A gyerekek furcsán tekintettek rá.

-    Tanár bácsi, most itt hagy minket? – kérdezte az egyik kislány, némi rémülettel a hangjában. Dewan mellé guggolt, a vállára tette a kezét.

-    Az emberi élet a legfontosabb, Ayu, ezt jól jegyzed meg! – Felállt, és immár az egész csapatnak címezve folytatta: - Nagyjából két órára megyek el, amíg elviszem kórházba a fiút! Addig Amatt lesz értetek a felelős, neki kell szót fogadnotok, rendben van? – A gyerekek bólintottak, Amatt pedig büszkén húzta ki magát Dewan bizalmára.

Sunggyu résnyire nyitotta a szemét. Sajgott minden porcikája, rendkívül erősnek kellett lennie ahhoz, hogy ne veszítse el az eszméletét. Egy párszor elgondolkodott rajta, hogy láthatatlanná kéne-e válnia, hogy ezek az emberek fenyegetést jelentenek-e számára, de egyelőre nyugodt volt.

A kis résen keresztül embereket látott maga körül. Nagyrészt gyerekek voltak, sötét bőrrel és hajjal, nagy szemekkel. Volt velük egy felnőtt férfi, aki valószínűleg vigyázott rájuk, ő is hasonlóan nézett ki.

Sunggyu bágyadt volt, a fejében pedig számtalan jelenet kavargott. Nem tudta eldönteni hirtelen, ki ő és hol van, úgyhogy hagyta, hogy az események magukkal sodorják. A férfi hamarosan óvatosan a vállára kapta és berakta valami kopott, koszos járműbe. Egy pillanat alatt beugrott ő is a másik oldalon, majd elindultak valamerre. Az út nem éppen volt simának mondható, folyamatosan rázkódtak és zötykölődtek, de sötét volt odakint, úgyhogy Sunggyu meg sem próbálta kitalálni, milyen helyeken járhatnak. Azt még érezte, amikor valami vízen hajtottak át, de hamarosan elvesztette az eszméletét.

Dongwoo lassan tért magához. Még mindig bágyadt volt, amiről érezte, nem teljesen természetes, de ösztönei nagyrészt mind a helyén voltak már. Nem nyitotta ki rögtön a szemét, de ha kinyitotta volna is ugyanazt tapasztalja: sötétség. Aztán végre kitisztult előtte a kép. Érezte a karján és lábán lévő köteleket, a szemére kötött sálat és a karjaiba szúrt tűket. Izmai teljesen ernyedtek voltak a mozdulatlanságtól és kényelmetlen pozíciótól. Nem volt egyedül, még ketten voltak rajta kívül azon a helyen. Megállás nélkül beszéltek, de Dongwoo egy szót sem értett belőle.

-    Gondolj csak bele! – mondta az egyik. – Hogyha sikerül rábizonyítanunk, hogy földönkívüli, az egész világ megismeri a nevünket! Mi leszünk a híres Watson testvérek, Joe és Mark, akik a történelemben először szolgáltak élő földönkívülivel!

-    Igen – szólt a másik -, de épp ezzel van a probléma! Az oké, hogy láttuk, amikor úgy zuhant a földre, mint egy hullócsillag, de hol a bizonyítékunk? Nézz már rá! Teljesen úgy néz ki, mint egy átlagos húzott szemű!

-    Na igen, ez problémás… De majd megoldjuk! Addig is vigyáznunk kell és tovább adagolni a szert, még mielőtt nekünk esne…

Dongwoo hallotta, ahogy közelebb léptek hozzá. Egyikük ellenőrizte a pulzusát, a másik pedig megragadta a karját. Az agya vadul pörögni kezdett, próbálta összeilleszteni a történteket, megoldás után kutatott. Emlékezett rá, hogy félig holtan ébredt valami sivár területen. Azt is tudta, hogy ki ő, csak éppen arra nem tudott rájönni, hogy a csudába került arra a sivár helyre. Tovább villogtak a képek a szeme előtt: egy autó a félhomályban, két furcsa fickó, akik magukkal viszik, aztán homályos, elmosódott hangok és furcsa érzések. Száraz volt a szája.

-    Várj egy picit! – intett az, aki a pulzusát ellenőrizte. Hangja alapján feljebbvalónak tűnt a másiknál. – Úgy tűnik, felébredt!

-    Nagyszerű! Akkor vegyük le a szemkötőjét? Beszéljünk vele? – lelkesedett a másik. Csattanás hallatszott, valószínűleg fejbe vághatta a feljebbvaló.

-    Bolond vagy, Mark!? És ha megtámad? Szépen add csak be neki a következő adagot, aztán meglátjuk, szóra bírhatjuk-e!

Bár Dongwoo nem értette, miről beszélnek, de a beszélő sötét szándékait és a képén éktelenkedő sunyi vigyort így is érezte. Valahogy felül kellett kerekednie, ki kellett szabadulnia. Rossz érzése volt, biztos volt benne, hogy nem csak szórakozásból tartották ebben a helyzetben. Valamire készültek vele.

Ellenőrizte, hogy képes-e használni a képességeit, aztán magához szólította a tüzet, de először csak enyhén. Felforrósította a testét, hogy amikor a Mark nevezetű illető hozzáért, megégette a kezét.

-    Mi a..? – kiáltott fel. Dongwoo elmosolyodott, nem próbálta tovább leplezni, hogy magánál van. Felemelte a fejét, és bár a szeme még mindig be volt kötve, magabiztosan meredt maga elé. Irányítása alá vonta a Mark kezében tartott injekciós tűt, amivel korábban végigkarcolt a bőrén, és beleállította annak testébe. Tompa sikoly hagyta el a száját, mire a testvére is odakapta a tekintetét.

-    Mit bénázol már?

-    Joe, figyelj, ez nem játék! – mutatott a továbbra is magabiztosan mosolygó Dongwoo felé. – Ez megtámadott!

-    Akkor gyorsan szúrd belé azt a rohadt injekciós tűt! – akadt ki Joe és a kezébe kapott egy másikat, hogy elkábítsa Dongwoot. Ő még mindig öntelten mosolygott, ami megrémítette a két férfit. Dongwoo ezt tudta jól, ezért tovább folytatta.

Kioldotta a szemkötőjét és leégette a kezeit és lábait fogva tartó köteleket. Beletelt néhány percbe, mire szeme hozzászokott a látáshoz. Gyorsan körbefuttatta tekintetét a helyen. Valami nagy raktárféleségben voltak. Magas, nagyjából háromemeletnyi üres tér volt a fejük felett, a plafonon acélgerendák, körülöttük a fal mentén pedig kisebb-nagyobb teraszok, mind különféle, furcsábbnál furcsább holmikkal telezsúfolva. Pontosan szembe velük volt a hatalmas kétszárnyú ajtó, amin keresztül elhagyhatta volna a termet. Dongwoo megnyalta az ajkát és visszafordult a két férfi felé. Azok látszólag rémültek voltak, mégis elszántság csillogott a szemükben. Meg akarták állítani őt és visszakötözni a székébe.

-    Akkor játszunk! – mosolyodott el még szélesebben, némi hátsó szándékkal a szemében. A két férfi zavarodott tekintete arra utalt, hogy nem értették, mit mondott, de ez nem számított.

Dongwoo kitépte jobb karjából a tűt, ami valami zsákocskához kapcsolódott, majd félreugrott a nekitámadó férfiak elől. Ahogy földet ért, megingott. Még mindig gyenge volt. Két fogva tartója kihasználva pillanatnyi gyengeségét egy újabb injekciós tűvel támadt neki. Bár sikerült félrelöknie őket, némi anyagot a testébe juttattak abból a valamiből. Érezte, hogy természetellenes bágyadtsága és homályos látása annak volt köszönhető.

Joe és Mark egy újabb kétségbeesett támadást indítottak. Dongwoo megelégelte kettejük viselkedését. Indulatai és képessége, amit nehezére esett kordában tartani ebben az állapotban, elszabadultak. Vörös lángnyelvek borították be a testét és a létező összes tű, fogó, kés és minden éles dolog, ami a teremben volt, mögé emelkedett a levegőben, fenyegetően villogva a testvérpárra. Azok nagyot nyeltek, eldobták a kezükben tartott ütőket és a földre vetődtek. Valószínűleg kegyelemért könyörögtek.

Dongwoo felsóhajtott. Ezek csak idióták, akik nem tudják, kivel kezdtek ki. Valami hasznuk viszont mégis lehet. Visszahívta a lángokat a testéről és végtelen türelmet árasztva a két fekvő alak elé guggolt

-    Itt az ideje, hogy valami hasznotok is legyen! – kezdte. – Áruljátok el nekem, hol vagyunk? Melyik bolygó ez?

A kettő félve felemelte a fejét, de nem szóltak egy szót sem. Hát persze, nem értették Dongwoot! Káromkodott egyet magában, de akár hangosan is mondhatta volna, úgysem értették volna meg. Felsóhajtott és felemelkedett a földről. Felugrott a legközelebbi kis teraszra és elkezdte szétdobálni az ott talált dolgokat. Valamiféle képeskönyvet vagy atlaszt keresett, amin ábrázolták a bolygót, amin voltak. Az univerzum kb. két tucat bolygóját ismerte, biztosan meg tudta volna mondani, melyiken vannak már egy térkép segítségével. Abban ugyanis biztos volt, hogy ez már nem Usquam.

Joe és Mark még mindig a földön kuporogva, félve nézték, ahogy az idegen felborítja a gondosan kialakított rendet a kutatóállomásukon.

-    Most mit csináljunk, tesó? – suttogta Mark bátyjának. Az válaszul fejbe vágta. Dühvel csillogtak a szemei, a megalázottak dühével. De nem tudtak mit tenni, gyengék voltak a földönkívülijükhöz képest, még így is, hogy az valószínűleg még mindig a beléfecskendezett kábítószer hatása alatt lehetett. Kénytelenek voltak végignézni, ahogy eddigi foglyuk feldúlja a kutatóállomásukat, aztán valószínűleg itt hagyja őket. A hírnév illúziója pillanatok alatt összetört a szemük előtt.

Eltartott egy darabig, mire Dongwoo talált valami használhatót. A harmadik átkutatott teraszon végre egy atlasz akadt a kezébe, benne számtalan térképpel.

-    Ohó, szóval a Földön vagyok? – ismerte fel a helyzetet. Szemei elkerekedtek. Soha nem gondolta volna, hogy valaha ide fog jutni, az univerzum egyik ilyen távoli pontjára. Ahogy gondolkodott, fájdalom nyilallt a fejébe. Fogalma sem volt, hogy került ide, mintha valami köd ült volna a szükséges emlékeken. Mindegy, egyelőre nem számított.

Leugrott a kis teraszról. A landolás ismét nem sikerült olyan biztosra, ahogy azt tervezte, de végül sikerült lábra állnia és a két férfi felé fordult. Kinyitotta előttük az atlaszt egy teljes bolygós térképnél és eléjük nyomta.

-    Hol vagyunk? – kérdezte tőlük először türelmesen. A kettő persze egy szót sem értett belőle. Dongwoo felizzította egy pillanatra a lángokat a bőrén és immár sokkal fenyegetőbben ismételte meg a kérdést. – Hol vagyunk?

-    Tesó, szerinted arra kíváncsi, hol lehetünk most? – nézett kétségbeesetten Mark a bátyjára.

-    Pofa be, Mark és adj egy tollat! – Joe tettetett nyugalommal és alázattal bejelölt egy pontot a térképen, valahol az Egyesült Államok közepén. Persze pontosan is megmondhatta volna, hol vannak, de esze ágában sem volt segíteni.

-    Köszönöm! – biccentett Dongwoo, ruhájába dugta az atlaszt és indulni készült. Joe ekkor egy utolsó próbálkozást tett arra, hogy visszafogja túszukat. Volt nála még egy rejtett injekciós tű, az eddigieknél sokkal erősebb nyugtatóval. Ahogy Dongwoo hátat fordított nekik, előkapta és a fiú nyaka felé döfött vele. Az azonban egy pillanat alatt megfordult és szemeiben fenyegető lángokkal elkapta Joe karját.

-    Meg ne próbáld még egyszer, értetted? – Érintése szabályosan perzselte a férfi kezét. Fájdalmasan felkiáltott és a földre rogyott. – Ha el akartok kapni – guggolt Dongwoo ismét eléjük -, ezt kellett volna elvennetek! – húzott elő ruhájából egy medált. Közelebbről megnézve a medál egy apró üvegcse volt, benne örökké égő tűz lángolt.

Dongwoo „barátságosan” megpaskolta a két férfi fejét, aztán a kijárat felé fordította figyelmét. Kinyitotta a nagy, vaskos ajtókat és kilépett rajta. Egy pillanatra még visszafordult a két halálra rémült férfi felé és megpörgetett ujjain egy kulcscsomót.

-    Köszönöm az ajándékot, vigyázni fogok rá! – kacsintott, majd otthagyta őket. Azok csak ledöbbenten bámultak utána.

Az épületen kívül fájdalmasan megcsapták a lemenő nap sugarai. Nem volt már túlságosan sok ideje sötétedésig, bár ez semmit nem jelentett. Hamar megtalálta az autót, amivel idehozták. Sikeresen kinyitotta az ajtót és beszállt. A kulcs helyét hamar megtalálta, de utána egy pillanatig el kellett gondolkodnia.

-    Ez kihívás lesz, barátom! – mosolyodott el, majd sikeresen elindult az autóval. Beletelt jó néhány percbe, mire rájött a pontos kezelésére, de utána egészen simán ment már az irányítás.

Nem igazán tudta, merre kéne elindulnia, de mivel konkrét célja nem volt, ezért igazából teljesen mindegy volt. Végül jobbra fordulva tért rá az országútra és csak ment, ment előre. Még mindig homályosan látott és kábultnak érezte magát, de ahhoz képest egészen jól tartotta magát.

Gyorsan ment, a kilométerórára tekintve elmosolyodott. Bizonyára megszegte már az itteni sebességkorlátozásokat, de mivel egy lélek sem járt erre rajta kívül, egy percig sem aggódott.

Nagyjából egy óráig ment előre a semmi közepén. A nap egyre közelebb járt a nyugati horizonthoz, a levegő hűlt, az éjszaka sötétje pedig egyre fenyegetőbben közeledett. Dongwoo látása idővel kitisztult némileg, de bágyadtsága és fáradtsága csak egyre erősebb lett. Aztán olyan dolog történt, amit nem vett számításba. Még a közelében sem volt egy településnek sem, amikor hirtelen az autó megállt. Dongwoo kegyetlenül forgatta a kulcsot a helyén és nyomta a gázpedált, de az autó nem indult el. Idegesen a kormányra csapott, aztán kiszállt a kocsiból és becsapta az ajtaját.  Ingerülten a hajába túrt, aztán egy utolsó dühkirohanásként belerúgott a kocsi kerekébe.

Nekitámaszkodott az autónak és úgy nézett szét egy darabig. Próbált valami megoldást találni. Séta – semmi más nem jutott az eszébe. A kezén lévő adóvevőhöz nyúlt. Nem, még mindig nem működött. Mérgesen letépte a karjáról az adóvevőt és a földhöz vágta. Mit meg nem adott volna ebben a pillanatban Myungsu képességéért!

Még egy ideig dúlt-fúlt magában, aztán végül kifújta magát és gyalog nekiindult. Fogalma sem volt, milyen messze talál lakott területre, ahogy azt sem tudta, mit fog tenni, ha talál valamit. Egyelőre csak ment előre az egyre erősödő sötétségben, mígnem el nem tűnt a láthatáron, akár a nap a nyugati horizonton.

3. fejezet

Hét-nyolc óra körül járhatott az idő. Lassan már sötétedett, az erdő lombjait lágy szellő simogatta. Mögötte az ég alja vöröses-lilás színben játszott, teteje pedig már sötét volt. Egyetlen csillag világított csak – a Vénusz, az est előrejelzője. Aztán, mintegy a semmiből egy újabb csillag bukkant fel, egy hullócsillag, mely tüzes csóvát húzva maga után átszelte az égboltot, majd eltűnt a fák mögött.

-    Valaki meghalt… - gondolta magában a lány, miután nyoma veszett a csillagnak. – A hullócsillag mindig ezt jelenti… - tette még hozzá, majd imára kulcsolta a kezét és elmondott néhány fohászt az illető lelkéért.

Sungyeol lassan nyitotta fel a szemét, miután magához tért. Erőtlennek érezte magát, feje üres volt, egy gondolat sem jelent meg benne. A földön feküdt; helyzete rendkívül kényelmetlen volt, ugyanis néhány gyökér és kő nyomta a hátát. Megpróbálta feljebb tolni magát, de olyan erőtlen volt, hogy komoly erőfeszítésekre volt szüksége. Sikerült nagy nehezen nekitámasztania magát a legközelebbi fa törzsének. Kifújta magát, majd végignézett magán és a környezetén. A környezeten nem volt mit néznie, fák és fák vették körül minden irányban. Az ég kék volt, a nap pedig melegen sütött. Kellemes idő volt.

Ami azonban önmagát illeti, tele volt száraz, égett fa- és kéregdarabokkal – szinte az egész testét ezek borították, melyek, ahogy feljebb kúszott, legördültek róla. Bal kézfejébe egy vékony gyökérdarab fúródott, melynek másik vége a földből állt ki. Sungyeol elmosolyodott a Földanya törődésén, de amilyen erőtlen volt, ismét visszahanyatlott az álom világába.

Hosszú ideig volt eszméletlen, közben néha-néha mintha félálomban lebegett volna. Bokrokat látott maga körül mozogni, emberek jöttek-mentek, tettek-vettek körülötte, ő azonban mintha ott sem lett volna, észre sem vették. Aztán egyszer csak kinyitotta a szemét. A madarak békésen csiripeltek valahol a közelében, a bogarak zümmögtek, ezt leszámítva harmonikus csend uralkodott.

Sungyeol erőt érzett magában, erőt, mellyel már képes lenne talpra állni, mégsem tette ezt. Félrefordította a fejét. Mellette nem túl messze egy ütött-kopott kis tányérka hevert, rajta valami kásaszerű sárga dologgal. Összehúzta a szemeit. Gyomra kívánt volna valami emberi táplálékot is a fák adta tápanyagokon felül, mégis képtelen volt felkelni és elvenni.

Hirtelen megrezzentek a bokrok mellette. Hamarosan egy kislány, talán nyolc-tíz éves lehetett, dugta ki a fejét a levelek közül. Nagy, okos kék szemei voltak és hosszú világosbarna haja. Ha nem lett volna olyan koszos, amilyen, még akár csinos is lehetett volna.

Gyanakodva nézegette Sungyeolt, óvatos, lassú léptekkel közelített felé. Egy pillanatra megrémült a fiú nyitott szemei láttára, de mivel az nem reagált semmire, óvatosan tovább lopakodott. A kis tányér előtt megállt, megcsóválta a fejét és néhány, Sungyeol fülének idegen szó társaságában kiborította a tányért. Mérgesnek tűnt, még dobbantott is a lábával. Csalódottságában - vagy dühében, Sungyeolnak ezt nehezére esett megállapítani – vissza akart indulni a bokrok között, egy pillanatra mégis megtorpant és gondolkodva bámult maga elé. Visszanézett még egyszer a tányérra, aztán Sungyeolt is végigmérte még egyszer, aztán végül mégis feladta és ismét eltűnt a bokrok között. Sungyeol addig bámult távozásának irányába, mígnem a legtávolabbi ágzörejek is elültek, amik a lány hollétére utalhattak.

Amikor L azt mondta, két nap alatt megtanul koreaiul, SoHee egy pillanatra sem gondolta volna, hogy a két napra befészkeli magát a szobájába. Még aznap ugyanis, amikor idehozta, közvetlenül vacsora után L bekapcsoltatta vele a tévét, és azóta fel sem kelt előle. Az itt tartózkodásával nem kevés gondot okozott a lánynak, már csak ha azt tekintjük, hogy a saját érdekében senki nem szerezhetett tudomást a fiú ittlétéről. Az már csak hab volt a tortán, hogy rá nem jellemző viselkedést tanúsított: egész idő alatt ki sem mozdult a szobájából, még ebédelni vagy vacsorázni sem ült le a családdal, ehelyett kétszer vagy háromszor annyi ételt vitt fel a szobájába, mint amennyi egy személynek elég lenne. Végezetül pedig nem engedett be senkit sem a szobába, még a házvezetőnőt sem. A család már igazán aggódhatott érte, de nem tudott mit tenni. Nem mintha neki igazán ínyére lett volna a dolog, főleg így, hogy már alig volt vissza a nyári szünetből. Szerette volna az egészet átbulizni, ahelyett, hogy otthon ül és unatkozik.

A két nap leteltével viszont, mintegy varázsütésre L kinyomta a tévét, és felállt a fotelből. SoHee a srégen mellette levő kanapén feküdt, egy könyvvel a hasán, kezében mobiljával. A telefon volt az egyetlen módja arra, hogy tartsa a kapcsolatot barátaival és JiHoval.

-    Mi történt? – nézett rá SoHee részben tettetett nemtörődéssel a fiúra. – Meguntad?

-    Segítened kell nekem – mondta az határozott hangon. A kiejtése és a nyelvtana is határozottan javult. A televízió mégis csodákra képes?!

-    Már épp eleget tettem egy idegenért. Most már igazán mondhatnál valamit magadról is! – Míg ezeket mondta, nem nézett fel a telefonjából. Nem tetszett neki L ezen hozzáállása. Két napja még egész aranyos volt, ahogy próbálta kifejezni magát, most pedig tessék: parancsolgatni kezd.

-    Ezt itt – mutatott L a még mindig a kezén lévő adóvevőhöz hasonló tárgyra, mint aki meg sem hallotta az imént mondottakat - meg kell javítanom. Elromlott. Segítened kell alkatrészeket szerezni hozzá! Továbbá, a helyzetünkre vonatkozó pontos adatokat kérném: melyik bolygó melyik országában, városában vagyunk, és hol van a legközelebbi űrállomás! – SoHee felhorkant.

-    Még mit nem! Ez így túl sok egyszerre! – Félretette a telefonját és a könyvet a hasáról, és felült rendes ülőpozícióba. – Egyszerre csak egy dolgot kérdezhetsz, de a válaszomért cserébe neked is válaszolnod kell az én kérdéseimre!

A fiú megforgatta a szemét, de végül belement. SoHee szívesen olvasott volna a gondolataiban, el sem tudta képzelni, mi járhat a fejében. Egyelőre viszont jobban izgatta, hogy információt szerezzen furcsa vendégéről.

-    A Földön vagyunk, Dél-Korea fővárosában, Szöulban. A pontos címemet nem mondom meg. És akkor én kérdezek: ki vagy te pontosan és honnét jöttél?

-    Csak egy kérdésről volt szó – mosolyodott el gúnyosan L. – A ti nyelveteken Kim Myungsoonak ejtik a nevem, de elég, ha L-nek hívsz. Az I katonai elitegység tagja vagyok, a Villámhasználó. Sehonnét jöttem.

-    Hogy érted azt, hogy sehonnét?

-    Most én kérdezek! – vonta fel a szemöldökét.

-    Nem tudom, hol van a legközelebbi űrállomás!

-    Nem tudom elmondani, hogy értem. – SoHee vetett egy csúnya pillantást a fiúra, mire az csak megvonta a vállát.

-    Jó, akkor kérdezek mást - adta fel, de ezúttal utoljára. – Egy másik bolygóról jöttél? – Így kimondva még furábbnak tetszettek a szavak, de az efféle gyanúit mégiscsak el kellett oszlatnia.

-    Igen. Segítened kell alkatrészt szerezni, hogy megjavíthassam az adóvevőmet és felvehessem a kapcsolatot a társaimmal! Ha ez megvan, hamar eljönnék értem és nem kérek újabb szívességet.

-    Miért segítenék neked? – húzta össze a szemét a lány. Túl sok volt ez az információ. Egészen eddig csak egy hétköznapi ember volt, most pedig hirtelen mintha egy sci-fi filmbe csöppent volna.

-    Mert nincs más választásod – vonta meg a vállát L. SoHee megint elégedetlenkedni akart, de végül lenyelte magában a megjegyzéseit és a lehető legnagyobb nyugodtsággal folytatta:

-    Utána elmész?

-    El.

-    Legyen – sóhajtott nagyot. – Túl jó vagyok az emberekhez!

Szorina nagyokat lépve haladt vissza a falu felé. Kimondhatatlanul mérges volt, és csaknem ugyanennyire csalódott is. Két napja vigyázott a fiúra az erdőben, de semmi nem történt azóta. Nem halt meg, ebben biztos volt, elvégre leellenőrizte a légzését. De akkor miért? Miért nem mozdul? Miért nem csinál semmit? Miért nem reagál, hogyha csinál valamit a közelében?

Viszont, nyitva volt a szeme. Szorina meg mert volna esküdni, hogy előtte az is csukva volt. Lehet, hogy mégsem kellett volna kiborítani a puliszkát? Korgó gyomrára gondolva még akár ő is megehette volna…

A lány pillanatok alatt beért az aprócska, szegényes falu poros főútjára. Egy szekér zörgött el mellette az úton, két sovány gebe húzta. Nem szerette a gazdát, aki a szekeret hajtotta. Rosszul bánt az állataival, éheztette őket, mégis elvárta, hogy húzzák a nehéz szekeret. Szorina annyira sajnálta a két lovat, hogy majdnem könnyezett. Már egy jó ideje imádkozott szerencsétlenekért, de egyelőre nem változott semmi.

-    Héj, Szorinaaa! – hallott meg egy fiúhangot a közeléből. Egy pillanatra megfagyott benne a vér, még meg is torpant. Roni hangja volt az, a fiúé, aki megkeserítette az életét. Csak néhány évvel volt idősebb nála, de erőben sokban felülmúlta. Félelmetes és kegyetlen vezetője volt a helyi gyerekek bandájának, akik jó ideje kiszemelték már Szorinát maguknak. Igazából félt is tőlük, egyedül azért nem bántották még komolyabban, mert az apukája rendőr volt. Őtőle éppenséggel Roni félt.

Szorina megpróbált úgy tenni, mintha meg sem hallotta volna és továbbment. Hogy mennyire utálta ezt a gyengeségét! Remegett a lába, de mégis erősnek és határozottnak kellett tettetnie magát. Ez volt az egyetlen mód, ahogy küzdhetett ellenük. Pedig okosabb volt náluk, sokkalta okosabb. Elsőre rávágta, mennyi hétszer nyolc, fel tudta sorolni Jézus apostolait oda-vissza és Pál összes levelét is ismerte. Ha a tudását valamiképpen fizikai erővé tudta volna alakítani, már rég szétverte volna az egész bandát. Jelenleg viszont csak annyit tehetett, hogy meg sem hallja. Már közel volt a házuk, ott nem bánthatják.

-    Szorina~~~! Ne csinálj úgy, mintha nem hallanád! Mi van a barátoddal az erdőben? Él még? Álljál már meg, hülye! – fogyott el a fiú türelme és elkapta a kislány vállát.

-    Hagyj békén! – próbálta meg az lehámozni magáról a fiú kezét.

-    Nyugi már! Csak a barátod érdekel az erdőből! Megmozdult már vagy tényleg egy hulla? – mondta tettetett barátsággal, holott hangja csordultig volt gúnnyal és megvetéssel.

-    Meg bizony! – felelt Szorina dacosan.

-    Hűűűhaa~~ - füttyentett Roni. Az egész bandája visszhangozta. – Csak nem levegőt vett?

-    Nem, képzeld! - feleselt a lány. – Kiborította a puliszkát, amit vittem neki… Azt mondta, nem szereti és legközelebb valami finomat vigyek neki…

-    Szerintem te hazudsz! – húzta fel a szemöldökét. – Tudod, mi jár, ha hazudsz nekem?

-    Hazug! Hazudik! – kontrázta a fiúcsapat. Szorina végignézett rajtuk. Heten voltak, változatos korcsoportokból. Voltak közöttük egészen kicsik is, még Szorinánál is fiatalabbak, az igazán ijesztőek az idősebbek voltak. Egyszer megverték már Szorinát, akkor „esett ki” az első két tejfoga.

Próbálta még mindig erősnek mutatni magát, próbálta palástolni ijedtségét, de egyre kevésbé ment. Tudta, abban a pillanatban, hogy lehull magabiztos álarca, azonnal nekiesnek.

Roni tett egy lépést felé, közben meglendítette a karját, de még a kislány arca előtt megállította. Hiába, Szorina már ennyitől összerezzent.

-    Nézzétek már, hogy fél! Úgy viszket a tenyerem… Szegény kicsi Szorina, ne aggódj, nem fog nem fájni – kuncogott magában, mintha valami jó viccet mondott volna és ismét meglendítette a kezét, ezúttal viszont nem állt szándékában megállítani.

-    Hagyj békén! – lökte el magától ösztönösen a lány Ronit, még mielőtt az ütés eltalálhatta volna. Az elvesztette az egyensúlyát, kis híján hátraesett a bandája közé. Nagy szemekkel, meglepve nézett a lányra. Szorina tudta, ezzel aláírta a halálos ítéletét.

-    Láttátok ezt? – horkant fel a fiú. – Milyen bátor lett valaki! Na, adjunk neki! – Ezzel az egész csapat megindult a kislány felé. Jobb ötlete nem lévén szaladni kezdett. Azért mégsem fogja hagyni, hogy összeverjék! Már közel volt az otthon, de apukája a közeli városban volt szolgálatban, tehát csak beteg nagyszülei voltak otthon. Nem akarta őket is bajba sodorni, úgyhogy inkább az ellenkező irányba futott, egyenesen be az erdőbe. Bízott benne, hogy ha elég előnyre tesz szert, talán gyorsan fel tud mászni egy fára vagy bebújni valami lyukba, ahol nem veszik észre.

Az előnye viszonylag hamar meglett, amikor beszaladt a sűrű aljnövényzetbe. Ott viszont nem maradhatott, mert ha mégis megtalálnák, nem tudna elmenekülni. Átküzdötte hát magát a bozótoson és egy kellőképpen széles törzsű fa mögé rejtőzött. Hallotta, hogy üldözői a közelben járnak, hallotta a kiabálásukat, az ágak, levelek zörgését. Annyira félt, hogy kis híján pánikrohama támadt. Szaporán vette a levegőt, ami könnyen elárulhatta volna, így tenyerével betapasztotta légzőszerveit. Szíve a torkában dobogott, teljesen halálra volt rémülve.

-    Szorinaaa! – ért hozzá hirtelen egy hideg kéz a nyakához. Az egyik fiú volt az a csapatból. A lány rémületében felsikoltott, ezzel elárulva magát a többieknek is. Kétségbeesett, de sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy felálljon és tovább szaladjon. Már több irányból is üldözték, sőt, sikerült körbevenniük őt. Fejvesztve próbált meg kitörni a körből, mígnem megbotlott valamiben és hasra vágódott. A körülötte álló fiúcsapat hangosan kiröhögte. Szorina legszívesebben elsírta volna magát. Aztán kicsit késve Roni is utat tört magának a gyűrűn és a lány elé guggolt.

-    Miért szaladtál el ilyen messzire? Látod, most csak még koszosabb lettél! Hehh, de ha már itt fekszel… Könyöröghetsz kegyelemért és akkor megígérem, gyorsak leszünk!

-    Hagyjatok békén! – Csak ennyit tudott mondani, hangja így is meglepően határozottan csengett.

-    Különben mi lesz? Beárulsz apucidnak? – nevette el magát. Szorina azonnal elsírta volna magát, de inkább beleharapott a szájába, hogy visszatartsa. A fiú már ismét lendítette a karját, hogy arcon törölje a lányt, amikor váratlanul egy faág fonódott a csuklója köré, megbilincselve azt.

-    Mi a…? – kapta oldalra a fejét csodálkozva. Szinte rögtön egy újabb ág nyúlt le a fák közül, elkapva Roni egyik lábát és így a magasba emelte őt. Az összes fa rázkódni kezdett, az ágaik fenyegetően nyújtózkodtak a gyerekek felé. Aztán a fák között feltűnt egy magas, vékony alak idegen arcvonásokkal, furcsa katonai egyenruhában. Szemei ijesztően csillogtak, szabályosan szikrákat szórtak. Kisvártatva előbukkant még egy és még egy a fiúból, ugyanilyen ijesztő arckifejezéssel.

-    Ez… ez nem a…? – dadogta ijedten egy Szorina üldözői közül.

-    Ez a halott fiú! – Ezen szavak nyomán szinte egyszerre fehéredett el az összes gyerek arca, Szorináét is beleértve. Ijedtükben kis híján földbe gyökerezett a lábuk, de ahogy az első ágak megcirógatták az arcukat, hirtelen erőt nyertek félelmükből és egy pillanat alatt eltűntek a helyről, Ronit is beleértve, aki közben a földre huppant.

Szorina egyedül maradt a fiúval. Annyira félt, annyira sok volt ez neki mára, hogy megmozdulni sem bírt. Az ájulás kerülgette, de próbálta tartani magában a lelket. Gondolatait lekötötte az idegen fiú alakja. Akkor tényleg életben volt! De mi lehet ez? Egy szellem, egy démon vagy egy ördög? Mindig kedves volt az élőlényekkel és minden nap imádkozott, még templomba is járt, akkor miért vette mégis őt célpontba egy ördög?

Ahogy a fiúcsapat eltűnt, az idegen Szorinára emelte gonoszan csillogó szemét és tett felé néhány lépést.

-    Ne gyere ide! – kiáltotta a lány, majd gyorsan keresztet vetett. – Ne bánts, kérlek! Kérlek, Szűzanyám, segíts!

-    Tsi sella ni gnundro? – kérdezte az idegen gyengéd, barátságos hangon. Szeméből eltűnt a gonosz fény, már ugyanaz az ember volt, akit két napig őrzött az erdő mélyén. A kislány látta benne, hogy próbál bizalmat árasztani felé, de nem tudta eldönteni, becsapni akarja, hogy elcsábítsa valahová magával és aztán megegye, vagy pedig tényleg bízhat benne. Abból kiindulva, hogy az imént éppen megmentette, inkább ez utóbbi felé hajlott, de nem mert teljesen hinni egy idegennek.

-    Tsib ud ko? Tsah ud hcid thcin tztelrev? – kérdezte valamilyen ismeretlen nyelven. Még talán kétszer elismételte, mintha azt várta volna, hogy a lány megérti. Valami csoda folytán azonban mégis ez történt.

-    Jól vagyok… - felelte lassan, miközben lenyelt egy gombócot a torkából. – Kösz-köszönöm, hogy megmentettél… - A fiú arca egy pillanatra elkomorult. Szorinán átfutott egy félelemhullám, de aztán meglátta a fiú szemében bujkáló szomorúságot és ijedtséget.

-    Minden rendben van! Jól vagyok, látod? – állt fel a kislány és körbefordult. Ahogy lépett, kisebb fájdalom nyilallt a jobb bokájába, de azt leszámítva tényleg rendben volt.

-    Miért nem értem, amit mond? – mormogta az orra alatt a fiú. Mérgesnek tűnt.

-    Nem érted, amit mondok? Most sem érted? – próbált lassabban, szebben artikulálva beszélni.

-    De most értettem valamit! – felelte a fiú. – Csak egy pillanatig, mintha értettem volna… Te viszont értesz engem, igaz? Bólogass vagy valami, ha igen, másképp nem értem… - Szorina bólintott. Szíve vadul dobogni kezdett az izgalom hatására. Végre magához tért az idegen fiú, végre mozog, nem halt meg és most még beszélgetnek is egymással! Gyermeki szívének valami felfoghatatlan örömöt okozott ez.

-    Szorina vagyok! – nyújtotta a kezét a fiúnak. – Szo-ri-na! Hívj Szorinának!

-    Szorina a neved? Szép! Az enyém Sungyeol! – felelte a fiú. Az ő hangja is egyre izgatottabb lett, biztosan örült, hogy beszélhet valakivel.

-    Furcsa neved van – nevetett a lány. – Az előbb te csináltad azt a fákkal? – Sungyeol kérdő tekintettel meredt rá. – Nem számít! – legyintett aztán a lány. – Gyere, hazaviszlek és akkor tudunk enni valamit! Már biztosan készen van az ebéd! Utána pedig akár játszhatunk is vagy mesélhetsz magadról! Gyere, menjünk! – Ezzel Szorina megragadta Sungyeol kezét és visszavitte a faluba. Elképesztően boldog volt, egyrészt azért, mert végre magához tért a fiú, másrészt pedig mert végre megleckéztette valaki Roniékat. Bízott benne, hogy ezután nem mernek majd még egyszer kezet emelni rá, legalábbis amíg Sungyeollal van, addig biztosan nem.