3. fejezet

Hét-nyolc óra körül járhatott az idő. Lassan már sötétedett, az erdő lombjait lágy szellő simogatta. Mögötte az ég alja vöröses-lilás színben játszott, teteje pedig már sötét volt. Egyetlen csillag világított csak – a Vénusz, az est előrejelzője. Aztán, mintegy a semmiből egy újabb csillag bukkant fel, egy hullócsillag, mely tüzes csóvát húzva maga után átszelte az égboltot, majd eltűnt a fák mögött.

-    Valaki meghalt… - gondolta magában a lány, miután nyoma veszett a csillagnak. – A hullócsillag mindig ezt jelenti… - tette még hozzá, majd imára kulcsolta a kezét és elmondott néhány fohászt az illető lelkéért.

Sungyeol lassan nyitotta fel a szemét, miután magához tért. Erőtlennek érezte magát, feje üres volt, egy gondolat sem jelent meg benne. A földön feküdt; helyzete rendkívül kényelmetlen volt, ugyanis néhány gyökér és kő nyomta a hátát. Megpróbálta feljebb tolni magát, de olyan erőtlen volt, hogy komoly erőfeszítésekre volt szüksége. Sikerült nagy nehezen nekitámasztania magát a legközelebbi fa törzsének. Kifújta magát, majd végignézett magán és a környezetén. A környezeten nem volt mit néznie, fák és fák vették körül minden irányban. Az ég kék volt, a nap pedig melegen sütött. Kellemes idő volt.

Ami azonban önmagát illeti, tele volt száraz, égett fa- és kéregdarabokkal – szinte az egész testét ezek borították, melyek, ahogy feljebb kúszott, legördültek róla. Bal kézfejébe egy vékony gyökérdarab fúródott, melynek másik vége a földből állt ki. Sungyeol elmosolyodott a Földanya törődésén, de amilyen erőtlen volt, ismét visszahanyatlott az álom világába.

Hosszú ideig volt eszméletlen, közben néha-néha mintha félálomban lebegett volna. Bokrokat látott maga körül mozogni, emberek jöttek-mentek, tettek-vettek körülötte, ő azonban mintha ott sem lett volna, észre sem vették. Aztán egyszer csak kinyitotta a szemét. A madarak békésen csiripeltek valahol a közelében, a bogarak zümmögtek, ezt leszámítva harmonikus csend uralkodott.

Sungyeol erőt érzett magában, erőt, mellyel már képes lenne talpra állni, mégsem tette ezt. Félrefordította a fejét. Mellette nem túl messze egy ütött-kopott kis tányérka hevert, rajta valami kásaszerű sárga dologgal. Összehúzta a szemeit. Gyomra kívánt volna valami emberi táplálékot is a fák adta tápanyagokon felül, mégis képtelen volt felkelni és elvenni.

Hirtelen megrezzentek a bokrok mellette. Hamarosan egy kislány, talán nyolc-tíz éves lehetett, dugta ki a fejét a levelek közül. Nagy, okos kék szemei voltak és hosszú világosbarna haja. Ha nem lett volna olyan koszos, amilyen, még akár csinos is lehetett volna.

Gyanakodva nézegette Sungyeolt, óvatos, lassú léptekkel közelített felé. Egy pillanatra megrémült a fiú nyitott szemei láttára, de mivel az nem reagált semmire, óvatosan tovább lopakodott. A kis tányér előtt megállt, megcsóválta a fejét és néhány, Sungyeol fülének idegen szó társaságában kiborította a tányért. Mérgesnek tűnt, még dobbantott is a lábával. Csalódottságában - vagy dühében, Sungyeolnak ezt nehezére esett megállapítani – vissza akart indulni a bokrok között, egy pillanatra mégis megtorpant és gondolkodva bámult maga elé. Visszanézett még egyszer a tányérra, aztán Sungyeolt is végigmérte még egyszer, aztán végül mégis feladta és ismét eltűnt a bokrok között. Sungyeol addig bámult távozásának irányába, mígnem a legtávolabbi ágzörejek is elültek, amik a lány hollétére utalhattak.

Amikor L azt mondta, két nap alatt megtanul koreaiul, SoHee egy pillanatra sem gondolta volna, hogy a két napra befészkeli magát a szobájába. Még aznap ugyanis, amikor idehozta, közvetlenül vacsora után L bekapcsoltatta vele a tévét, és azóta fel sem kelt előle. Az itt tartózkodásával nem kevés gondot okozott a lánynak, már csak ha azt tekintjük, hogy a saját érdekében senki nem szerezhetett tudomást a fiú ittlétéről. Az már csak hab volt a tortán, hogy rá nem jellemző viselkedést tanúsított: egész idő alatt ki sem mozdult a szobájából, még ebédelni vagy vacsorázni sem ült le a családdal, ehelyett kétszer vagy háromszor annyi ételt vitt fel a szobájába, mint amennyi egy személynek elég lenne. Végezetül pedig nem engedett be senkit sem a szobába, még a házvezetőnőt sem. A család már igazán aggódhatott érte, de nem tudott mit tenni. Nem mintha neki igazán ínyére lett volna a dolog, főleg így, hogy már alig volt vissza a nyári szünetből. Szerette volna az egészet átbulizni, ahelyett, hogy otthon ül és unatkozik.

A két nap leteltével viszont, mintegy varázsütésre L kinyomta a tévét, és felállt a fotelből. SoHee a srégen mellette levő kanapén feküdt, egy könyvvel a hasán, kezében mobiljával. A telefon volt az egyetlen módja arra, hogy tartsa a kapcsolatot barátaival és JiHoval.

-    Mi történt? – nézett rá SoHee részben tettetett nemtörődéssel a fiúra. – Meguntad?

-    Segítened kell nekem – mondta az határozott hangon. A kiejtése és a nyelvtana is határozottan javult. A televízió mégis csodákra képes?!

-    Már épp eleget tettem egy idegenért. Most már igazán mondhatnál valamit magadról is! – Míg ezeket mondta, nem nézett fel a telefonjából. Nem tetszett neki L ezen hozzáállása. Két napja még egész aranyos volt, ahogy próbálta kifejezni magát, most pedig tessék: parancsolgatni kezd.

-    Ezt itt – mutatott L a még mindig a kezén lévő adóvevőhöz hasonló tárgyra, mint aki meg sem hallotta az imént mondottakat - meg kell javítanom. Elromlott. Segítened kell alkatrészeket szerezni hozzá! Továbbá, a helyzetünkre vonatkozó pontos adatokat kérném: melyik bolygó melyik országában, városában vagyunk, és hol van a legközelebbi űrállomás! – SoHee felhorkant.

-    Még mit nem! Ez így túl sok egyszerre! – Félretette a telefonját és a könyvet a hasáról, és felült rendes ülőpozícióba. – Egyszerre csak egy dolgot kérdezhetsz, de a válaszomért cserébe neked is válaszolnod kell az én kérdéseimre!

A fiú megforgatta a szemét, de végül belement. SoHee szívesen olvasott volna a gondolataiban, el sem tudta képzelni, mi járhat a fejében. Egyelőre viszont jobban izgatta, hogy információt szerezzen furcsa vendégéről.

-    A Földön vagyunk, Dél-Korea fővárosában, Szöulban. A pontos címemet nem mondom meg. És akkor én kérdezek: ki vagy te pontosan és honnét jöttél?

-    Csak egy kérdésről volt szó – mosolyodott el gúnyosan L. – A ti nyelveteken Kim Myungsoonak ejtik a nevem, de elég, ha L-nek hívsz. Az I katonai elitegység tagja vagyok, a Villámhasználó. Sehonnét jöttem.

-    Hogy érted azt, hogy sehonnét?

-    Most én kérdezek! – vonta fel a szemöldökét.

-    Nem tudom, hol van a legközelebbi űrállomás!

-    Nem tudom elmondani, hogy értem. – SoHee vetett egy csúnya pillantást a fiúra, mire az csak megvonta a vállát.

-    Jó, akkor kérdezek mást - adta fel, de ezúttal utoljára. – Egy másik bolygóról jöttél? – Így kimondva még furábbnak tetszettek a szavak, de az efféle gyanúit mégiscsak el kellett oszlatnia.

-    Igen. Segítened kell alkatrészt szerezni, hogy megjavíthassam az adóvevőmet és felvehessem a kapcsolatot a társaimmal! Ha ez megvan, hamar eljönnék értem és nem kérek újabb szívességet.

-    Miért segítenék neked? – húzta össze a szemét a lány. Túl sok volt ez az információ. Egészen eddig csak egy hétköznapi ember volt, most pedig hirtelen mintha egy sci-fi filmbe csöppent volna.

-    Mert nincs más választásod – vonta meg a vállát L. SoHee megint elégedetlenkedni akart, de végül lenyelte magában a megjegyzéseit és a lehető legnagyobb nyugodtsággal folytatta:

-    Utána elmész?

-    El.

-    Legyen – sóhajtott nagyot. – Túl jó vagyok az emberekhez!

Szorina nagyokat lépve haladt vissza a falu felé. Kimondhatatlanul mérges volt, és csaknem ugyanennyire csalódott is. Két napja vigyázott a fiúra az erdőben, de semmi nem történt azóta. Nem halt meg, ebben biztos volt, elvégre leellenőrizte a légzését. De akkor miért? Miért nem mozdul? Miért nem csinál semmit? Miért nem reagál, hogyha csinál valamit a közelében?

Viszont, nyitva volt a szeme. Szorina meg mert volna esküdni, hogy előtte az is csukva volt. Lehet, hogy mégsem kellett volna kiborítani a puliszkát? Korgó gyomrára gondolva még akár ő is megehette volna…

A lány pillanatok alatt beért az aprócska, szegényes falu poros főútjára. Egy szekér zörgött el mellette az úton, két sovány gebe húzta. Nem szerette a gazdát, aki a szekeret hajtotta. Rosszul bánt az állataival, éheztette őket, mégis elvárta, hogy húzzák a nehéz szekeret. Szorina annyira sajnálta a két lovat, hogy majdnem könnyezett. Már egy jó ideje imádkozott szerencsétlenekért, de egyelőre nem változott semmi.

-    Héj, Szorinaaa! – hallott meg egy fiúhangot a közeléből. Egy pillanatra megfagyott benne a vér, még meg is torpant. Roni hangja volt az, a fiúé, aki megkeserítette az életét. Csak néhány évvel volt idősebb nála, de erőben sokban felülmúlta. Félelmetes és kegyetlen vezetője volt a helyi gyerekek bandájának, akik jó ideje kiszemelték már Szorinát maguknak. Igazából félt is tőlük, egyedül azért nem bántották még komolyabban, mert az apukája rendőr volt. Őtőle éppenséggel Roni félt.

Szorina megpróbált úgy tenni, mintha meg sem hallotta volna és továbbment. Hogy mennyire utálta ezt a gyengeségét! Remegett a lába, de mégis erősnek és határozottnak kellett tettetnie magát. Ez volt az egyetlen mód, ahogy küzdhetett ellenük. Pedig okosabb volt náluk, sokkalta okosabb. Elsőre rávágta, mennyi hétszer nyolc, fel tudta sorolni Jézus apostolait oda-vissza és Pál összes levelét is ismerte. Ha a tudását valamiképpen fizikai erővé tudta volna alakítani, már rég szétverte volna az egész bandát. Jelenleg viszont csak annyit tehetett, hogy meg sem hallja. Már közel volt a házuk, ott nem bánthatják.

-    Szorina~~~! Ne csinálj úgy, mintha nem hallanád! Mi van a barátoddal az erdőben? Él még? Álljál már meg, hülye! – fogyott el a fiú türelme és elkapta a kislány vállát.

-    Hagyj békén! – próbálta meg az lehámozni magáról a fiú kezét.

-    Nyugi már! Csak a barátod érdekel az erdőből! Megmozdult már vagy tényleg egy hulla? – mondta tettetett barátsággal, holott hangja csordultig volt gúnnyal és megvetéssel.

-    Meg bizony! – felelt Szorina dacosan.

-    Hűűűhaa~~ - füttyentett Roni. Az egész bandája visszhangozta. – Csak nem levegőt vett?

-    Nem, képzeld! - feleselt a lány. – Kiborította a puliszkát, amit vittem neki… Azt mondta, nem szereti és legközelebb valami finomat vigyek neki…

-    Szerintem te hazudsz! – húzta fel a szemöldökét. – Tudod, mi jár, ha hazudsz nekem?

-    Hazug! Hazudik! – kontrázta a fiúcsapat. Szorina végignézett rajtuk. Heten voltak, változatos korcsoportokból. Voltak közöttük egészen kicsik is, még Szorinánál is fiatalabbak, az igazán ijesztőek az idősebbek voltak. Egyszer megverték már Szorinát, akkor „esett ki” az első két tejfoga.

Próbálta még mindig erősnek mutatni magát, próbálta palástolni ijedtségét, de egyre kevésbé ment. Tudta, abban a pillanatban, hogy lehull magabiztos álarca, azonnal nekiesnek.

Roni tett egy lépést felé, közben meglendítette a karját, de még a kislány arca előtt megállította. Hiába, Szorina már ennyitől összerezzent.

-    Nézzétek már, hogy fél! Úgy viszket a tenyerem… Szegény kicsi Szorina, ne aggódj, nem fog nem fájni – kuncogott magában, mintha valami jó viccet mondott volna és ismét meglendítette a kezét, ezúttal viszont nem állt szándékában megállítani.

-    Hagyj békén! – lökte el magától ösztönösen a lány Ronit, még mielőtt az ütés eltalálhatta volna. Az elvesztette az egyensúlyát, kis híján hátraesett a bandája közé. Nagy szemekkel, meglepve nézett a lányra. Szorina tudta, ezzel aláírta a halálos ítéletét.

-    Láttátok ezt? – horkant fel a fiú. – Milyen bátor lett valaki! Na, adjunk neki! – Ezzel az egész csapat megindult a kislány felé. Jobb ötlete nem lévén szaladni kezdett. Azért mégsem fogja hagyni, hogy összeverjék! Már közel volt az otthon, de apukája a közeli városban volt szolgálatban, tehát csak beteg nagyszülei voltak otthon. Nem akarta őket is bajba sodorni, úgyhogy inkább az ellenkező irányba futott, egyenesen be az erdőbe. Bízott benne, hogy ha elég előnyre tesz szert, talán gyorsan fel tud mászni egy fára vagy bebújni valami lyukba, ahol nem veszik észre.

Az előnye viszonylag hamar meglett, amikor beszaladt a sűrű aljnövényzetbe. Ott viszont nem maradhatott, mert ha mégis megtalálnák, nem tudna elmenekülni. Átküzdötte hát magát a bozótoson és egy kellőképpen széles törzsű fa mögé rejtőzött. Hallotta, hogy üldözői a közelben járnak, hallotta a kiabálásukat, az ágak, levelek zörgését. Annyira félt, hogy kis híján pánikrohama támadt. Szaporán vette a levegőt, ami könnyen elárulhatta volna, így tenyerével betapasztotta légzőszerveit. Szíve a torkában dobogott, teljesen halálra volt rémülve.

-    Szorinaaa! – ért hozzá hirtelen egy hideg kéz a nyakához. Az egyik fiú volt az a csapatból. A lány rémületében felsikoltott, ezzel elárulva magát a többieknek is. Kétségbeesett, de sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy felálljon és tovább szaladjon. Már több irányból is üldözték, sőt, sikerült körbevenniük őt. Fejvesztve próbált meg kitörni a körből, mígnem megbotlott valamiben és hasra vágódott. A körülötte álló fiúcsapat hangosan kiröhögte. Szorina legszívesebben elsírta volna magát. Aztán kicsit késve Roni is utat tört magának a gyűrűn és a lány elé guggolt.

-    Miért szaladtál el ilyen messzire? Látod, most csak még koszosabb lettél! Hehh, de ha már itt fekszel… Könyöröghetsz kegyelemért és akkor megígérem, gyorsak leszünk!

-    Hagyjatok békén! – Csak ennyit tudott mondani, hangja így is meglepően határozottan csengett.

-    Különben mi lesz? Beárulsz apucidnak? – nevette el magát. Szorina azonnal elsírta volna magát, de inkább beleharapott a szájába, hogy visszatartsa. A fiú már ismét lendítette a karját, hogy arcon törölje a lányt, amikor váratlanul egy faág fonódott a csuklója köré, megbilincselve azt.

-    Mi a…? – kapta oldalra a fejét csodálkozva. Szinte rögtön egy újabb ág nyúlt le a fák közül, elkapva Roni egyik lábát és így a magasba emelte őt. Az összes fa rázkódni kezdett, az ágaik fenyegetően nyújtózkodtak a gyerekek felé. Aztán a fák között feltűnt egy magas, vékony alak idegen arcvonásokkal, furcsa katonai egyenruhában. Szemei ijesztően csillogtak, szabályosan szikrákat szórtak. Kisvártatva előbukkant még egy és még egy a fiúból, ugyanilyen ijesztő arckifejezéssel.

-    Ez… ez nem a…? – dadogta ijedten egy Szorina üldözői közül.

-    Ez a halott fiú! – Ezen szavak nyomán szinte egyszerre fehéredett el az összes gyerek arca, Szorináét is beleértve. Ijedtükben kis híján földbe gyökerezett a lábuk, de ahogy az első ágak megcirógatták az arcukat, hirtelen erőt nyertek félelmükből és egy pillanat alatt eltűntek a helyről, Ronit is beleértve, aki közben a földre huppant.

Szorina egyedül maradt a fiúval. Annyira félt, annyira sok volt ez neki mára, hogy megmozdulni sem bírt. Az ájulás kerülgette, de próbálta tartani magában a lelket. Gondolatait lekötötte az idegen fiú alakja. Akkor tényleg életben volt! De mi lehet ez? Egy szellem, egy démon vagy egy ördög? Mindig kedves volt az élőlényekkel és minden nap imádkozott, még templomba is járt, akkor miért vette mégis őt célpontba egy ördög?

Ahogy a fiúcsapat eltűnt, az idegen Szorinára emelte gonoszan csillogó szemét és tett felé néhány lépést.

-    Ne gyere ide! – kiáltotta a lány, majd gyorsan keresztet vetett. – Ne bánts, kérlek! Kérlek, Szűzanyám, segíts!

-    Tsi sella ni gnundro? – kérdezte az idegen gyengéd, barátságos hangon. Szeméből eltűnt a gonosz fény, már ugyanaz az ember volt, akit két napig őrzött az erdő mélyén. A kislány látta benne, hogy próbál bizalmat árasztani felé, de nem tudta eldönteni, becsapni akarja, hogy elcsábítsa valahová magával és aztán megegye, vagy pedig tényleg bízhat benne. Abból kiindulva, hogy az imént éppen megmentette, inkább ez utóbbi felé hajlott, de nem mert teljesen hinni egy idegennek.

-    Tsib ud ko? Tsah ud hcid thcin tztelrev? – kérdezte valamilyen ismeretlen nyelven. Még talán kétszer elismételte, mintha azt várta volna, hogy a lány megérti. Valami csoda folytán azonban mégis ez történt.

-    Jól vagyok… - felelte lassan, miközben lenyelt egy gombócot a torkából. – Kösz-köszönöm, hogy megmentettél… - A fiú arca egy pillanatra elkomorult. Szorinán átfutott egy félelemhullám, de aztán meglátta a fiú szemében bujkáló szomorúságot és ijedtséget.

-    Minden rendben van! Jól vagyok, látod? – állt fel a kislány és körbefordult. Ahogy lépett, kisebb fájdalom nyilallt a jobb bokájába, de azt leszámítva tényleg rendben volt.

-    Miért nem értem, amit mond? – mormogta az orra alatt a fiú. Mérgesnek tűnt.

-    Nem érted, amit mondok? Most sem érted? – próbált lassabban, szebben artikulálva beszélni.

-    De most értettem valamit! – felelte a fiú. – Csak egy pillanatig, mintha értettem volna… Te viszont értesz engem, igaz? Bólogass vagy valami, ha igen, másképp nem értem… - Szorina bólintott. Szíve vadul dobogni kezdett az izgalom hatására. Végre magához tért az idegen fiú, végre mozog, nem halt meg és most még beszélgetnek is egymással! Gyermeki szívének valami felfoghatatlan örömöt okozott ez.

-    Szorina vagyok! – nyújtotta a kezét a fiúnak. – Szo-ri-na! Hívj Szorinának!

-    Szorina a neved? Szép! Az enyém Sungyeol! – felelte a fiú. Az ő hangja is egyre izgatottabb lett, biztosan örült, hogy beszélhet valakivel.

-    Furcsa neved van – nevetett a lány. – Az előbb te csináltad azt a fákkal? – Sungyeol kérdő tekintettel meredt rá. – Nem számít! – legyintett aztán a lány. – Gyere, hazaviszlek és akkor tudunk enni valamit! Már biztosan készen van az ebéd! Utána pedig akár játszhatunk is vagy mesélhetsz magadról! Gyere, menjünk! – Ezzel Szorina megragadta Sungyeol kezét és visszavitte a faluba. Elképesztően boldog volt, egyrészt azért, mert végre magához tért a fiú, másrészt pedig mert végre megleckéztette valaki Roniékat. Bízott benne, hogy ezután nem mernek majd még egyszer kezet emelni rá, legalábbis amíg Sungyeollal van, addig biztosan nem.