4. fejezet

Az éjszaka sötétje csendes, mégis némileg ijesztő hangulatot adott a dzsungelben táborozóknak. Nagyjából tíz gyerek lehetett és egy felnőtt férfi, aki vigyázott rájuk. Apró tábortüzük körül ültek, a férfi gitárjából kellemes dallamok keringtek körülöttük. A gyerekek, nagyjából tíz-tizenhárom évesek lehettek, hangjuk vidáman, meghitten csengett. Mögöttük két viszonylag nagy sátor volt felállítva, egy a lányoknak, egy a fiúknak. Alattuk a buja növényzet teljesen le volt taposva, körülöttük viszont átláthatatlan falat alkotott.

-    Tanár bácsi, azt nézze! Mekkora hullócsillag! – kiáltott fel az egyik gyerek, mutatóujját az égre szegezve. Az egész csapat odakapta a tekintetét.

-    Az nem hullócsillag! Gyorsan, bukjatok le! – kiáltott Dewan, a tanáruk. A gyerekek szó nélkül engedelmeskedtek. Nem sokkal az után, hogy a földre buktak, valami nagy csapódott be nem túl messze tőlük. A becsapódást egy erős széllökés kísérte, mely kis híján romba döntötte a felépített sátrakat. A tábortűz pislákolt egyet, majd változatlanul, mintha mi sem történt volna, égett tovább.

-    Ez meg mi volt? – kérdezték sorban a gyerekek. Mind megijedtek, de Dewan látta rajtuk, hogy gyermeki fantáziájukban száz és száz kép jelent meg meteorokról, a Kába kőhöz hasonló fekete kődarabokról és földönkívüliekről. Félelmük lassan elpárolgott, egyre izgatottabbak lettek.

-    Jól van, nyugodjatok meg! A legidősebbek jöjjenek velem, megnézzük, mi történt. A többiek pedig itt maradnak és leellenőrzik a sátrakat, rendben? Nem lenne jó, ha alvás közben ránk omlana az egész!

A gyerekek nagy része csalódottan felsóhajtott, de követték, amit tanítójuk mondott nekik. Dewan két idősebb fiút vett maga mellé és velük indult el a becsapódás irányába. Nem volt messze tőlük, nagyjából száz méterre a táborhelyüktől csapódott be az a valami. Magában felsóhajtott és hálát adott az Egy Istennek, amiért elkerülte őket a csapás.

A kis csapat viszonylag hamar átvágta magát a sűrű dzsungelen. Meglepődtek, bár számíthattak volna rá, hogy a becsapódás körül a szélhullám a legtöbb növényt teljesen lefektette, így miután azok falán áttörtek, könnyen a becsapódás szívébe érhettek. Dewan intett a gyerekeknek, hogy maradjanak hátul, ő pedig egyedül merészkedett oda a sötét alakhoz. A kezében tartott nagyméretű zseblámpával világított körbe. Szemei nagyra nyíltak, amikor egy embert pillantott meg a kráter közepén. Tarka mintázatú, furcsa katonai egyenruhát viselt, derekán fekete övvel, mellkasán különféle jelvényekkel. A ruhája egy része megégett, tulajdonképp az egész alak füstölt egy kicsit. Itt-ott látta, hogy égési sérüléseket szenvedett, bal karja pedig csúnyán vérzett.

Dewan nagyot nyelt és az idegen mellé guggolt. Volt pulzusa, még élt, tehát segítenie kellett rajta. Intett a két fiúnak, hogy jöjjenek közelebb. Gyorsan átvizsgálta, nem sérült-e meg esetleg a gerince, a feje vagy valamelyik bordája úgy, hogy a mozgatást megakadályozza, de szerencsére semmi ilyenről nem volt szó. Egy pillanatig furcsának is találta, de betudta Allah kegyelmének.

A két fiú segítségével visszavitték az idegent a táborba. Ott Dewan az elsősegélydobozzal rögtön kezelésbe vette, már amennyire tudott rajta hirtelen segíteni. A karja vérzését nem tudta megállítani, de legalább bekötötte. Addig mindenképp jó lesz, amíg a kórházba nem ér vele. A gyerekek furcsán tekintettek rá.

-    Tanár bácsi, most itt hagy minket? – kérdezte az egyik kislány, némi rémülettel a hangjában. Dewan mellé guggolt, a vállára tette a kezét.

-    Az emberi élet a legfontosabb, Ayu, ezt jól jegyzed meg! – Felállt, és immár az egész csapatnak címezve folytatta: - Nagyjából két órára megyek el, amíg elviszem kórházba a fiút! Addig Amatt lesz értetek a felelős, neki kell szót fogadnotok, rendben van? – A gyerekek bólintottak, Amatt pedig büszkén húzta ki magát Dewan bizalmára.

Sunggyu résnyire nyitotta a szemét. Sajgott minden porcikája, rendkívül erősnek kellett lennie ahhoz, hogy ne veszítse el az eszméletét. Egy párszor elgondolkodott rajta, hogy láthatatlanná kéne-e válnia, hogy ezek az emberek fenyegetést jelentenek-e számára, de egyelőre nyugodt volt.

A kis résen keresztül embereket látott maga körül. Nagyrészt gyerekek voltak, sötét bőrrel és hajjal, nagy szemekkel. Volt velük egy felnőtt férfi, aki valószínűleg vigyázott rájuk, ő is hasonlóan nézett ki.

Sunggyu bágyadt volt, a fejében pedig számtalan jelenet kavargott. Nem tudta eldönteni hirtelen, ki ő és hol van, úgyhogy hagyta, hogy az események magukkal sodorják. A férfi hamarosan óvatosan a vállára kapta és berakta valami kopott, koszos járműbe. Egy pillanat alatt beugrott ő is a másik oldalon, majd elindultak valamerre. Az út nem éppen volt simának mondható, folyamatosan rázkódtak és zötykölődtek, de sötét volt odakint, úgyhogy Sunggyu meg sem próbálta kitalálni, milyen helyeken járhatnak. Azt még érezte, amikor valami vízen hajtottak át, de hamarosan elvesztette az eszméletét.

Dongwoo lassan tért magához. Még mindig bágyadt volt, amiről érezte, nem teljesen természetes, de ösztönei nagyrészt mind a helyén voltak már. Nem nyitotta ki rögtön a szemét, de ha kinyitotta volna is ugyanazt tapasztalja: sötétség. Aztán végre kitisztult előtte a kép. Érezte a karján és lábán lévő köteleket, a szemére kötött sálat és a karjaiba szúrt tűket. Izmai teljesen ernyedtek voltak a mozdulatlanságtól és kényelmetlen pozíciótól. Nem volt egyedül, még ketten voltak rajta kívül azon a helyen. Megállás nélkül beszéltek, de Dongwoo egy szót sem értett belőle.

-    Gondolj csak bele! – mondta az egyik. – Hogyha sikerül rábizonyítanunk, hogy földönkívüli, az egész világ megismeri a nevünket! Mi leszünk a híres Watson testvérek, Joe és Mark, akik a történelemben először szolgáltak élő földönkívülivel!

-    Igen – szólt a másik -, de épp ezzel van a probléma! Az oké, hogy láttuk, amikor úgy zuhant a földre, mint egy hullócsillag, de hol a bizonyítékunk? Nézz már rá! Teljesen úgy néz ki, mint egy átlagos húzott szemű!

-    Na igen, ez problémás… De majd megoldjuk! Addig is vigyáznunk kell és tovább adagolni a szert, még mielőtt nekünk esne…

Dongwoo hallotta, ahogy közelebb léptek hozzá. Egyikük ellenőrizte a pulzusát, a másik pedig megragadta a karját. Az agya vadul pörögni kezdett, próbálta összeilleszteni a történteket, megoldás után kutatott. Emlékezett rá, hogy félig holtan ébredt valami sivár területen. Azt is tudta, hogy ki ő, csak éppen arra nem tudott rájönni, hogy a csudába került arra a sivár helyre. Tovább villogtak a képek a szeme előtt: egy autó a félhomályban, két furcsa fickó, akik magukkal viszik, aztán homályos, elmosódott hangok és furcsa érzések. Száraz volt a szája.

-    Várj egy picit! – intett az, aki a pulzusát ellenőrizte. Hangja alapján feljebbvalónak tűnt a másiknál. – Úgy tűnik, felébredt!

-    Nagyszerű! Akkor vegyük le a szemkötőjét? Beszéljünk vele? – lelkesedett a másik. Csattanás hallatszott, valószínűleg fejbe vághatta a feljebbvaló.

-    Bolond vagy, Mark!? És ha megtámad? Szépen add csak be neki a következő adagot, aztán meglátjuk, szóra bírhatjuk-e!

Bár Dongwoo nem értette, miről beszélnek, de a beszélő sötét szándékait és a képén éktelenkedő sunyi vigyort így is érezte. Valahogy felül kellett kerekednie, ki kellett szabadulnia. Rossz érzése volt, biztos volt benne, hogy nem csak szórakozásból tartották ebben a helyzetben. Valamire készültek vele.

Ellenőrizte, hogy képes-e használni a képességeit, aztán magához szólította a tüzet, de először csak enyhén. Felforrósította a testét, hogy amikor a Mark nevezetű illető hozzáért, megégette a kezét.

-    Mi a..? – kiáltott fel. Dongwoo elmosolyodott, nem próbálta tovább leplezni, hogy magánál van. Felemelte a fejét, és bár a szeme még mindig be volt kötve, magabiztosan meredt maga elé. Irányítása alá vonta a Mark kezében tartott injekciós tűt, amivel korábban végigkarcolt a bőrén, és beleállította annak testébe. Tompa sikoly hagyta el a száját, mire a testvére is odakapta a tekintetét.

-    Mit bénázol már?

-    Joe, figyelj, ez nem játék! – mutatott a továbbra is magabiztosan mosolygó Dongwoo felé. – Ez megtámadott!

-    Akkor gyorsan szúrd belé azt a rohadt injekciós tűt! – akadt ki Joe és a kezébe kapott egy másikat, hogy elkábítsa Dongwoot. Ő még mindig öntelten mosolygott, ami megrémítette a két férfit. Dongwoo ezt tudta jól, ezért tovább folytatta.

Kioldotta a szemkötőjét és leégette a kezeit és lábait fogva tartó köteleket. Beletelt néhány percbe, mire szeme hozzászokott a látáshoz. Gyorsan körbefuttatta tekintetét a helyen. Valami nagy raktárféleségben voltak. Magas, nagyjából háromemeletnyi üres tér volt a fejük felett, a plafonon acélgerendák, körülöttük a fal mentén pedig kisebb-nagyobb teraszok, mind különféle, furcsábbnál furcsább holmikkal telezsúfolva. Pontosan szembe velük volt a hatalmas kétszárnyú ajtó, amin keresztül elhagyhatta volna a termet. Dongwoo megnyalta az ajkát és visszafordult a két férfi felé. Azok látszólag rémültek voltak, mégis elszántság csillogott a szemükben. Meg akarták állítani őt és visszakötözni a székébe.

-    Akkor játszunk! – mosolyodott el még szélesebben, némi hátsó szándékkal a szemében. A két férfi zavarodott tekintete arra utalt, hogy nem értették, mit mondott, de ez nem számított.

Dongwoo kitépte jobb karjából a tűt, ami valami zsákocskához kapcsolódott, majd félreugrott a nekitámadó férfiak elől. Ahogy földet ért, megingott. Még mindig gyenge volt. Két fogva tartója kihasználva pillanatnyi gyengeségét egy újabb injekciós tűvel támadt neki. Bár sikerült félrelöknie őket, némi anyagot a testébe juttattak abból a valamiből. Érezte, hogy természetellenes bágyadtsága és homályos látása annak volt köszönhető.

Joe és Mark egy újabb kétségbeesett támadást indítottak. Dongwoo megelégelte kettejük viselkedését. Indulatai és képessége, amit nehezére esett kordában tartani ebben az állapotban, elszabadultak. Vörös lángnyelvek borították be a testét és a létező összes tű, fogó, kés és minden éles dolog, ami a teremben volt, mögé emelkedett a levegőben, fenyegetően villogva a testvérpárra. Azok nagyot nyeltek, eldobták a kezükben tartott ütőket és a földre vetődtek. Valószínűleg kegyelemért könyörögtek.

Dongwoo felsóhajtott. Ezek csak idióták, akik nem tudják, kivel kezdtek ki. Valami hasznuk viszont mégis lehet. Visszahívta a lángokat a testéről és végtelen türelmet árasztva a két fekvő alak elé guggolt

-    Itt az ideje, hogy valami hasznotok is legyen! – kezdte. – Áruljátok el nekem, hol vagyunk? Melyik bolygó ez?

A kettő félve felemelte a fejét, de nem szóltak egy szót sem. Hát persze, nem értették Dongwoot! Káromkodott egyet magában, de akár hangosan is mondhatta volna, úgysem értették volna meg. Felsóhajtott és felemelkedett a földről. Felugrott a legközelebbi kis teraszra és elkezdte szétdobálni az ott talált dolgokat. Valamiféle képeskönyvet vagy atlaszt keresett, amin ábrázolták a bolygót, amin voltak. Az univerzum kb. két tucat bolygóját ismerte, biztosan meg tudta volna mondani, melyiken vannak már egy térkép segítségével. Abban ugyanis biztos volt, hogy ez már nem Usquam.

Joe és Mark még mindig a földön kuporogva, félve nézték, ahogy az idegen felborítja a gondosan kialakított rendet a kutatóállomásukon.

-    Most mit csináljunk, tesó? – suttogta Mark bátyjának. Az válaszul fejbe vágta. Dühvel csillogtak a szemei, a megalázottak dühével. De nem tudtak mit tenni, gyengék voltak a földönkívülijükhöz képest, még így is, hogy az valószínűleg még mindig a beléfecskendezett kábítószer hatása alatt lehetett. Kénytelenek voltak végignézni, ahogy eddigi foglyuk feldúlja a kutatóállomásukat, aztán valószínűleg itt hagyja őket. A hírnév illúziója pillanatok alatt összetört a szemük előtt.

Eltartott egy darabig, mire Dongwoo talált valami használhatót. A harmadik átkutatott teraszon végre egy atlasz akadt a kezébe, benne számtalan térképpel.

-    Ohó, szóval a Földön vagyok? – ismerte fel a helyzetet. Szemei elkerekedtek. Soha nem gondolta volna, hogy valaha ide fog jutni, az univerzum egyik ilyen távoli pontjára. Ahogy gondolkodott, fájdalom nyilallt a fejébe. Fogalma sem volt, hogy került ide, mintha valami köd ült volna a szükséges emlékeken. Mindegy, egyelőre nem számított.

Leugrott a kis teraszról. A landolás ismét nem sikerült olyan biztosra, ahogy azt tervezte, de végül sikerült lábra állnia és a két férfi felé fordult. Kinyitotta előttük az atlaszt egy teljes bolygós térképnél és eléjük nyomta.

-    Hol vagyunk? – kérdezte tőlük először türelmesen. A kettő persze egy szót sem értett belőle. Dongwoo felizzította egy pillanatra a lángokat a bőrén és immár sokkal fenyegetőbben ismételte meg a kérdést. – Hol vagyunk?

-    Tesó, szerinted arra kíváncsi, hol lehetünk most? – nézett kétségbeesetten Mark a bátyjára.

-    Pofa be, Mark és adj egy tollat! – Joe tettetett nyugalommal és alázattal bejelölt egy pontot a térképen, valahol az Egyesült Államok közepén. Persze pontosan is megmondhatta volna, hol vannak, de esze ágában sem volt segíteni.

-    Köszönöm! – biccentett Dongwoo, ruhájába dugta az atlaszt és indulni készült. Joe ekkor egy utolsó próbálkozást tett arra, hogy visszafogja túszukat. Volt nála még egy rejtett injekciós tű, az eddigieknél sokkal erősebb nyugtatóval. Ahogy Dongwoo hátat fordított nekik, előkapta és a fiú nyaka felé döfött vele. Az azonban egy pillanat alatt megfordult és szemeiben fenyegető lángokkal elkapta Joe karját.

-    Meg ne próbáld még egyszer, értetted? – Érintése szabályosan perzselte a férfi kezét. Fájdalmasan felkiáltott és a földre rogyott. – Ha el akartok kapni – guggolt Dongwoo ismét eléjük -, ezt kellett volna elvennetek! – húzott elő ruhájából egy medált. Közelebbről megnézve a medál egy apró üvegcse volt, benne örökké égő tűz lángolt.

Dongwoo „barátságosan” megpaskolta a két férfi fejét, aztán a kijárat felé fordította figyelmét. Kinyitotta a nagy, vaskos ajtókat és kilépett rajta. Egy pillanatra még visszafordult a két halálra rémült férfi felé és megpörgetett ujjain egy kulcscsomót.

-    Köszönöm az ajándékot, vigyázni fogok rá! – kacsintott, majd otthagyta őket. Azok csak ledöbbenten bámultak utána.

Az épületen kívül fájdalmasan megcsapták a lemenő nap sugarai. Nem volt már túlságosan sok ideje sötétedésig, bár ez semmit nem jelentett. Hamar megtalálta az autót, amivel idehozták. Sikeresen kinyitotta az ajtót és beszállt. A kulcs helyét hamar megtalálta, de utána egy pillanatig el kellett gondolkodnia.

-    Ez kihívás lesz, barátom! – mosolyodott el, majd sikeresen elindult az autóval. Beletelt jó néhány percbe, mire rájött a pontos kezelésére, de utána egészen simán ment már az irányítás.

Nem igazán tudta, merre kéne elindulnia, de mivel konkrét célja nem volt, ezért igazából teljesen mindegy volt. Végül jobbra fordulva tért rá az országútra és csak ment, ment előre. Még mindig homályosan látott és kábultnak érezte magát, de ahhoz képest egészen jól tartotta magát.

Gyorsan ment, a kilométerórára tekintve elmosolyodott. Bizonyára megszegte már az itteni sebességkorlátozásokat, de mivel egy lélek sem járt erre rajta kívül, egy percig sem aggódott.

Nagyjából egy óráig ment előre a semmi közepén. A nap egyre közelebb járt a nyugati horizonthoz, a levegő hűlt, az éjszaka sötétje pedig egyre fenyegetőbben közeledett. Dongwoo látása idővel kitisztult némileg, de bágyadtsága és fáradtsága csak egyre erősebb lett. Aztán olyan dolog történt, amit nem vett számításba. Még a közelében sem volt egy településnek sem, amikor hirtelen az autó megállt. Dongwoo kegyetlenül forgatta a kulcsot a helyén és nyomta a gázpedált, de az autó nem indult el. Idegesen a kormányra csapott, aztán kiszállt a kocsiból és becsapta az ajtaját.  Ingerülten a hajába túrt, aztán egy utolsó dühkirohanásként belerúgott a kocsi kerekébe.

Nekitámaszkodott az autónak és úgy nézett szét egy darabig. Próbált valami megoldást találni. Séta – semmi más nem jutott az eszébe. A kezén lévő adóvevőhöz nyúlt. Nem, még mindig nem működött. Mérgesen letépte a karjáról az adóvevőt és a földhöz vágta. Mit meg nem adott volna ebben a pillanatban Myungsu képességéért!

Még egy ideig dúlt-fúlt magában, aztán végül kifújta magát és gyalog nekiindult. Fogalma sem volt, milyen messze talál lakott területre, ahogy azt sem tudta, mit fog tenni, ha talál valamit. Egyelőre csak ment előre az egyre erősödő sötétségben, mígnem el nem tűnt a láthatáron, akár a nap a nyugati horizonton.