4. fejezet

Az éjszaka sötétje csendes, mégis némileg ijesztő hangulatot adott a dzsungelben táborozóknak. Nagyjából tíz gyerek lehetett és egy felnőtt férfi, aki vigyázott rájuk. Apró tábortüzük körül ültek, a férfi gitárjából kellemes dallamok keringtek körülöttük. A gyerekek, nagyjából tíz-tizenhárom évesek lehettek, hangjuk vidáman, meghitten csengett. Mögöttük két viszonylag nagy sátor volt felállítva, egy a lányoknak, egy a fiúknak. Alattuk a buja növényzet teljesen le volt taposva, körülöttük viszont átláthatatlan falat alkotott.

-    Tanár bácsi, azt nézze! Mekkora hullócsillag! – kiáltott fel az egyik gyerek, mutatóujját az égre szegezve. Az egész csapat odakapta a tekintetét.

-    Az nem hullócsillag! Gyorsan, bukjatok le! – kiáltott Dewan, a tanáruk. A gyerekek szó nélkül engedelmeskedtek. Nem sokkal az után, hogy a földre buktak, valami nagy csapódott be nem túl messze tőlük. A becsapódást egy erős széllökés kísérte, mely kis híján romba döntötte a felépített sátrakat. A tábortűz pislákolt egyet, majd változatlanul, mintha mi sem történt volna, égett tovább.

-    Ez meg mi volt? – kérdezték sorban a gyerekek. Mind megijedtek, de Dewan látta rajtuk, hogy gyermeki fantáziájukban száz és száz kép jelent meg meteorokról, a Kába kőhöz hasonló fekete kődarabokról és földönkívüliekről. Félelmük lassan elpárolgott, egyre izgatottabbak lettek.

-    Jól van, nyugodjatok meg! A legidősebbek jöjjenek velem, megnézzük, mi történt. A többiek pedig itt maradnak és leellenőrzik a sátrakat, rendben? Nem lenne jó, ha alvás közben ránk omlana az egész!

A gyerekek nagy része csalódottan felsóhajtott, de követték, amit tanítójuk mondott nekik. Dewan két idősebb fiút vett maga mellé és velük indult el a becsapódás irányába. Nem volt messze tőlük, nagyjából száz méterre a táborhelyüktől csapódott be az a valami. Magában felsóhajtott és hálát adott az Egy Istennek, amiért elkerülte őket a csapás.

A kis csapat viszonylag hamar átvágta magát a sűrű dzsungelen. Meglepődtek, bár számíthattak volna rá, hogy a becsapódás körül a szélhullám a legtöbb növényt teljesen lefektette, így miután azok falán áttörtek, könnyen a becsapódás szívébe érhettek. Dewan intett a gyerekeknek, hogy maradjanak hátul, ő pedig egyedül merészkedett oda a sötét alakhoz. A kezében tartott nagyméretű zseblámpával világított körbe. Szemei nagyra nyíltak, amikor egy embert pillantott meg a kráter közepén. Tarka mintázatú, furcsa katonai egyenruhát viselt, derekán fekete övvel, mellkasán különféle jelvényekkel. A ruhája egy része megégett, tulajdonképp az egész alak füstölt egy kicsit. Itt-ott látta, hogy égési sérüléseket szenvedett, bal karja pedig csúnyán vérzett.

Dewan nagyot nyelt és az idegen mellé guggolt. Volt pulzusa, még élt, tehát segítenie kellett rajta. Intett a két fiúnak, hogy jöjjenek közelebb. Gyorsan átvizsgálta, nem sérült-e meg esetleg a gerince, a feje vagy valamelyik bordája úgy, hogy a mozgatást megakadályozza, de szerencsére semmi ilyenről nem volt szó. Egy pillanatig furcsának is találta, de betudta Allah kegyelmének.

A két fiú segítségével visszavitték az idegent a táborba. Ott Dewan az elsősegélydobozzal rögtön kezelésbe vette, már amennyire tudott rajta hirtelen segíteni. A karja vérzését nem tudta megállítani, de legalább bekötötte. Addig mindenképp jó lesz, amíg a kórházba nem ér vele. A gyerekek furcsán tekintettek rá.

-    Tanár bácsi, most itt hagy minket? – kérdezte az egyik kislány, némi rémülettel a hangjában. Dewan mellé guggolt, a vállára tette a kezét.

-    Az emberi élet a legfontosabb, Ayu, ezt jól jegyzed meg! – Felállt, és immár az egész csapatnak címezve folytatta: - Nagyjából két órára megyek el, amíg elviszem kórházba a fiút! Addig Amatt lesz értetek a felelős, neki kell szót fogadnotok, rendben van? – A gyerekek bólintottak, Amatt pedig büszkén húzta ki magát Dewan bizalmára.

Sunggyu résnyire nyitotta a szemét. Sajgott minden porcikája, rendkívül erősnek kellett lennie ahhoz, hogy ne veszítse el az eszméletét. Egy párszor elgondolkodott rajta, hogy láthatatlanná kéne-e válnia, hogy ezek az emberek fenyegetést jelentenek-e számára, de egyelőre nyugodt volt.

A kis résen keresztül embereket látott maga körül. Nagyrészt gyerekek voltak, sötét bőrrel és hajjal, nagy szemekkel. Volt velük egy felnőtt férfi, aki valószínűleg vigyázott rájuk, ő is hasonlóan nézett ki.

Sunggyu bágyadt volt, a fejében pedig számtalan jelenet kavargott. Nem tudta eldönteni hirtelen, ki ő és hol van, úgyhogy hagyta, hogy az események magukkal sodorják. A férfi hamarosan óvatosan a vállára kapta és berakta valami kopott, koszos járműbe. Egy pillanat alatt beugrott ő is a másik oldalon, majd elindultak valamerre. Az út nem éppen volt simának mondható, folyamatosan rázkódtak és zötykölődtek, de sötét volt odakint, úgyhogy Sunggyu meg sem próbálta kitalálni, milyen helyeken járhatnak. Azt még érezte, amikor valami vízen hajtottak át, de hamarosan elvesztette az eszméletét.

Dongwoo lassan tért magához. Még mindig bágyadt volt, amiről érezte, nem teljesen természetes, de ösztönei nagyrészt mind a helyén voltak már. Nem nyitotta ki rögtön a szemét, de ha kinyitotta volna is ugyanazt tapasztalja: sötétség. Aztán végre kitisztult előtte a kép. Érezte a karján és lábán lévő köteleket, a szemére kötött sálat és a karjaiba szúrt tűket. Izmai teljesen ernyedtek voltak a mozdulatlanságtól és kényelmetlen pozíciótól. Nem volt egyedül, még ketten voltak rajta kívül azon a helyen. Megállás nélkül beszéltek, de Dongwoo egy szót sem értett belőle.

-    Gondolj csak bele! – mondta az egyik. – Hogyha sikerül rábizonyítanunk, hogy földönkívüli, az egész világ megismeri a nevünket! Mi leszünk a híres Watson testvérek, Joe és Mark, akik a történelemben először szolgáltak élő földönkívülivel!

-    Igen – szólt a másik -, de épp ezzel van a probléma! Az oké, hogy láttuk, amikor úgy zuhant a földre, mint egy hullócsillag, de hol a bizonyítékunk? Nézz már rá! Teljesen úgy néz ki, mint egy átlagos húzott szemű!

-    Na igen, ez problémás… De majd megoldjuk! Addig is vigyáznunk kell és tovább adagolni a szert, még mielőtt nekünk esne…

Dongwoo hallotta, ahogy közelebb léptek hozzá. Egyikük ellenőrizte a pulzusát, a másik pedig megragadta a karját. Az agya vadul pörögni kezdett, próbálta összeilleszteni a történteket, megoldás után kutatott. Emlékezett rá, hogy félig holtan ébredt valami sivár területen. Azt is tudta, hogy ki ő, csak éppen arra nem tudott rájönni, hogy a csudába került arra a sivár helyre. Tovább villogtak a képek a szeme előtt: egy autó a félhomályban, két furcsa fickó, akik magukkal viszik, aztán homályos, elmosódott hangok és furcsa érzések. Száraz volt a szája.

-    Várj egy picit! – intett az, aki a pulzusát ellenőrizte. Hangja alapján feljebbvalónak tűnt a másiknál. – Úgy tűnik, felébredt!

-    Nagyszerű! Akkor vegyük le a szemkötőjét? Beszéljünk vele? – lelkesedett a másik. Csattanás hallatszott, valószínűleg fejbe vághatta a feljebbvaló.

-    Bolond vagy, Mark!? És ha megtámad? Szépen add csak be neki a következő adagot, aztán meglátjuk, szóra bírhatjuk-e!

Bár Dongwoo nem értette, miről beszélnek, de a beszélő sötét szándékait és a képén éktelenkedő sunyi vigyort így is érezte. Valahogy felül kellett kerekednie, ki kellett szabadulnia. Rossz érzése volt, biztos volt benne, hogy nem csak szórakozásból tartották ebben a helyzetben. Valamire készültek vele.

Ellenőrizte, hogy képes-e használni a képességeit, aztán magához szólította a tüzet, de először csak enyhén. Felforrósította a testét, hogy amikor a Mark nevezetű illető hozzáért, megégette a kezét.

-    Mi a..? – kiáltott fel. Dongwoo elmosolyodott, nem próbálta tovább leplezni, hogy magánál van. Felemelte a fejét, és bár a szeme még mindig be volt kötve, magabiztosan meredt maga elé. Irányítása alá vonta a Mark kezében tartott injekciós tűt, amivel korábban végigkarcolt a bőrén, és beleállította annak testébe. Tompa sikoly hagyta el a száját, mire a testvére is odakapta a tekintetét.

-    Mit bénázol már?

-    Joe, figyelj, ez nem játék! – mutatott a továbbra is magabiztosan mosolygó Dongwoo felé. – Ez megtámadott!

-    Akkor gyorsan szúrd belé azt a rohadt injekciós tűt! – akadt ki Joe és a kezébe kapott egy másikat, hogy elkábítsa Dongwoot. Ő még mindig öntelten mosolygott, ami megrémítette a két férfit. Dongwoo ezt tudta jól, ezért tovább folytatta.

Kioldotta a szemkötőjét és leégette a kezeit és lábait fogva tartó köteleket. Beletelt néhány percbe, mire szeme hozzászokott a látáshoz. Gyorsan körbefuttatta tekintetét a helyen. Valami nagy raktárféleségben voltak. Magas, nagyjából háromemeletnyi üres tér volt a fejük felett, a plafonon acélgerendák, körülöttük a fal mentén pedig kisebb-nagyobb teraszok, mind különféle, furcsábbnál furcsább holmikkal telezsúfolva. Pontosan szembe velük volt a hatalmas kétszárnyú ajtó, amin keresztül elhagyhatta volna a termet. Dongwoo megnyalta az ajkát és visszafordult a két férfi felé. Azok látszólag rémültek voltak, mégis elszántság csillogott a szemükben. Meg akarták állítani őt és visszakötözni a székébe.

-    Akkor játszunk! – mosolyodott el még szélesebben, némi hátsó szándékkal a szemében. A két férfi zavarodott tekintete arra utalt, hogy nem értették, mit mondott, de ez nem számított.

Dongwoo kitépte jobb karjából a tűt, ami valami zsákocskához kapcsolódott, majd félreugrott a nekitámadó férfiak elől. Ahogy földet ért, megingott. Még mindig gyenge volt. Két fogva tartója kihasználva pillanatnyi gyengeségét egy újabb injekciós tűvel támadt neki. Bár sikerült félrelöknie őket, némi anyagot a testébe juttattak abból a valamiből. Érezte, hogy természetellenes bágyadtsága és homályos látása annak volt köszönhető.

Joe és Mark egy újabb kétségbeesett támadást indítottak. Dongwoo megelégelte kettejük viselkedését. Indulatai és képessége, amit nehezére esett kordában tartani ebben az állapotban, elszabadultak. Vörös lángnyelvek borították be a testét és a létező összes tű, fogó, kés és minden éles dolog, ami a teremben volt, mögé emelkedett a levegőben, fenyegetően villogva a testvérpárra. Azok nagyot nyeltek, eldobták a kezükben tartott ütőket és a földre vetődtek. Valószínűleg kegyelemért könyörögtek.

Dongwoo felsóhajtott. Ezek csak idióták, akik nem tudják, kivel kezdtek ki. Valami hasznuk viszont mégis lehet. Visszahívta a lángokat a testéről és végtelen türelmet árasztva a két fekvő alak elé guggolt

-    Itt az ideje, hogy valami hasznotok is legyen! – kezdte. – Áruljátok el nekem, hol vagyunk? Melyik bolygó ez?

A kettő félve felemelte a fejét, de nem szóltak egy szót sem. Hát persze, nem értették Dongwoot! Káromkodott egyet magában, de akár hangosan is mondhatta volna, úgysem értették volna meg. Felsóhajtott és felemelkedett a földről. Felugrott a legközelebbi kis teraszra és elkezdte szétdobálni az ott talált dolgokat. Valamiféle képeskönyvet vagy atlaszt keresett, amin ábrázolták a bolygót, amin voltak. Az univerzum kb. két tucat bolygóját ismerte, biztosan meg tudta volna mondani, melyiken vannak már egy térkép segítségével. Abban ugyanis biztos volt, hogy ez már nem Usquam.

Joe és Mark még mindig a földön kuporogva, félve nézték, ahogy az idegen felborítja a gondosan kialakított rendet a kutatóállomásukon.

-    Most mit csináljunk, tesó? – suttogta Mark bátyjának. Az válaszul fejbe vágta. Dühvel csillogtak a szemei, a megalázottak dühével. De nem tudtak mit tenni, gyengék voltak a földönkívülijükhöz képest, még így is, hogy az valószínűleg még mindig a beléfecskendezett kábítószer hatása alatt lehetett. Kénytelenek voltak végignézni, ahogy eddigi foglyuk feldúlja a kutatóállomásukat, aztán valószínűleg itt hagyja őket. A hírnév illúziója pillanatok alatt összetört a szemük előtt.

Eltartott egy darabig, mire Dongwoo talált valami használhatót. A harmadik átkutatott teraszon végre egy atlasz akadt a kezébe, benne számtalan térképpel.

-    Ohó, szóval a Földön vagyok? – ismerte fel a helyzetet. Szemei elkerekedtek. Soha nem gondolta volna, hogy valaha ide fog jutni, az univerzum egyik ilyen távoli pontjára. Ahogy gondolkodott, fájdalom nyilallt a fejébe. Fogalma sem volt, hogy került ide, mintha valami köd ült volna a szükséges emlékeken. Mindegy, egyelőre nem számított.

Leugrott a kis teraszról. A landolás ismét nem sikerült olyan biztosra, ahogy azt tervezte, de végül sikerült lábra állnia és a két férfi felé fordult. Kinyitotta előttük az atlaszt egy teljes bolygós térképnél és eléjük nyomta.

-    Hol vagyunk? – kérdezte tőlük először türelmesen. A kettő persze egy szót sem értett belőle. Dongwoo felizzította egy pillanatra a lángokat a bőrén és immár sokkal fenyegetőbben ismételte meg a kérdést. – Hol vagyunk?

-    Tesó, szerinted arra kíváncsi, hol lehetünk most? – nézett kétségbeesetten Mark a bátyjára.

-    Pofa be, Mark és adj egy tollat! – Joe tettetett nyugalommal és alázattal bejelölt egy pontot a térképen, valahol az Egyesült Államok közepén. Persze pontosan is megmondhatta volna, hol vannak, de esze ágában sem volt segíteni.

-    Köszönöm! – biccentett Dongwoo, ruhájába dugta az atlaszt és indulni készült. Joe ekkor egy utolsó próbálkozást tett arra, hogy visszafogja túszukat. Volt nála még egy rejtett injekciós tű, az eddigieknél sokkal erősebb nyugtatóval. Ahogy Dongwoo hátat fordított nekik, előkapta és a fiú nyaka felé döfött vele. Az azonban egy pillanat alatt megfordult és szemeiben fenyegető lángokkal elkapta Joe karját.

-    Meg ne próbáld még egyszer, értetted? – Érintése szabályosan perzselte a férfi kezét. Fájdalmasan felkiáltott és a földre rogyott. – Ha el akartok kapni – guggolt Dongwoo ismét eléjük -, ezt kellett volna elvennetek! – húzott elő ruhájából egy medált. Közelebbről megnézve a medál egy apró üvegcse volt, benne örökké égő tűz lángolt.

Dongwoo „barátságosan” megpaskolta a két férfi fejét, aztán a kijárat felé fordította figyelmét. Kinyitotta a nagy, vaskos ajtókat és kilépett rajta. Egy pillanatra még visszafordult a két halálra rémült férfi felé és megpörgetett ujjain egy kulcscsomót.

-    Köszönöm az ajándékot, vigyázni fogok rá! – kacsintott, majd otthagyta őket. Azok csak ledöbbenten bámultak utána.

Az épületen kívül fájdalmasan megcsapták a lemenő nap sugarai. Nem volt már túlságosan sok ideje sötétedésig, bár ez semmit nem jelentett. Hamar megtalálta az autót, amivel idehozták. Sikeresen kinyitotta az ajtót és beszállt. A kulcs helyét hamar megtalálta, de utána egy pillanatig el kellett gondolkodnia.

-    Ez kihívás lesz, barátom! – mosolyodott el, majd sikeresen elindult az autóval. Beletelt jó néhány percbe, mire rájött a pontos kezelésére, de utána egészen simán ment már az irányítás.

Nem igazán tudta, merre kéne elindulnia, de mivel konkrét célja nem volt, ezért igazából teljesen mindegy volt. Végül jobbra fordulva tért rá az országútra és csak ment, ment előre. Még mindig homályosan látott és kábultnak érezte magát, de ahhoz képest egészen jól tartotta magát.

Gyorsan ment, a kilométerórára tekintve elmosolyodott. Bizonyára megszegte már az itteni sebességkorlátozásokat, de mivel egy lélek sem járt erre rajta kívül, egy percig sem aggódott.

Nagyjából egy óráig ment előre a semmi közepén. A nap egyre közelebb járt a nyugati horizonthoz, a levegő hűlt, az éjszaka sötétje pedig egyre fenyegetőbben közeledett. Dongwoo látása idővel kitisztult némileg, de bágyadtsága és fáradtsága csak egyre erősebb lett. Aztán olyan dolog történt, amit nem vett számításba. Még a közelében sem volt egy településnek sem, amikor hirtelen az autó megállt. Dongwoo kegyetlenül forgatta a kulcsot a helyén és nyomta a gázpedált, de az autó nem indult el. Idegesen a kormányra csapott, aztán kiszállt a kocsiból és becsapta az ajtaját.  Ingerülten a hajába túrt, aztán egy utolsó dühkirohanásként belerúgott a kocsi kerekébe.

Nekitámaszkodott az autónak és úgy nézett szét egy darabig. Próbált valami megoldást találni. Séta – semmi más nem jutott az eszébe. A kezén lévő adóvevőhöz nyúlt. Nem, még mindig nem működött. Mérgesen letépte a karjáról az adóvevőt és a földhöz vágta. Mit meg nem adott volna ebben a pillanatban Myungsu képességéért!

Még egy ideig dúlt-fúlt magában, aztán végül kifújta magát és gyalog nekiindult. Fogalma sem volt, milyen messze talál lakott területre, ahogy azt sem tudta, mit fog tenni, ha talál valamit. Egyelőre csak ment előre az egyre erősödő sötétségben, mígnem el nem tűnt a láthatáron, akár a nap a nyugati horizonton.

3. fejezet

Hét-nyolc óra körül járhatott az idő. Lassan már sötétedett, az erdő lombjait lágy szellő simogatta. Mögötte az ég alja vöröses-lilás színben játszott, teteje pedig már sötét volt. Egyetlen csillag világított csak – a Vénusz, az est előrejelzője. Aztán, mintegy a semmiből egy újabb csillag bukkant fel, egy hullócsillag, mely tüzes csóvát húzva maga után átszelte az égboltot, majd eltűnt a fák mögött.

-    Valaki meghalt… - gondolta magában a lány, miután nyoma veszett a csillagnak. – A hullócsillag mindig ezt jelenti… - tette még hozzá, majd imára kulcsolta a kezét és elmondott néhány fohászt az illető lelkéért.

Sungyeol lassan nyitotta fel a szemét, miután magához tért. Erőtlennek érezte magát, feje üres volt, egy gondolat sem jelent meg benne. A földön feküdt; helyzete rendkívül kényelmetlen volt, ugyanis néhány gyökér és kő nyomta a hátát. Megpróbálta feljebb tolni magát, de olyan erőtlen volt, hogy komoly erőfeszítésekre volt szüksége. Sikerült nagy nehezen nekitámasztania magát a legközelebbi fa törzsének. Kifújta magát, majd végignézett magán és a környezetén. A környezeten nem volt mit néznie, fák és fák vették körül minden irányban. Az ég kék volt, a nap pedig melegen sütött. Kellemes idő volt.

Ami azonban önmagát illeti, tele volt száraz, égett fa- és kéregdarabokkal – szinte az egész testét ezek borították, melyek, ahogy feljebb kúszott, legördültek róla. Bal kézfejébe egy vékony gyökérdarab fúródott, melynek másik vége a földből állt ki. Sungyeol elmosolyodott a Földanya törődésén, de amilyen erőtlen volt, ismét visszahanyatlott az álom világába.

Hosszú ideig volt eszméletlen, közben néha-néha mintha félálomban lebegett volna. Bokrokat látott maga körül mozogni, emberek jöttek-mentek, tettek-vettek körülötte, ő azonban mintha ott sem lett volna, észre sem vették. Aztán egyszer csak kinyitotta a szemét. A madarak békésen csiripeltek valahol a közelében, a bogarak zümmögtek, ezt leszámítva harmonikus csend uralkodott.

Sungyeol erőt érzett magában, erőt, mellyel már képes lenne talpra állni, mégsem tette ezt. Félrefordította a fejét. Mellette nem túl messze egy ütött-kopott kis tányérka hevert, rajta valami kásaszerű sárga dologgal. Összehúzta a szemeit. Gyomra kívánt volna valami emberi táplálékot is a fák adta tápanyagokon felül, mégis képtelen volt felkelni és elvenni.

Hirtelen megrezzentek a bokrok mellette. Hamarosan egy kislány, talán nyolc-tíz éves lehetett, dugta ki a fejét a levelek közül. Nagy, okos kék szemei voltak és hosszú világosbarna haja. Ha nem lett volna olyan koszos, amilyen, még akár csinos is lehetett volna.

Gyanakodva nézegette Sungyeolt, óvatos, lassú léptekkel közelített felé. Egy pillanatra megrémült a fiú nyitott szemei láttára, de mivel az nem reagált semmire, óvatosan tovább lopakodott. A kis tányér előtt megállt, megcsóválta a fejét és néhány, Sungyeol fülének idegen szó társaságában kiborította a tányért. Mérgesnek tűnt, még dobbantott is a lábával. Csalódottságában - vagy dühében, Sungyeolnak ezt nehezére esett megállapítani – vissza akart indulni a bokrok között, egy pillanatra mégis megtorpant és gondolkodva bámult maga elé. Visszanézett még egyszer a tányérra, aztán Sungyeolt is végigmérte még egyszer, aztán végül mégis feladta és ismét eltűnt a bokrok között. Sungyeol addig bámult távozásának irányába, mígnem a legtávolabbi ágzörejek is elültek, amik a lány hollétére utalhattak.

Amikor L azt mondta, két nap alatt megtanul koreaiul, SoHee egy pillanatra sem gondolta volna, hogy a két napra befészkeli magát a szobájába. Még aznap ugyanis, amikor idehozta, közvetlenül vacsora után L bekapcsoltatta vele a tévét, és azóta fel sem kelt előle. Az itt tartózkodásával nem kevés gondot okozott a lánynak, már csak ha azt tekintjük, hogy a saját érdekében senki nem szerezhetett tudomást a fiú ittlétéről. Az már csak hab volt a tortán, hogy rá nem jellemző viselkedést tanúsított: egész idő alatt ki sem mozdult a szobájából, még ebédelni vagy vacsorázni sem ült le a családdal, ehelyett kétszer vagy háromszor annyi ételt vitt fel a szobájába, mint amennyi egy személynek elég lenne. Végezetül pedig nem engedett be senkit sem a szobába, még a házvezetőnőt sem. A család már igazán aggódhatott érte, de nem tudott mit tenni. Nem mintha neki igazán ínyére lett volna a dolog, főleg így, hogy már alig volt vissza a nyári szünetből. Szerette volna az egészet átbulizni, ahelyett, hogy otthon ül és unatkozik.

A két nap leteltével viszont, mintegy varázsütésre L kinyomta a tévét, és felállt a fotelből. SoHee a srégen mellette levő kanapén feküdt, egy könyvvel a hasán, kezében mobiljával. A telefon volt az egyetlen módja arra, hogy tartsa a kapcsolatot barátaival és JiHoval.

-    Mi történt? – nézett rá SoHee részben tettetett nemtörődéssel a fiúra. – Meguntad?

-    Segítened kell nekem – mondta az határozott hangon. A kiejtése és a nyelvtana is határozottan javult. A televízió mégis csodákra képes?!

-    Már épp eleget tettem egy idegenért. Most már igazán mondhatnál valamit magadról is! – Míg ezeket mondta, nem nézett fel a telefonjából. Nem tetszett neki L ezen hozzáállása. Két napja még egész aranyos volt, ahogy próbálta kifejezni magát, most pedig tessék: parancsolgatni kezd.

-    Ezt itt – mutatott L a még mindig a kezén lévő adóvevőhöz hasonló tárgyra, mint aki meg sem hallotta az imént mondottakat - meg kell javítanom. Elromlott. Segítened kell alkatrészeket szerezni hozzá! Továbbá, a helyzetünkre vonatkozó pontos adatokat kérném: melyik bolygó melyik országában, városában vagyunk, és hol van a legközelebbi űrállomás! – SoHee felhorkant.

-    Még mit nem! Ez így túl sok egyszerre! – Félretette a telefonját és a könyvet a hasáról, és felült rendes ülőpozícióba. – Egyszerre csak egy dolgot kérdezhetsz, de a válaszomért cserébe neked is válaszolnod kell az én kérdéseimre!

A fiú megforgatta a szemét, de végül belement. SoHee szívesen olvasott volna a gondolataiban, el sem tudta képzelni, mi járhat a fejében. Egyelőre viszont jobban izgatta, hogy információt szerezzen furcsa vendégéről.

-    A Földön vagyunk, Dél-Korea fővárosában, Szöulban. A pontos címemet nem mondom meg. És akkor én kérdezek: ki vagy te pontosan és honnét jöttél?

-    Csak egy kérdésről volt szó – mosolyodott el gúnyosan L. – A ti nyelveteken Kim Myungsoonak ejtik a nevem, de elég, ha L-nek hívsz. Az I katonai elitegység tagja vagyok, a Villámhasználó. Sehonnét jöttem.

-    Hogy érted azt, hogy sehonnét?

-    Most én kérdezek! – vonta fel a szemöldökét.

-    Nem tudom, hol van a legközelebbi űrállomás!

-    Nem tudom elmondani, hogy értem. – SoHee vetett egy csúnya pillantást a fiúra, mire az csak megvonta a vállát.

-    Jó, akkor kérdezek mást - adta fel, de ezúttal utoljára. – Egy másik bolygóról jöttél? – Így kimondva még furábbnak tetszettek a szavak, de az efféle gyanúit mégiscsak el kellett oszlatnia.

-    Igen. Segítened kell alkatrészt szerezni, hogy megjavíthassam az adóvevőmet és felvehessem a kapcsolatot a társaimmal! Ha ez megvan, hamar eljönnék értem és nem kérek újabb szívességet.

-    Miért segítenék neked? – húzta össze a szemét a lány. Túl sok volt ez az információ. Egészen eddig csak egy hétköznapi ember volt, most pedig hirtelen mintha egy sci-fi filmbe csöppent volna.

-    Mert nincs más választásod – vonta meg a vállát L. SoHee megint elégedetlenkedni akart, de végül lenyelte magában a megjegyzéseit és a lehető legnagyobb nyugodtsággal folytatta:

-    Utána elmész?

-    El.

-    Legyen – sóhajtott nagyot. – Túl jó vagyok az emberekhez!

Szorina nagyokat lépve haladt vissza a falu felé. Kimondhatatlanul mérges volt, és csaknem ugyanennyire csalódott is. Két napja vigyázott a fiúra az erdőben, de semmi nem történt azóta. Nem halt meg, ebben biztos volt, elvégre leellenőrizte a légzését. De akkor miért? Miért nem mozdul? Miért nem csinál semmit? Miért nem reagál, hogyha csinál valamit a közelében?

Viszont, nyitva volt a szeme. Szorina meg mert volna esküdni, hogy előtte az is csukva volt. Lehet, hogy mégsem kellett volna kiborítani a puliszkát? Korgó gyomrára gondolva még akár ő is megehette volna…

A lány pillanatok alatt beért az aprócska, szegényes falu poros főútjára. Egy szekér zörgött el mellette az úton, két sovány gebe húzta. Nem szerette a gazdát, aki a szekeret hajtotta. Rosszul bánt az állataival, éheztette őket, mégis elvárta, hogy húzzák a nehéz szekeret. Szorina annyira sajnálta a két lovat, hogy majdnem könnyezett. Már egy jó ideje imádkozott szerencsétlenekért, de egyelőre nem változott semmi.

-    Héj, Szorinaaa! – hallott meg egy fiúhangot a közeléből. Egy pillanatra megfagyott benne a vér, még meg is torpant. Roni hangja volt az, a fiúé, aki megkeserítette az életét. Csak néhány évvel volt idősebb nála, de erőben sokban felülmúlta. Félelmetes és kegyetlen vezetője volt a helyi gyerekek bandájának, akik jó ideje kiszemelték már Szorinát maguknak. Igazából félt is tőlük, egyedül azért nem bántották még komolyabban, mert az apukája rendőr volt. Őtőle éppenséggel Roni félt.

Szorina megpróbált úgy tenni, mintha meg sem hallotta volna és továbbment. Hogy mennyire utálta ezt a gyengeségét! Remegett a lába, de mégis erősnek és határozottnak kellett tettetnie magát. Ez volt az egyetlen mód, ahogy küzdhetett ellenük. Pedig okosabb volt náluk, sokkalta okosabb. Elsőre rávágta, mennyi hétszer nyolc, fel tudta sorolni Jézus apostolait oda-vissza és Pál összes levelét is ismerte. Ha a tudását valamiképpen fizikai erővé tudta volna alakítani, már rég szétverte volna az egész bandát. Jelenleg viszont csak annyit tehetett, hogy meg sem hallja. Már közel volt a házuk, ott nem bánthatják.

-    Szorina~~~! Ne csinálj úgy, mintha nem hallanád! Mi van a barátoddal az erdőben? Él még? Álljál már meg, hülye! – fogyott el a fiú türelme és elkapta a kislány vállát.

-    Hagyj békén! – próbálta meg az lehámozni magáról a fiú kezét.

-    Nyugi már! Csak a barátod érdekel az erdőből! Megmozdult már vagy tényleg egy hulla? – mondta tettetett barátsággal, holott hangja csordultig volt gúnnyal és megvetéssel.

-    Meg bizony! – felelt Szorina dacosan.

-    Hűűűhaa~~ - füttyentett Roni. Az egész bandája visszhangozta. – Csak nem levegőt vett?

-    Nem, képzeld! - feleselt a lány. – Kiborította a puliszkát, amit vittem neki… Azt mondta, nem szereti és legközelebb valami finomat vigyek neki…

-    Szerintem te hazudsz! – húzta fel a szemöldökét. – Tudod, mi jár, ha hazudsz nekem?

-    Hazug! Hazudik! – kontrázta a fiúcsapat. Szorina végignézett rajtuk. Heten voltak, változatos korcsoportokból. Voltak közöttük egészen kicsik is, még Szorinánál is fiatalabbak, az igazán ijesztőek az idősebbek voltak. Egyszer megverték már Szorinát, akkor „esett ki” az első két tejfoga.

Próbálta még mindig erősnek mutatni magát, próbálta palástolni ijedtségét, de egyre kevésbé ment. Tudta, abban a pillanatban, hogy lehull magabiztos álarca, azonnal nekiesnek.

Roni tett egy lépést felé, közben meglendítette a karját, de még a kislány arca előtt megállította. Hiába, Szorina már ennyitől összerezzent.

-    Nézzétek már, hogy fél! Úgy viszket a tenyerem… Szegény kicsi Szorina, ne aggódj, nem fog nem fájni – kuncogott magában, mintha valami jó viccet mondott volna és ismét meglendítette a kezét, ezúttal viszont nem állt szándékában megállítani.

-    Hagyj békén! – lökte el magától ösztönösen a lány Ronit, még mielőtt az ütés eltalálhatta volna. Az elvesztette az egyensúlyát, kis híján hátraesett a bandája közé. Nagy szemekkel, meglepve nézett a lányra. Szorina tudta, ezzel aláírta a halálos ítéletét.

-    Láttátok ezt? – horkant fel a fiú. – Milyen bátor lett valaki! Na, adjunk neki! – Ezzel az egész csapat megindult a kislány felé. Jobb ötlete nem lévén szaladni kezdett. Azért mégsem fogja hagyni, hogy összeverjék! Már közel volt az otthon, de apukája a közeli városban volt szolgálatban, tehát csak beteg nagyszülei voltak otthon. Nem akarta őket is bajba sodorni, úgyhogy inkább az ellenkező irányba futott, egyenesen be az erdőbe. Bízott benne, hogy ha elég előnyre tesz szert, talán gyorsan fel tud mászni egy fára vagy bebújni valami lyukba, ahol nem veszik észre.

Az előnye viszonylag hamar meglett, amikor beszaladt a sűrű aljnövényzetbe. Ott viszont nem maradhatott, mert ha mégis megtalálnák, nem tudna elmenekülni. Átküzdötte hát magát a bozótoson és egy kellőképpen széles törzsű fa mögé rejtőzött. Hallotta, hogy üldözői a közelben járnak, hallotta a kiabálásukat, az ágak, levelek zörgését. Annyira félt, hogy kis híján pánikrohama támadt. Szaporán vette a levegőt, ami könnyen elárulhatta volna, így tenyerével betapasztotta légzőszerveit. Szíve a torkában dobogott, teljesen halálra volt rémülve.

-    Szorinaaa! – ért hozzá hirtelen egy hideg kéz a nyakához. Az egyik fiú volt az a csapatból. A lány rémületében felsikoltott, ezzel elárulva magát a többieknek is. Kétségbeesett, de sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy felálljon és tovább szaladjon. Már több irányból is üldözték, sőt, sikerült körbevenniük őt. Fejvesztve próbált meg kitörni a körből, mígnem megbotlott valamiben és hasra vágódott. A körülötte álló fiúcsapat hangosan kiröhögte. Szorina legszívesebben elsírta volna magát. Aztán kicsit késve Roni is utat tört magának a gyűrűn és a lány elé guggolt.

-    Miért szaladtál el ilyen messzire? Látod, most csak még koszosabb lettél! Hehh, de ha már itt fekszel… Könyöröghetsz kegyelemért és akkor megígérem, gyorsak leszünk!

-    Hagyjatok békén! – Csak ennyit tudott mondani, hangja így is meglepően határozottan csengett.

-    Különben mi lesz? Beárulsz apucidnak? – nevette el magát. Szorina azonnal elsírta volna magát, de inkább beleharapott a szájába, hogy visszatartsa. A fiú már ismét lendítette a karját, hogy arcon törölje a lányt, amikor váratlanul egy faág fonódott a csuklója köré, megbilincselve azt.

-    Mi a…? – kapta oldalra a fejét csodálkozva. Szinte rögtön egy újabb ág nyúlt le a fák közül, elkapva Roni egyik lábát és így a magasba emelte őt. Az összes fa rázkódni kezdett, az ágaik fenyegetően nyújtózkodtak a gyerekek felé. Aztán a fák között feltűnt egy magas, vékony alak idegen arcvonásokkal, furcsa katonai egyenruhában. Szemei ijesztően csillogtak, szabályosan szikrákat szórtak. Kisvártatva előbukkant még egy és még egy a fiúból, ugyanilyen ijesztő arckifejezéssel.

-    Ez… ez nem a…? – dadogta ijedten egy Szorina üldözői közül.

-    Ez a halott fiú! – Ezen szavak nyomán szinte egyszerre fehéredett el az összes gyerek arca, Szorináét is beleértve. Ijedtükben kis híján földbe gyökerezett a lábuk, de ahogy az első ágak megcirógatták az arcukat, hirtelen erőt nyertek félelmükből és egy pillanat alatt eltűntek a helyről, Ronit is beleértve, aki közben a földre huppant.

Szorina egyedül maradt a fiúval. Annyira félt, annyira sok volt ez neki mára, hogy megmozdulni sem bírt. Az ájulás kerülgette, de próbálta tartani magában a lelket. Gondolatait lekötötte az idegen fiú alakja. Akkor tényleg életben volt! De mi lehet ez? Egy szellem, egy démon vagy egy ördög? Mindig kedves volt az élőlényekkel és minden nap imádkozott, még templomba is járt, akkor miért vette mégis őt célpontba egy ördög?

Ahogy a fiúcsapat eltűnt, az idegen Szorinára emelte gonoszan csillogó szemét és tett felé néhány lépést.

-    Ne gyere ide! – kiáltotta a lány, majd gyorsan keresztet vetett. – Ne bánts, kérlek! Kérlek, Szűzanyám, segíts!

-    Tsi sella ni gnundro? – kérdezte az idegen gyengéd, barátságos hangon. Szeméből eltűnt a gonosz fény, már ugyanaz az ember volt, akit két napig őrzött az erdő mélyén. A kislány látta benne, hogy próbál bizalmat árasztani felé, de nem tudta eldönteni, becsapni akarja, hogy elcsábítsa valahová magával és aztán megegye, vagy pedig tényleg bízhat benne. Abból kiindulva, hogy az imént éppen megmentette, inkább ez utóbbi felé hajlott, de nem mert teljesen hinni egy idegennek.

-    Tsib ud ko? Tsah ud hcid thcin tztelrev? – kérdezte valamilyen ismeretlen nyelven. Még talán kétszer elismételte, mintha azt várta volna, hogy a lány megérti. Valami csoda folytán azonban mégis ez történt.

-    Jól vagyok… - felelte lassan, miközben lenyelt egy gombócot a torkából. – Kösz-köszönöm, hogy megmentettél… - A fiú arca egy pillanatra elkomorult. Szorinán átfutott egy félelemhullám, de aztán meglátta a fiú szemében bujkáló szomorúságot és ijedtséget.

-    Minden rendben van! Jól vagyok, látod? – állt fel a kislány és körbefordult. Ahogy lépett, kisebb fájdalom nyilallt a jobb bokájába, de azt leszámítva tényleg rendben volt.

-    Miért nem értem, amit mond? – mormogta az orra alatt a fiú. Mérgesnek tűnt.

-    Nem érted, amit mondok? Most sem érted? – próbált lassabban, szebben artikulálva beszélni.

-    De most értettem valamit! – felelte a fiú. – Csak egy pillanatig, mintha értettem volna… Te viszont értesz engem, igaz? Bólogass vagy valami, ha igen, másképp nem értem… - Szorina bólintott. Szíve vadul dobogni kezdett az izgalom hatására. Végre magához tért az idegen fiú, végre mozog, nem halt meg és most még beszélgetnek is egymással! Gyermeki szívének valami felfoghatatlan örömöt okozott ez.

-    Szorina vagyok! – nyújtotta a kezét a fiúnak. – Szo-ri-na! Hívj Szorinának!

-    Szorina a neved? Szép! Az enyém Sungyeol! – felelte a fiú. Az ő hangja is egyre izgatottabb lett, biztosan örült, hogy beszélhet valakivel.

-    Furcsa neved van – nevetett a lány. – Az előbb te csináltad azt a fákkal? – Sungyeol kérdő tekintettel meredt rá. – Nem számít! – legyintett aztán a lány. – Gyere, hazaviszlek és akkor tudunk enni valamit! Már biztosan készen van az ebéd! Utána pedig akár játszhatunk is vagy mesélhetsz magadról! Gyere, menjünk! – Ezzel Szorina megragadta Sungyeol kezét és visszavitte a faluba. Elképesztően boldog volt, egyrészt azért, mert végre magához tért a fiú, másrészt pedig mert végre megleckéztette valaki Roniékat. Bízott benne, hogy ezután nem mernek majd még egyszer kezet emelni rá, legalábbis amíg Sungyeollal van, addig biztosan nem.

2. fejezet

A forró napsugarak egyenesen perzselték a tájat. Még csak délelőtt 10 óra körül járhatott az idő, de a hőség már az elviselhetetlen felé közelített. A fűszálak szárazak voltak, körbe pedig semmit nem lehetett látni, csak a kietlen, homokos tájat. Messze itt-ott hatalmas sziklák is felbukkantak a horizonton, mint a környék őrei meredtek az ég felé.

Maga az ég kék volt, sehol egy felhőt nem lehetett látni, csak a tüzes korong csüngött rajta. Hirtelen azonban fény villant a kék burán, mint egy csillag a nappali égbolton, majd olyan gyorsan el is tűnt, ahogy felbukkant. A tájon egy forrósághullám futott végig, teljesen szárazra perzselte a még félig élő fűszálakat, mikor a csillag földet ért. Hatalmas porfelhőt kavart maga körül, majd ahogy az elült, lassan egy fekvő ember alakja körvonalazódott ki.

Dongwoo eszméletlenül feküdt. Kívülről látszólag sértetlen volt, belülről azonban tűz emésztette minden porcikáját. Ez a tűz részben ismerős, otthonos volt számára, egyszerre volt kellemes és fájdalmas.

Hosszú órák, napok teltek el. Pontosan három napig hevert a porban mozdulatlanul. Közben nem tudta, ébren van-e vagy csak álmodik; él-e vagy a pokol tüzén kínlódik. A három nap elteltével viszont a belső tűz csillapodott, mintha sikerült volna felülkerekednie a fájdalmon, a lángok hatalmán és magába olvasztania az erejét. Kábultan feltápászkodott a földről és félig csukott szemekkel indult el egy tetszőleges irányba. Gyenge volt, szervezete táplálékért, de legfőképp vízért kiáltott.

Sokáig botorkált előre. A nap már rég átért az égbolt tetején és félúton járt a nyugati horizonttól, amikor végre egy országúthoz ért. Csend volt körülötte, közeledő járműnek nyoma sem volt. Nem tudta, jár-e erre valaki, ahogyan azt sem tudta, életben fog-e maradni. Próbált küzdeni, de az ereje hamarosan elhagyta és eszméletlenül zuhant a földre az út mellett.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire legközelebb kinyitotta a szemét. A levegő már hűvös volt, de még nem volt sötét. Fölfelé nézett az égre. Gyönyörű volt. A lemenő nap a vörös, sárga és lila különböző árnyalataiba festette a korábban egyhangúan kék boltozatot. Egyik oldalon már sötét volt, és ez a sötétség egyre inkább igyekezte meghódítani a színes részeket is, hogy teljhatalommal átvehesse az uralmat a Hold az ég felett.

Mintha valami közeledett volna felé. Valami jármű haladt az úton, biztos volt benne. Már csak az volt a kérdés, vajon észreveszik-e őt az út mellett. Hamarosan megkapta a választ, ahogy az autó lelassított és nem messze tőle megállt. Dongwoo arra még emlékezett, hogy valaki kiszáll a kocsiból és egy idegen nyelven motyog fölötte valamit, de aztán ismét erőt vett rajta a kimerültség és gyengeség, és átadta magát az álomnak.

Myungsoo jó három napig bolyongott Szöul utcáin. Némi rémület volt benne, egyszerűen nem tudta, mi történt. Egyszer csak egy idegen helyen ébredt fel teljesen egyedül, mindennemű emlék nélkül. Ez volt a legaggasztóbb számára. Azt tudta, ki ő és honnét jött, minden egyes dologra emlékezett a múltjából, egyedül a közelmúlt történései helyén árválkodtak fekete lyukak.

Fáradtan ült le az út szélén, arcát pedig a tenyerébe temette. Bármennyire is próbálta tagadni, éhes volt és fáradt. Itt-ott a testén fájdalmas égési sérüléseket vélt felfedezni, amik valószínűleg becsapódás közben érhették - más érkezési módot jelenleg nem tudott elképzelni. Szeretett volna beszélni az I többi tagjával, de esélytelen volt. A karján lévő adóvevő teljesen használhatatlan állapotban volt. Talán meg tudta volna javítani, ha vannak hozzá alkatrészei, de semmi reményt nem látott rá, hogy sikerül hozzájutnia.

Először is problémát okozott az, hogy nem rendelkezett az itteni fizetőeszközzel. Ha az a birtokában lett volna, tudott volna élelmet és alkatrészt szerezni. A lopás is megfordult a fejében, ahogy napközben egy piac mellett sétált el és egy szép nagy zöldalmával szemezett, de meggondolta magát, elvégre mégis amolyan rend őre-szerű munkája volt otthon, a saját bolygóján, így nem lett volna jó, ha itt randalírozni kezdett volna.

A második probléma pedig, ami a fizetőegység-szerzést is megakadályozta, a nyelvi szakadék volt. Az itteni emberek által beszélt nyelv teljesen idegen volt a fülének, még csak köszönőviszonyban sem volt az övékkel. A három nap bóklászás alatt volt, hogy a sarkokból figyelve az emberek gesztusait és beszédét tanulmányozta. Tulajdonképpen az ideje nagy részét ezzel töltötte, miután kristályosodott benne a helyzete. Néhány alapszót és kifejezést sikerült elsajátítania, segítség nélkül azonban semmire sem ment volna.

Felemelte a fejét. Fáradt volt, de aludni nem mert, nem merte megkockáztatni, hogy akár egy pillanatig is elveszítse éberségét. Térdére támaszkodva meredt előre, az embereket nézte. Viszonylag forgalmas utcát választott magának, így bőven volt kin legeltetnie a szemét.

A legtöbb ember beszűkülten, csakis előre nézve haladt, szinte észre sem vették őt az útszélen kuporogni. Akik mégis méltatták egy pillantásra, furcsa szemeket meresztettek rá, így inkább nem bánta, ha láthatatlan marad. Az itteni divat merőben eltért az otthon megszokottól, vonta le a következtetést, sokkal nyíltabb volt és díszesebb.

Myungsoo miközben az emberek öltözetét és frizuráját bámulta, próbálta felmérni, milyen emberek lehetnek az illetők és kinek a segítségére számíthat esetleg. Aztán, mint valami zátony a tengerben, emelkedett ki az ismeretlen tömegből egy ismerős alak. A fiú egy pillanatig hezitált, nem tudta, honnét is ismerős neki a lány, de aztán ahogy eszébe jutott az éjszaka, amikor magához tért, egyből a lány után vetette magát. Ha valakinek a segítségére számíthat, akkor talán ő az, gondolta magában. Bár kézzelfogható alapja nem volt ennek a gondolatának, mégis helyesnek érezte. A pillanat heve magával ragadta.

Egy ideig követte a lányt, míg az egy kevésbé népes utcára kanyarodott. Ott aztán ismét felbátorodva Myungsoo gyorsan utolérte őt és elkapta a vállát. A lány megállt. Myungsoo csak az egyik vállát fogta, mégis érezte a remegést és félelmet, ami végigszaladt a testén. Egy darabig még mozdulatlanul állt, majd lassan Myungsoo felé fordult. Az arcából kifutott a vér, ahogy megismerte a fiút. Myungsoo nem hibáztatta ezért, elvégre legutóbb kis híján megölte. Ha nem bukkan fel még valaki a semmiből, lehet, hogy ösztönei elragadták volna és félelmében – igen, jogos volt a félelme, nem is, riadtsága, elvégre éppen semmit nem tudott se magáról, se a helyről, ahová került – hidegvérrel végzett volna vele. Mostanra azonban sikerült összeszednie magát és higgadtan gondolkoznia, így nem lehetett probléma. Nem fog bántani senkit. Talán olyan gyenge volt már, hogy megölni sem tudta volna, hacsak nem használja a képességét.

-    Hci… beszélni… nekem – próbált viszonylag nyugodt hangon kipréselni magából valamit az idegen nyelven. Nem volt szabad még jobban megijeszteni a lányt, a bizalmába kellett valahogy férkőznie. Olyan volt ez, mint amikor valamilyen állatot próbálsz megszelídíteni, csak éppen kisebb volt az esély, hogy a karodba harap, ha valami rosszul sül el.

-    Beszélni? – ismételte a lány remegő, hitetlenkedő hangon. – Beszélni szeretnél?

-    Ud – bökött a lány felé -, segít…

-    Seg-segít? – Myungsoot kezdte felhúzni a tény, hogy a másik csak ismételni tudta az általa oly nehezen elsajátított szavakat. Valamit talán rosszul mondott? Aztán hirtelen megindult a lány nyelve és össze-vissza magyarázott valamit, amiből Myungsoo egy kukkot sem értett. A hangjából azonban valami felháborodás-szerűség tükröződött, ahogy lassan visszanyerte önbizalmát a fiú előtt.

-    Ud segít… rossz – mutatott a kezén lévő adóvevőre. Remélte, hogy sikerült végre megértetnie magát a lánnyal, mert jobban nem tudta volna elmagyarázni. Közben kezdett már összeállni fejében egy B terv, miszerint ha a szép szó nem válik be, ismét a torkához szegezi a fegyverét, hátha abból tanul. Szerencsére erre nem volt szükség, mert a lány szemében felismerés villant abban a pillanatban, ahogy Myungsoo gyomra megkordult. Valamit próbált magyarázni neki a fegyverére mutogatva – valószínűleg, hogy ne bántsa, akkor segít -, aztán intett, hogy a fiú kövesse. Myungsoo még nem bízott meg benne teljesen, de abban biztos volt, hogy nem szalaszthatja el ezt az alkalmat. Ha esetleg bajba kerül, majd kivágja magát, a lába ugyanis még mindig olyan gyors volt, mint korábban.

SoHee kívülről igyekezett magabiztosnak tűnni, belülről azonban remegett, mint a kocsonya. Azt hitte, helyben elájul, amikor valaki hirtelen elkapta hátulról, de amikor meglátta, ki is az, már a szívroham kerülgette. Bár pontosan nem sikerült felfognia, mi is volt a fiú szándéka vele, de úgy érezte, ezúttal nem bántani akarja. A segítségére van szüksége, SoHee pedig sohasem volt olyan, aki megtagadta a rászorulók segítségét. Azt még nem tudta, pontosan hová viszi a fiút, csak mentek előre. Lábai azonban automatikusan hazafelé vitték. Ahogy elérték a sövénykerítést, azonnal megtorpant. Nem, nem viheti be!

A táskájához kapott. Ha lett volna nála pénz, simán elvihette volna egy étterembe vagy vehetett volna neki valami ételt az utcán, de nem volt nála semmi. Nagyot sóhajtott hát, és a fiú felé fordult.

-    Jól van, már jártál itt korábban. Én itt lakom, érted? Ez azt jelenti, igen, beviszlek, de ha bármi rosszat teszel, ha ki mersz lépni a szobámból, akkor annak nem lesz jó vége, megértettük? – Az arca pont az ellenkezőjét tükrözte, az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy nem tetszett neki SoHee parancsoló hangneme. Nagyot sóhajtott hát, és leegyszerűsítette a lényeget.

-    Te – mutatott a fiúra -, shh! – közben az ujját csendre intően a saját szája elé helyezte. Ha ebből nem értette meg, akkor teljesen reménytelen.

Mivel jelenleg nem titokban ment el otthonról, a szokásosnál valamivel nagyobb gondot okozott neki a bejutás a fiú miatt. Végül abban maradt magával, hogy becsempészi mindkettejüket a lyukacskáján, aztán a fiút bezárja a szobájába, ő maga pedig rendesen hazaérkezik.

A szobába való becsempészésig minden jól ment. Szerencsére sikerült hang nélkül felosonnia a második emeletre, elkerülve a ház egész népességét, és utána ugyanolyan sikeresen ki is jutott, hogy a bejárati ajtón keresztül ismét megérkezzen.

-    Üdvözlöm itthon, kisasszony! – köszöntötte ManShik, a komornyik.

-    A vacsora készen van már? – kérdezte a lány egy fejbólintás után.

-    Természetesen, kisasszony.

-    Remek! Ma nagyon éhes vagyok, szóval dupla adagot kérnék, és a szobámban kívánom elfogyasztani. Ne fáradj vele, ManShik, majd én felviszem! – mosolygott az idősebb férfire és követte a konyhába.

Az aznapi menü valamilyen saláta volt, apróra vágott csirkehússal tarkítva. SoHee úgy gondolta, vendége számára nem lesz éppen kielégítő ez a vacsora, de egyelőre be kellett érnie ennyivel.

-    SoHee, megérkeztél? – szólította meg váratlanul a ház „úrnője”, MinJeong, miközben a lány a lépcsőkön igyekezett felfelé.

-    Áá, igen, az imént értem haza – válaszolt, közben próbálta nem észrevenni, a nő milyen szúrós tekintettel méregeti a kezében tartott tálcát.

-    Egész idáig rád vártunk a vacsorával. Mondd, nem lenne kellemesebb családi körben fogyasztani?

-    Nagyon fáradt vagyok, úgyhogy inkább egyedül vacsoráznék. Mindenesetre, köszönöm, hogy megvártak, és sajnálom! – hajolt meg egy picit a nő előtt, majd meg sem várva annak válaszát, beszaladt a szobájába.

Igazából nem tudta eldönteni, hogy utálja-e az asszonyságot vagy közömbös iránta. MinJeong nem az igazi édesanyja volt, csupán az apja második felesége. Rendkívül kifinomult és okos nő volt, a maga szigorú szabályaival és megrögzött szokásaival. Nem lehetett vele pl. máshogy beszélni, csak választékosan, nem is beszélve a magázódásról. Néha eléggé fel tudta idegesíteni SoHeet. A legrosszabb az egészben az volt, hogy az apja szerette MinJeongot, úgyhogy ő is kénytelen volt elfogadni. Nem mellesleg volt egy rendkívül idegesítő féltestvére, egy húga, akinek mindig sikerült kihoznia a sodrából. Néha úgy érezte magát otthon, mint Hamupipőke. Ezért jelentett számára nagyon sokat a házvezetőnő, akit második anyjának tekintett, illetve a barátai, akiknek mindent elpanaszolhatott, de legfőképp JiHo.

A szobájába érve az ajtót a biztonság kedvéért kulcsra zárta, nehogy a drága vendége szét kívánjon nézni a házban, netalán az imádott húga be akarjon törni hozzá.

Meglepődött, ahogy belépett a szobába. Üres volt az egész, a fiúnak nyoma sem volt. SoHee gyorsan letette a tálcát egy kis asztalkára, az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt. Odakint nagyon sötét volt, csak a kertben égő aprócska lámpások adtak némi fényt, megvilágítva az utat. A lényeg azonban nem ez volt, hanem hogy az ablak csukva volt. Csak nem szökött meg…!

SoHee a mai nap már másodszor kapott kis híján szívrohamot, ahogy meglátta maga mögött az idegen fiút az ablak tükörképében.

-    Úristen, de megijesztettél! – fordult meg ijedten. – Ott a vacsorád – mutatott az asztalon heverő tálcányi zöldségre. – Tudom, nem éppen kielégítő, de ma csak ezzel szolgálhatok. Legközelebb talán valami laktatóbb vacsora lesz… - és hirtelen elakadtak a szavai. Milyen legközelebb? Szó sincs róla, nem lesz legközelebb!

Az idegen letelepedett az asztal melletti fotelbe. Egy ideig gyanúsan méregette az ételt és az evőeszközöket, végül nekilátott. Komolyan megfordult SoHee fejében a gondolat, hogy a fiú esetleg egy másik bolygóról jött, amikor meglátta „sajátos” evőeszköz-használatát.

Amíg az idegen evett, SoHee vele szemben ülve tanulmányozta az arcát. Sötét szemek, pisze orr, tökéletes arcbőr, egészségesen piros ajkak… Bárhogy is nézte, mintha egy földre szállt isten ült volna előtte. A vonásai olyanok voltak, mint egy koreainak, mégis, volt benne valami idegen, valami izgalmas, ami egyszerűen vonzotta a tekintetét. Alig bírta levenni róla a szemét, annyira megbabonázta.

-    Legalább a neved elárulhatnád – sóhajtott, ahogy sikerült megszabadulnia a fiú varázsától. Az persze válaszra sem méltatta, csak önfeledten tömte magába a salátát. Olyan volt, mint egy éhes oroszlán – mindegy, mit adsz neki, megeszi. – Vagy hogy honnét jöttél… - folytatta, hangja kezdett panaszkodóvá válni. – Tudod, nem szívesen hozok haza olyan embereket, akikről semmit nem tudok…

A fiú továbbra sem válaszolt, SoHee biztos volt benne, hogy nem érti, amit mond neki. Nagyot sóhajtott, mire a fiú végre felemelte a fejét.

-    Iewz egat – mondta, miközben két ujját feltartotta. – Kettő… nap… utána beszélni minden – erőlködött a koreaival. Bár nem volt szép dolog, de SoHeenek mosolyognia kellett. Valahogy nehéz volt összeegyeztetnie ezt a viszonylag aranyos gesztust a korábbi gyilkos felindulásával. A mosoly láttán a fiú rosszallóan megforgatta a szemeit és visszatért a salátájához. SoHee ismét csak mosolygott.

-    Én – mutatott magára -, SoHee vagyok. So-Hee – próbált bemutatkozni. Minden egyes szótagot szépen artikulálva, tagoltan ejtett, hátha esetleg megért belőle valamit a fiú. Az egy ideig csak nézett maga elé, majd lenyelve a szájában lévő ételt, ismét felpillantott.

-    Én – kezdte egy kisebb szünet után – L. L – ismételte.

-    Szóval L… elég furcsa neved van! Mindenesetre, örvendek a találkozásnak! – nyújtotta a fiú felé a kezét. Az egy darabig értetlenül bámult rá, de végül belecsapott SoHee tenyerébe. A lány megint majdnem elnevette magát.

Furcsának tartotta a fiút, nagyon furcsának. Volt benne valami titokzatos, valami olyan, ami azt az érzést keltette a lányban, hogy nem most találkoztak utoljára. Az L iránt érzett félelme lassacskán elpárolgott, egyre inkább helyt adva a kíváncsiságnak és kalandvágynak. SoHee akkor még nem volt benne biztos, de kezdte érezni, hogy az élete ezentúl nem lesz már ugyanolyan, mint amilyen eddig volt…